2016. február 15., hétfő

Most ez komolyan ennyire fáj?

Sajnos nem tudok visszaemlékezni, hogy két évvel ezelőtt mi mennyire fájt. Emlékszem, hogy Matyinál is volt egy időszak, amikor soron kívül elmentem orvoshoz, hogy minden rendben van-e, mert annyira fájt a hasam, de már nem tudom összehasonlítni azzal, ami most van. Tartok tőle, hogy hiába írnám le ide, hogy pontosan mit is érzek, a következő babánál nem lenne segítség. De azért legalább itt egy kis emlékeztető magamnak, hogy ne feledkezzem meg róla.
Szóval, most éppen eléggé fáj a hasam. Vasárnap délután kezdte, vagy ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor már a csütörtöki, egyetemen töltött nap után meglehetősen éreztem a pocakomat, de tényleg fájni vasárnap kezdett. Persze pihenek, ahogy tudok, de közben az erőnlétem már egész jól visszatért, tehát pörögnék szívesen, csak úgy tűnik, erről jobb, ha most lemondok. Csupán az a gond, hogy ezzel együtt a kötelességeim teljesítésének egy részéről is le kell mondani - ezt próbálom most újratervezni. És persze próbálok nem aggódni, hogy vajon minden rendben van-e odabent, úgysincs erre ráhatásom.

Régen írtam már Matyiról. Most éppen nehéz napjai vannak, több fogacska szeretné áttörni az ínyét, lázas, taknyos, csúnyán köhög szegényke. Viszont a hétvégén megtanult ugrálni és bukfencezni!!! Nézte a leánykák tornázását, és megpróbálta ő is. Néha még félregurul, de sokszor tökéletesen sikerül. Nagyon szeret mondókázni, énekelni kedvence a Csip-csip csóka, és az A tokaji szőlőhegyen. Még nem beszél, de pár szót igyekszik használni: Fú - fúj a szél, Ó-Ó - forró, Bum - csukjuk be (Ezt mondja akkor is, ha a másik szopihoz szeretne hozzálátni) Mama, Papa és a tesók neve egész jól megy már, nagyon szereti odacipelni nekünk a széthagyott dolgokat, miközben boldogan ismételgeti az illető nevét. Hinta - hinta-palinta, Ló - ló :-), Vaú - kutya. Most ezek jutnak az eszembe.
Mókás, hogy próbálja összekapcsolni az ismert dolgokat az új tapasztalatokkal, pl. a Kass, ki bárány, kass oda résznél mindig elkezd összevissza rohangálni, kiderült, hogy Fuss ki, báránynak hallja.
Nagyon szeret kint lenni a szabadban, felfedezni a világot. Mindig várja haza a többieket, persze Papa a fő kedvenc, de a testvéreivel is nagyon jól érzi magát. Alapvetően nagyon kiegyensúlyozott, vidám manó, nagyon kis aranyos.

2016. február 8., hétfő

Boldog új évet! Még nem is telt el, igaz?

Az az érzésem, hogy rohannak a napok, a hetek, én pedig csak kapkodom a fejemet. Már ha éppen van erőm kapkodni, mert általában annyira álmos vagyok, hogy amint lenne időm kilátni a szememen, inkább gyorsan becsukom őket.
Az elmúlt hónapban nem volt autónk. Érdekes tanulási folyamat volt ez számomra, aki nehezen fogadok el külső segítséget. Már előtte rájöttem, hogy ebben fejlődnöm kéne, és lám, rögtön meg is kaptam rá a remek lehetőséget. Hm... Legközelebb inkább takarítónőt szeretnék, ha választhatok ;-)
Szóval szegény kis Bönci (így hívjuk a kisbuszunkat) még a nyáron komoly sérülést szenvedett, amikor az autópályán kilyukadt a hűtője (és ráadásul épp én vezettem, rajtam kívül 8 gyerek ült a kocsiban)... De pont le tudtunk állni, nem gyulladt ki, senkinek nem lett semmi baja, és úgy tűnt, a lyuk befoltozása után a kocsi is rendben van. Sajnos karácsonyra kiderült, hogy ennyire nem fényes a helyzet, és addigra már cserélni kellett a hengerfejet. Mindenféle közbejött, rendkívül lelkiismeretes szerelőnk végül megszerelte, valamint Réka húgomék autóját is, melyet nagyon kedvesen kölcsönadtak nekünk, és amelynek kuplungja az első úton a lábam alatt törött ketté. Erős vagyok ám...
Szóval, drága majdnem-szomszéd-asszonyunk vitte a gyerekeket suliba, bár néha Gábor biciklivel is nekivágott. Hazafelé főleg busszal jöttek, ennek egy részét mostanra is próbálom megtartani, hogy ne kelljen egy délután háromszor fordulnom. Amikor Ibolya és Emil nagyot borultak bringával, szembeszomszédaink egyből kölcsönadták az autójukat, hogy a váci kórházban kiderüljön, hogy minden rendben. Emil vitte reggelenként Tikát oviba, majd délután haza, és még a bevásárlást is intézte.
Én meg olyan fáradt voltam, hogy az elképesztő. Szóval a kényszerpihenő is nagyon jól jött. Még így is megesett, hogy épp Matyival labdáztam, amikor egyszercsak azt vettem észre, hogy a földön, a kövön fekszem és alszom. (Ez azért veszélyes egy másfél éves poronty mellett, akinek kedvenc tevékenysége, hogy lerámol az asztalról, és mindent összeönt mindennel, majd leesik a székről, ha van rá módja. Na jó, nem ez a kedvence, táncolni és mondókázni még ennél is jobban szeret.) Úgyhogy gyorsan felmentem vele a hálószobába, ott kevesebb a veszélyforrás, és azonnal elaludtam újra. Nem tudom, mennyi idő múlva ébresztgetett, hogy akár meg is szoptathatnám, majd ő is elaludt.
De legalább van csodálatos értelme ennek a nagy-nagy fáradtságnak: Ha esetleg valaki még nem tudná, nagy örömmel jelentem, hogy várjuk a hatodik babát! Már 12 hetes, úgyhogy most már minden babonás időkorláton túl vagyunk. Láttuk ultrahangon, tündéri kis manó.

Nem merek ígérni semmit, de már 9. napja nem vagyok annyira kidőlve, mint korábban, úgyhogy igyekszem gyakrabban jelentezni.