2018. június 1., péntek

Matyi bábszínházat játszik...

...és ezt meséli a takaró mögött bújva, egy bábot tartva a kezén: "Hahó, én vagyok Matyi! Elmesélem, mi volt, amikor megszülettem. Amikor megszülettem, legurultam egy nagy szikláról. Lezuhantam. Nagyon fájt. Aztán felkeltem, és elkezdtem élni."

Én meg döbbenten hallgatlak, kicsi fiam, mert közben egy nganaszan teremtésmítosz jár a fejemben, ami így szól: "A folyó fölötti meredek szakadékról két göröngy omlott le. A parti homokra estek. Ezekből a göröngyökből emberek lettek. Így két ember született először." (Dolgih gyűjtése, 1930-as évek)

Utána pedig Boldizsár Ildikó egyik mesemagyarázata jut eszembe, amelyben egy jászdózsai csalimesét értelmez a vajúdás és a születés allegóriájaként. Első olvasásra elég meredeknek tűnt, de elgondolkoztató a fentiek fényében.
Itt a vége, fuss el véle, ha a mese holnap szembejön velem, megosztom Veletek.






2018. május 22., kedd

Ordacsehi Pünkösd

Lassan már hagyománnyá válik, hogy a hosszú pünkösdi hétvégére Ordacsehibe megy a nagy-Dyekiss család, azaz mi, férjem szülei és testvérei, családjukkal együtt. Az unokatestvérek nagy közös bulit csapnak ilyenkor, én pedig kikapcsolódom: anyósom intézi a csapat táplálását, a gyerekek nagyjából elvannak egymással, van lehetőség felnőtt beszélgetésre, semmittevésre is.
Idén különösen is gyönyörű időnk volt, a Balatonban is jó volt fürödni, úszkálni. Nagy örömet jelentett egy kis motoros, akkumulátoros csónak, melyet apósom újított fel, s amelyet a nagyobb gyerekek órákra elvihettek, bejárták a nádast, ugáltak, úszkáltak, ha pedig lemerült az akkumulátor, szépen visszaeveztek.
Árnika, Matyi boldogok voltak Dorkával, Olivérrel és Leventével, a hasonló korú unokatesókkal. Árni Dorka minden mozdulatát utánozta, egyre több mindent próbál mondogatni, bár sokszor még csak mi értjük, hogy miről lehet szó (pl. Pmpa: Sonka).
Tiborka és Berci halat fogtak, egészen sok apró halivadék került hálóba, melyeket hazahoztunk, és az axiknak adtuk ünnepi lakoma gyanánt.
Pünkösdhétfőn nagyon kedves ajándékokat kaptunk: Tika fogott egy nagyobbacska halat, legalább nyolc cm volt! Megdolgozott érte, találtunk egy sziklás kis öblöt, ahol sok sneci úszkált, de persze ügyesen elkerülték a hálót, míg végül ez az előzékeny példány csak belement. Leventének ajándékozta.
Bobó észrevette, hogy a nap körül körben végig szivárvány tündöklött. Hosszú ideig gyönyörködhettünk benne.

2017. április 5., szerda

Dobogókő - végre együtt






Nagy ritkán sikerül összehozni egy-egy teljes családos programot. Most vasárnap részünk volt ebben a különleges élményben: a szentmise után fent maradtunk Dobogókőn. Elsétáltunk a Zsivány-sziklákhoz, ami gyerekkorom fontos kirándulásélménye volt, rengetegszer jártam ott. Most sokkal rövidebb útnak tűnt, és a kidőlt-bedőlt fák miatt az út sem ugyanaz. De azért szép volt. Mindenki a saját lábán közlekedett odafelé (na jó, Árnikát még vittük), visszafelé már Matyi is felkérezkedett egy darabig, de nagyon ügyes volt. Sajnos Rózsának fájt a lába, mert előző nap feltörte a cipője, aztán mezítláb szaladgált, így meg telement szálkával, és ezért elég morózus hangulatban töltötte a napot. A többiek eléggé élvezték, mászkáltak, felfedeztek, avart hajigáltak. 
Végül aztán elbúcsúztunk Emiltől, aki most egyhetes elcsendesedésen-lelkigyakorlaton vesz részt. Úgy örülök neki, hogy ilyen férjem van. Izgalmas ez a hét egyedül a hat gyerekkel. Elég jól mennek a dolgok, ha én nem pörgök be, hogy mennyi a teendő. Ma egész békés maradtam. És pont ugyanúgy időben lefeküdtünk, mint tegnap, amikor inkább egy hajcsárnak éreztem magam a végén. Azért hiányzik. Lefekvéskor már eléggé emlegették, hogy minden ajtócsukódásnál azt hiszik, hogy megérkezett... Majd meglátjuk, mit hoz a holnap.
Nincs róla fényképem, de ma láttam egy repülő hattyúpárt. Gyönyörűek voltak.

2017. március 22., szerda

Szerencse vagy szerencsétlenség?

Ki tudná azt megmondani? Ismerjük ezt a kis történetet, ugye? 
Egy idős földművesnek volt egy öreg lova, amellyel a földön dolgozgatott. Egy nap a ló elszabadult, s eltűnt a dombok közt. Amikor a szomszédok kifejezték sajnálatukat a szerencsétlenség miatt, az idős ember csak ennyit mondott:– Szerencse vagy szerencsétlenség? Ki tudná azt megmondani? Egy hét múlva a ló visszatért a dombok közül egy ménes vadlóval, és amikor a szomszédok a földműves szerencséje miatt örvendeztek, ő ismét ezt mondta:– Szerencse vagy szerencsétlenség? Ki tudná azt megmondani? Amikor az idős ember fia megpróbálta betörni az egyik musztángot, leesett a lóról, és eltörte a lábát. A szomszédok megint sajnálkoztak. Nem úgy az idős ember, aki csak ennyit szólt: – Szerencse vagy szerencsétlenség? Ki tudná azt megmondani? Néhány hét múlva bevonult a hadsereg a faluba, és besoroztak minden hadra fogható fiatalembert. Amikor az idős földműves fiát a törött lábával meglátták, lehagyták a listáról. Szerencse volt ez, vagy szerencsétlenség? Ki tudná azt megmondani?

Pontosan így éreztem magam tegnap, amikor kiderült, hogy Tibornak focizás közben eltörött a gyűrűsujja. Az óra előtt bent jártam az iskolában, Gábort vittem haza. Észrevettem, hogy Tibor lehajtott fejjel üldögél. Azért pityergett, mert nem találta a tornafelszerelését. Gyorsan előkerestem, a talált tárgyak között volt a zsák, gyerek tényleg nem bukkanhatott rá könnyen. Hazafele menet gondoltam magamban, hogy milyen szerencse, hogy arra jártam éppen. Aztán este panaszolta, hogy belenyúlt egy erős labdába, és fáj az ujjacskája. Másnapra megdagadt, belilult, irány a Váci Kórház. Hősiesen bírta a vizsgálatokat, és most van egy szép sín az ujján. Kicsit zavarta, hogy most majd mindenki kérdezgeti, hogy mi történt az ujjával, de aztán megbeszéltük, hogy minden egyes kérdésért kap egy kocka csokit. Szóval, kérdezgessétek bátran!
És mi a helyzet a többiekkel? Árnikának kibújt az első foga, megtanult ülni, ügyesen kinyomja magát állásba, tüneményes kicsi lány. A kedvencem, amikor teljes erejéből megölel és elkezdi puszigatni (bekapni-nyálazni) az arcomat. Ilyenkor teljesen meghatódom.
Matyi hatalmasat fejlődött az elmúlt pár hétben. Önállóan jár wc-re, csak a popsitörlésben kell segíteni neki. Nadrág le-fel, szűkítő, lehúzás - minden megy egyedül, és persze nagyon büszkén. Egész hosszú meséket végighallgat, és kér újra meg újra. A nagy kedvenc most a "kenőcsös", azaz az Eltáncolt cipellők. Igényli és szereti a társaságot, ha egy kicsit is egyedül marad, már panaszosan mondogatja: Magányos vagyok, nincs barátom! Szeret rajzolgatni, énekelni, ugrabugrálni, felfedezni, a húgát ölelgetni - szép ez a kétéves kor.
Tiborról már fentebb írtam kicsit, egyébként nagyon jól teljesít az iskolában, bár eléggé elfárad a nap végére. Ügyesen furulyázik, ettől különösen boldog. 
Ibolyának nagyon bejött a Waldorf iskola, lelkesen, boldogan meg suliba minden nap. A lovaglásban nagy sikerélménye, hogy mást már szabadszáras lett, vezetés nélkül mehet körbe-körbe.
Gábor jól érzi magát az osztályában, tervezget, alkot örömmel. Belerázódott a felsős életrendbe.
Rózsa most éppen Angliában van a szüleimmel, a képek alapján nagyon jól érzik magukat Eszter húgoméknál. Hihetetlen nagylány lett a tél folyamán, elképesztő.

Szóval, szép az élet! 

2017. január 3., kedd

Karácsony és Páris-patak






Hűha, most látom csak, hogy mennyire régen nem írtam már ide. Köszönöm, Nagymami, hogy olvasod a blogot, és kérted, hogy frissüljön. Nagy puszit küldök!
Nem véletlen, hogy ilyen nehezen jutok hozzá a bejegyzés írásához. Be kellett látnom, hogy kénytelen vagyok időben lefeküdni, mert az éjszakák megint szaggatottabbak, viszont az altatás is későbbre csúszik Árnika fektetése miatt. Így számos este be sem kapcsolom a számítógépet. Nagyon keresem még magam ebben a hatgyerekes helyzetben. Valami miatt ez most egy erősebb váltásnak tűnik. Nem estem annyira kétségbe, mint a háromgyerekes váltásnál, de vannak átgondolnivalók, kialakítanivalók bőven.
A napok békében telnek, Árnika egy kis mosolygombóc, lassan már el is tud gurulni. Nagyon-nagyon aranyos! Matyika szépen beszél, karácsonyra kapott a szüleimtől egy szerszámkészletet, azzal boldogan fűrészelgeti az apjától kapott hungarocell lapokat. Elképesztően kreatívan szerepjátékozik. Nekem nagy élmény, hogy egy darabka hungarocell vagy fa mennyi mindenné alakul a kezében néhány perc leforgása alatt. A húgával nagyon jól megvan, simogatja, szeretgeti. Szegényem, ha éjjel sír Árnika, befogott füllel próbál aludni.
A karácsonyunk derűs volt, csak néhány hisztimorzsa és egyet nem értés árnyékolta be. Éppen mindenki egészséges is volt (négy hét betegség után. VÁÁÁ!), így együtt tudtunk menni az éjféli misére. Skype-on velünk töltötte a Szentestét Örsy László jezsuita atya is Washingtonból. Nagyon örültünk neki, és az áldásának. Másnap aztán megint betegség kezdődött, így nem tudtunk közösen menni a családi karácsonyokra, amit eléggé sajnáltam. Talán majd jövőre...
A karácsony két legszebb élménye számomra Matyihoz és Árnikához kötődik. 24.-én éjjel arra ébredtem, hogy Árnika énekelget az ágyban mellettem. Emilt is felkeltettem, így együtt gyönyörködtünk benne, ahogy "kisdedek és csecsemők ajkán zendítesz dicséretet, Uram". 26.-án pedig Matyival kettesben mentünk misére. Az Úrfelmutatás után vissza akartam ülni a helyemre, de a kislegény rám szólt: Nem! Mindig térdel! Egészen az áldozásig térdeltünk.

Aztán amikor megint (majdnem - szegény Emil épp akkor kezdte) mindenki meggyógyult, mehetnékem lett, és a gyerekekkel elmentünk kirándulni. Kinéztem a palóc Grand Canyonnak nevezett Paris-patak völgyét. Sokat autóztunk, eltévedtünk, GPS ide vagy oda, háromszor mentünk át Endrefalván, és végül feladtam. Gondoltuk, elmegyünk akkor legalább Ipolytarnócra, és arrafelé szembe jött Nógrádszakál, ahova indultunk. Megtaláltuk a helyet, remek, mert Matyi már 3/4 órája sírt, hogy KISZÁLLOK! Végre kiszálltunk, elindultunk. Tényleg szép volt, magas sziklaleszakadások, vadregényes sziklák a földön, Matyi, Ibolya és Tiborka lelkesen fedezték fel a helyet. A kanyon végén még egy megfagyott vízesés is csillogott. Igen ám, de a nagyok meg fáztak, nyavalyogtak, végül már pityeregtek. Én meg mérgelődtem magamban, mert persze direkt felhívtam a figyelmet rá, hogy hideg van, és fel kell öltözni rendesen. A mellékágba már be sem mentünk, mert addigra Árnikának elege lett a hordozóból, Matyinak meg a sétálásból, és a két kicsit egyszerre nem tudtam karban cipelni hosszú távon. Nagyon sajnáltam a dolgot, meg a szépen gyalogoló Ibolyát és Tibort, de visszamentünk. Kb. fél órát töltöttünk a szabadban. Talán kicsit többet. Ahhoz képest, hogy az interneten két órás túrának olvastam ezt a kanyont, kicsit csalódott is voltam, hogy Matyitempóban fél óra alatt megjártuk, de a mellékág még biztos szép lett volna. Aztán továbbmentünk Ipolytarnócra, ahol a múltkor nagyon jól éreztük magunkat, de be volt zárva. Hát, nem ez volt a legsikeresebb kirándulós napunk. Majd legközelebb.
Szilveszterkor otthon játszottuk, táncoltunk meg bohóckodtunk, nagyon jó volt együtt. Elkészítettük a hagyományos virslitársasunkat is.

2016. október 28., péntek

Gyadai rét, Katalinpuszta


Gyönyörű őszi napra virradtunk. Ragyogott a nap, több napos eső után, és a falevelek, bokrok színei csillogtak a fényben. Mindig ámultan nézem ezeket a napokat, de most akkora szerencsénk volt, hogy ráadásul hétvégére esett. Mindjárt el is határoztam, hogy elmegyünk kirándulni. Az a helyzet, hogy ha itthon maradunk, rendszeresen beszippant a házimunka, ebédfőzés stb. mindenféle, és a végén nem is jutunk hozzá a kinti közös időhöz. Barátnőimtől hallottam már, hogy milyen jó hely a Gyadai rét, de mi még nem jártunk arra. Gábor szüleimmel ment kajakozni (ezt kapta a névnapjára, nekik is csodálatos napjuk volt), Emilnek épp pszichodrámája volt, a többieket bezsuppoltam az autóba, és elindultunk.
Már a bejáratkor szépséges színek és egy kisvonat fogadott minket. Nagyon tetszett mindenkinek. A másik oldalon volt játszótér és turistaközpont, de inkább nem mentünk oda, mert attól tartottam, hogy ha egyszer bevesszük magunkat a játszótérre, nem fogunk elindulni a tanösvényre. Pedig az kár lett volna... Így jobbra indultunk el, ahol egy kis tavacska csillogott, és körben kicsiknek, (Matyinak is) élvezhető, apró tanösvényt alakítottak ki. Körbejártunk rajta, aztán elindultunk a "nagy" körre, ami kb. öt km hosszú. Matyi az első tíz méteren kérezkedett fel a nyakamba, de nagyon zavarta, ha fogom a lábát, és folyamatosan próbálta lefejteni a kezemet a bokájáról. Amikor látta, hogy nem engedek ebből, sírni kezdett. Aztán üvölteni. Végül ordítani... Minden elterelő hadművelet csak a hangerőt fokozta. Hm... kellemes kis séta... Nemsokára megérkeztünk egy sziklához, ahol kristályokat lehetett keresni. Rózsával itt megbeszéltük, hogy visszafordulunk az erdészeti úton, mert ezt már nem bírjuk dobhártyával. Ibolya azonban talált egy szép követ, amit Matyinak adott, és így abbamaradt a sírás. Sőt, akkor sem kezdődött újra, amikor felkaptam és megfogtam a lábát. Jó, akkor próbáljuk meg! Tibor és Ibolya nagyon szeretett volna továbbmenni, úgyhogy elindultunk. Rózsa cipelte a hátizsákot, én meg Árnikát és Matyit.
Nagyon szépen kialakított tanösvény. Sok az információs tábla, és időről időre újabb élmények jönnek szembe, pont mire elfáradnának a gyerekek. Volt Óriások pihenője, mocsár tetején pallórendszer, bátorságpróba, és egy nagy függőhíd. Ezen kicsit aggódtam, mert Matyi nem akart leszállni, viszont így kicsit túl magasan volt, a híd pedig nagyon csúszott. Gond nélkül átértünk, de a másik oldalon elcsúsztam a sárban, a túra folyamán harmadszorra. Érdekes élmény így tompítás nélkül elesni, sokat gondolkoztam rajta.
Az erdőben a legszebb számomra egy pókháló volt, amin megtört a napfény, és úgy csillogott, mint egy csillag.
(A végére Rózsának olyan szinten szétment a cipőtalpa, hogy - Rózsa beszúrása) A tanösvény végén valóban ott várt minket a játszótér, sőt egy kis vadaspark is, szarvassal, muflonnal, vaddisznóval. Interaktív kiállítást is találtunk az erdővel, erdőgazdálkodással kapcsolatban. A lányok itt több mint egy órát játszottak. Tiborka a játszótéren szaladgált, leült a piros levelek közé, nagyon aranyos volt. Végül ő is meg szerette volna nézni a kiállítást. Sajnos alig érte fel a bemutatókat, jó lett volna egy sámli. De azért ő is nagyon élvezte, és okosan átgondolta a kérdéseket.
Árnika a tesóimtól kapott Mandukában szundikált majdnem végig. Egyszer felébredt szopizni, aztán visszaaludt.
Úgy elrepült a nap, este hat körül indultunk haza. Ekkor jöttünk rá arra is, hogy kimaradt az ebéd, csak egészen keveset ettünk napközben. Ibolyának jutott eszébe, hogy legyen gyrosozás. Mindenképpen meg kellett állni egy boltnál, így ott vettünk pitát, zöldségeket. A húscafatok hamar kisültek, és nagyot lakomáztunk.
A fényképeket Rózsa készítette a telefonjával, sőt még egy diavetítést is összeállított a kalandjainkból.

2016. október 16., vasárnap

Életfa - Méhlepény lenyomat készítése


A szüléstörténetben is írtam, hogy engem teljesen elbűvöl a méhlepény. Még kislány koromban nézegettem egy magaztvárós könyvet, amelynek a végén volt egy kép, ahol egy orvos a kezében tart egy méhlepényt, ami nem volt valami elbűvölő, és mutatja az anyukának. A felirat hozzá (szinte szó szerint emlékszem rá): "Néhány anya meg szeretné nézni a méhlepényt is. Hát itt élt eddig az én kis gyermekem?" Rózsa születése után nagyon vártam a nagy találkozást, és meg is mutatták kedvesen, de nem kerülhettem kapcsolatba a méhlepénnyel, hamar eltávolították. Ez így történt Gábor, Tibor és Ibolya esetében is. Aztán Matyinál teljesült a vágyam, közelebbről megnézhettem, megszemlélhettem a felületét, az ereket, a színek finom összhangját, sőt, a tapintását is megtapasztalhattam, mert sem az orvosnak, sem a takarítónőnek nem volt épp kedve megfogni és áttenni a vesetálba, így átrakhattam én. Jó volt kézbe venni, érezni a súlyát, síkosságát, ruganyos erezetét.
No, most Árnika esetében minden lepénnyel kapcsolatos vágyam teljesülhetett. Dúlasághoz való keresgéléseim közben találtam rá a méhlepény különböző megőrzési és felhasználási módjaira. A lepénylenyomat készítése nagyon megtetszett nekem, de magyarul nem találtam róla leírást. Így ez a mostani blogbejegyzés kimondottan hiánypótló ;-). A képek csak illusztrációk.

A lepénylenyomat hozzávalói:
- Papír. Lehet akvarell papír is, ebben az esetben kicsit be kell nedvesíteni, vagy sima fehér papír
- Akrilfesték és ecset (egyes fajtáihoz)
- Méhlepény

Alapvetően kétfajta lepénylenyomatot tudunk készíteni. Az egyik esetben az úgyis kifolyt vért, a másikban akrilfestéket használunk a forma rögzítéséhez. Bábám segítségével én a véres változatot próbáltam ki. A lepény erezett oldalát bekentük vérrel, majd ráfektettük a papírra úgy, hogy ne mozduljon el. A köldökzsinórt is szépen elrendeztük rajta. Kicsit meg kellett nyomkodni, majd ismét ügyesen, elmozdulás nélkül felemelni. Ha nem sikerül elsőre, semmi baj, a művelet akárhányszor megismételhető. Én mind akvarellpapírra, mind pedig sima lapra kipróbáltam, nem volt különösebb különbség a minőségben.
A másik módszer szerint leitatjuk a lepényről a vért, akrilfestékkel festjük be, és úgy nyomjuk a papírra. Élénkebb színe lesz így, sőt akár többféle színű kompozíciókat is készíthetünk.
Olyan módszert is ki lehet próbálni, amelyben nem a méhlepényt tesszük a papírra, hanem a papírt a lepényre nyomjuk - ezt én nem próbáltam, csak olvastam.

Nekem a véres változat a természetessége miatt tetszett jobban, de tény, hogy jobban kell rá vigyázni, nehogy elveszítse a színét. Szerintem csodálatos a harmónia és a teremtés ereje, ami megnyilvánul ebben az egyszerű és minden esetben egyedi formában. Örülök, hogy ilyen helyen élhetett az én kis gyermekem, és hiszem, hogy itt kint is ez várja.