2020. január 21., kedd

Dögrováson

Karácsony előtt hosszan elhúzódó betegség tarolt a családban. Akkor abban bíztam, hogy szentestére mindenki meggyógyul majd. Sajnos nem lett igazam, Árnika pont addigra betegedett meg, így a családi karácsonyok egy részéről itthon kellett maradnunk. Csodálkoztam, hogy vajon miért nem egyszerre betegedtek meg, hogy lehet az, hogy így hétről hétre mindig újabb gyermek fekszik itthon lázasan.
Na, most az ellenkezője történt, egyszerre, illetve egy héten belül lett mindenki beteg. Valami igen agresszív vírust kaptunk el, mindenki bágyadt, magas láza van, köhög, tüsszög, fájlalja a hasát. Rózsára fontos bál vár szombaton, ezért őt időben elmenekítettem Zsizsihez, aki szeretettel befogadta. Azért furcsa, hogy nincsen itthon, hogy nem tudom könnyen elérni, alig tudok róla valamit.
Matyi megdöntötte Rózsa eddig tartott, egy évtizedes lázrekordját 40,6-tal, de Gábor is igyekszik (39,7), Ibolya 39,3, Tibor és a kicsik is elég betegek voltak. Ma rengeteget olvastunk, a Rumini Datolyaparton tartotta a lelket a társaságban. Hátha most már felfelé vezet az út.
Közben leszedtük a karácsonyfát is, mert már mindenki nagyon várta, hogy végre megkóstolhassa a fán fellelhető finomságokat. Különösen Matyi pályázott az általa díszített gyönyörű és finom mézeskalácsokra. Alma is azt eszegeti nagy örömmel. Annyira derűs, tündéri kisbaba! Ma, amikor felhívtam Nagymamit, hogy sajnos nem tudom meglátogatni, mert betegek vagyunk, Alma meghallotta a hangját a telefonban, és azonnal cuppogni kezdett.

2019. október 29., kedd

Fotózkodás a golfpályán

Rózsa tegnap felvette a gyönyörű kismama ruhámat, amiben tavaly karácsonykor voltam. Hát, neki még jobban áll, és egyáltalán nem kismamás. Persze Árnika is azonnal "dönölű" ruhát öltött magára, mert ő is királykisasszony. Rózsának eszébe jutott, hogy ki lehetne menni fotózkodni a környéken lévő golfpályára, és lőn.
Ibolyán kívül mindenkinek volt kedve hozzá, és álomszép képek lettek.

















Rózsa keze



Csak erős idegzetűeknek!

Ibolya és Rózsa új hobbit talált magának, légtornázni járnak. Szépséges lányok, rugalmas selyemszerű szalagon - nincs is ennél hozzájuk illőbb sport... Hmmm... Aztán egyszercsak Rózsa úgy jött haza légtornáról, hogy volt egy kisebb dudor a hüvelykujja közepén. Egy gyakorlatból rosszul jött le, megcsúszott, és bár leesni nem tudott, mégis ez volt az érzése, úgyhogy maga alá kapta a kezét, és jól beverte a hüvelykujját. Sajnos le is törött belőle egy darabka, úgyhogy műteni kellett. Rögzítették Vácon, és megkértek minket, hogy másnap reggel menjünk vissza étlen-szomjan, mert akkor bent lesz egy bizonyos profi kézsebész. Másnap ott is voltunk, Rózsa, Alma meg én. Sajnos a kézsebész mégsem jött át megnézni a gyerek kezét, hanem átküldtek minket a Bethesda Kórházba. Itt alaposan megvizsgálták, kiderült, hogy rosszabb és sürgősebb a helyzet, mint amiről eddig tudtunk, de mivel nem ők az ügyeletesek, átküldtek minket a Baleseti Központba. Fel is hívták őket, hogy tudjanak rólunk, hátha gyorsabban haladnak a dolgok. Ekkor már délután három felé járt az idő.
A Baleseti Központ borzasztó lehangoló hely. Nagyon lassan haladnak a dolgok, kevés a szakember, rengeteg a sérült. Az lett a vége, hogy egy végtelenül nemtörődöm gipszelő begipszelte a kezét, csak épp a hüvelykujja lógott ki... majd elküldtek minket, hogy holnap jöjjünk vissza, nem kell éhgyomorra, valószínűleg csak hétfőn műtik meg. Miközben a Bethesda szakemberei szerint már elég sürgős lett volna a műtét.
Nem tudtuk, mit csináljunk. Rózsa nagyon erős volt, egész nap nem evett, végig tartotta magát, de a gipszelő megadta a kegyelemdöfést, sírdogált, hogy ő a Balesetibe nem megy vissza. Nekem sem volt bizalmam abban a helyben. Végül megkerestem egy ismerős ápolónőt, akivel együtt jártunk pár órára, és tudtam, hogy a János Kórház Gyermektraumatológiáján dolgozik. Hála Istennek (és neki), azonnal segített, másnap Dr. Papp György megműtötte Rózsa ujját, visszatűzte a letört darabot, kapott rendes gipszet is. Az altatást jól viselte, minden rendben.
Olyannyira, hogy rákövetkező szombaton már egy keresztény iskolák közötti tájékozódási versenyen is részt vett a a barátnőivel. Kb. 60 km-t mentek. Teljesen elfáradtak, de úgy tűnik, megérte - nagy kaland volt.
Érdekes élmény, hogy most mindenfélében segíteni kell Rózsának, olyan dolgokban, amiben már vagy tíz éve nem... Hajmosás, öltözködés, mosakodás, leckeírás. Amellett, hogy hirtelen sok teendő, megdöbbentő élmény ilyen mélyen a hétköznapi teendő részének lenni. Ki gondolta volna, hogy a hajmosás nála másfél óra minimum, és nem lazsál, csak ennyi ideig tart. Már négyszer mostam meg, és még mindig van, amit nem pontosan úgy csinálok, ahogyan az ő hajának a legjobb lenne. (Az én hajam meg kb. öntisztító, olyan ritkán mosom...). Sokat nevetünk együtt, néha elegünk lesz, de összességében nagy élmény, hogy még egyszer babusgathatom ezt a drága nagylányt.

Hej, óvoda, óvoda

Idén két új ovisunk is van.
Matyi júliusban töltötte az 5. életévét, és már tavaly próbálkoztunk óvodába adni, de a beszoktatásnál annyira kiakadt, hogy végül inkább otthon tartottuk még egy évet. Idén újra próbálkoztunk, de kicsit körültekintőbben, azaz már tavaly év vége felé körül tekintettünk a környékbeli óvodákban, hogy hol érezné magát legjobban Matyi és Árnika. Végül Matyi a "focis ovit" választotta, azaz a Kuckó óvodát, ahova egy már máshonnan ismert kisfiú is jár, és van egy kisebb beltéri focipálya-tornaterem is. Mi is jó döntésnek gondoltuk ezt, mert amikor ott voltunk, vidám hangzavar, kellemesen határok nélküli ám mégis kézben tartott gyereksereg nyüzsgött a kimondottan nekem tetsző játékokkal ellátott oviban. Matyinak ez a pedagógiai légkör nagyon tetszeni fog - gondoltuk. Azóta csak még jobb véleményem lett az oviról. Nagyon sokat vannak a szabad levegőn, mennek sétálni, kirándulni, megismerik a növényeket, természetes anyagokból alkotnak. Sok a zene, néptánc foglalkozás is a programba épített, ráadásul szívem csücske néptánctanárral, aki már Rózsa első táncos lépéseit is figyelte. Megható volt, hogy amikor Rózsa eltörte a kezét (hűha, nemsokára mesélek erről is), akkor készítettek az óvodások neki egy szép papírrózsát. Matyi szemlátomást remekül érzi magát, de még mindig nehezen indul el reggel.
Őszintén szólva nagyon jó érzés, hogy mindkét óvó néni nagyon nagy családból származik, és érezhető, hogy tudják, hogy hogyan működnek nálunk a dolgok. Mostanában elég sokat kaptam a két gyakori sztereotípiából - 1, Biztos senki nem kap egyéni törődést, nem foglalkozunk a gyerekekkel, egyáltalán hogy tudom megjegyezni a nevüket
2, Jaj, de jó, mindig mindenkinek van kivel játszani, én meg csak nézem a boldog harmóniát (ez a sokkal ritkább)
Komolyan megkönnyebbülés olyan közegben lenni, ahol nem extrém furcsaság az életünk. Hogy a nagycsaládnak is megvan a folyamatosan változó, de mégis állandó ritmusa, a mikor kivel, a mikor mit, a miből mennyit stb., és szépen tud haladni előre az a családi hintó.

Árnika Dunakeszire jár a Szent Erzsébet óvoda Pitypang csoportjába. Nagyon nehezen engedtem el. Édes kis pöttyöm, augusztusban volt csak három éves, és máris óvoda... Ő viszont nagyon szeretett volna menni, és ez az óvoda tetszett meg neki, mert királylány szobra van rögtön a bejáratnál, sőt, tornya is van az ovinak. Mi is egyet tudtunk ezzel érteni - a Kuckóban ő meghúzódott egy kuckóban, nem igazán oldódott fel, a Szent Erzsébetben viszont lelkesen homokozott... Minden aggodalmam ellenére úgy libbent be a csoportba, mint a jele, a pillangó. Nem volt semmi nehéz elválás, csimpaszkodás, és már egy hónapja jár, minden nap boldogan. Lelkesen mesél, az oviélet csupa öröm. Olyannyira, hogy amikor nemrég arról beszélgettünk, hogy melyikünket mi tölt fel, Árnika azt mondta, hogy őt az óvoda. (Matyit egyébként a legózás.) Főleg az óvó nénikhez kötődik, de ez nem is baj. Örömmel szokta mutatni, hogy mit alkottak, egy-egy óvodai dal is hazajött már.

A délelőttöket így AlmaVirággal kettesben tölthetem. A két ovis elszállítása kb. egy órát vesz igénybe, Alma azalatt aludni szokott, majd újra álomba merül, amikor ebéd környékén begyűjtő körútra indulunk. Nagyon örülök neki, hogy mind a ketten olyan helyre járnak, amit pont nekik jónak érzünk, hogy meg tudjuk ezt oldani időben és anyagilag egyaránt. Hálásak vagyunk az óvónőknek, mindkét intézményben. Jó rájuk bízni a kincseinket.


Na, hogyan tovább?

Almababa elképesztően ügyes kisasszony! Október elején, azaz öthónapos korában megtanult nagyobb távolságokat kúszni, ami nálunk eddig egyedülálló, egyik gyerek sem vette a fáradságot, hogy ennyi idősen helyváltoztató mozgásba kezdjen. Alma már eddig is nagyon szívesen nyúlkált a tárgyak után hason fekve, majd egy-egy ügyes testcsellel előrébb lökdöste magát pár centit, de most szabályos fókamozdulatokkal kúszik előre, közben a lábával is taszigálja magát. Múlt héten (okt. 19) kibújt az első fogacskája is, egy enyhén nyűgös éjszaka után látszott a szépséges kis fehér csík. Azóta még egy fog büszke tulajdonosa, de eddig még nem kezdte őket használni, mindent kiköpköd, aminek az elfogyasztásához jól jönne. Szintén a múlt héten tanult meg ülni is, sőt ma már feltolja magát ülésbe hason fekvésből. Tündérien kacag, ha a testvérei nevettetik, főleg Tibor a nagymester, de Matyi és Árnika is boldogan nevetnek vele együtt. A nagyok meg "nagyosan" babusgatják, játszanak vele, olykor még tisztába is teszik (főleg Iboly).
Én el vagyok tőle bűvölve, megható, ahogyan ébredés után óvatosan megsimítja az arcomat, szeret puszit adni, ilyenkor bekapja az egész arcomat, de nem szívogatja, csak bekapja. Hosszan, ügyesen játszogat magában, és Zsuzsi ötletére a háti hordozást is kipróbáltuk, ami nagyon tetszik a kisasszonynak.

             Érdekes változás állt elő a családban: a nagyobb gyerekek már tényleg nagyobbak, ennek megfelelően később mennek aludni, örülnek egy kis békés együtt nevetgélésnek, beszélgetésnek, kicsik nélkül töltött időnek. Ez nem is baj, csak számomra egy gond van vele: eltelik a napnak az a része, amikor eddig kettesben tudtunk lenni Emillel, vagy akár egyedül tudtam lenni magammal, a gondolataimmal. Most éppen nem látom, hogy hogyan lehet megtalálni ezt az eltűnt időt, de a nyomában vagyok.

2019. július 4., csütörtök

Az életem néha... olyan sírva röhögős

Zajlik az egyházközségi tábor. Volt bennem némi aggodalom, hogy Almával hogyan tudjuk megoldani, mert a naptól sajnos rögtön kiütéses lesz, de azért ilyen radikális megoldásra nem számítottam: itthon kellett maradni, mert megbetegedtek a gyerekek. Szerencsére csak a nagyok, így arra gondoltam, hogy legalább elviszem állatorvoshoz a fogászatra szoruló degunkat, aki egyre fogy. Útnak is indultam Almával és Árnikával, meg persze Szellővel, az öregségében is virgonc, kedves degumatrónával.
Megyünk, megyünk az autópályán, mindkét kislány alszik. Hm, sajnos baleset volt, torlódás várható. Hát, én nem vártam olyan nagyon, de persze csak belekerültünk, szerencsére bár mocorogtak, de nem ébredtek fel a gyerekek, mert sztereóban üvöltő két fáradt leánykával összezárva lenni nem vicces. Na jó, ezt megúsztuk. Igaz, 15 perc késéssel, de már közel járunk. Árnika pont felébredt magától, nyújtózkodik, érdeklődik, és ... leveri a degu hordozóját. Rögtön elérte, felvette, de addigra a fürge Szellő már kiugrott. Két sarokra voltunk kb., így nem álltam meg azonnal. Persze közben a degu elbújt valahová, csendben füleltünk, hogy hol lehet. Óriási szerencsére rizslapocska darabok és kiflicsücskök voltak itt-ott elhelyezve, úgyhogy hamar felhangzott a rágcsálás.
Aggodalommal és óvatosan nyitottam ki az ajtót, mert Szellő itthon is az ajtónál áll sorba, hogy kiszaladhasson, és nehéz lett volna a szabad téren elkapni. Na most így sem volt könnyű. Először felszívódott az autó földjén lévő tárgyak között. Nosza, takarítás. Összeszedtem a szemetet, csoportosítottam a vackokat. Degu sehol. Újabb fülelés. Aha, a hátsó üléssor alatt van. Félig térdelve, félig hason fekve pislogtam befelé, és valóban, visszapislogott rám két kis fekete szemecske. De amint benyúltam, már át is szaladt a túloldalra. Gyorsan én is átmentem. Akkor vettem észre, hogy Alma is ébren van, és nézegeti, hogy itt meg mi történik... Igyekezni kéne.
Degu elől, a vezetőülés lábánál. Próbálom elkapni, elszalad. Túloldal. Vissza. Az autó elég szűk (Suzuki Splash, nagyon szeretem), de nem lehet benne egy felnőttnek kényelmesen mozogni. A kezemet nehéz benyújtani a résekbe, a kitekeredett testhelyzetek sem hoznak eredményt. Többször megérintem a bundáját, de az egyetlen könnyen elkapható része a farka lenne, ami azonban leszakadna, ha megfognám. Degu ide-oda, néha megáll pihenni egy teljesen láthatatlan helyen a hátsó üléssor alatt.
Benézek a csomagtartóba is, az legalább jól le van zárva, oda nem fog bejutni.
Közben Árnika folyamatosan karattyol, választ vár, magyaráz, csicsereg, hozzáfűz és leszögez. Másra sem vágyom, mint egy DEGURA vagy legalább némi csendre, hogy halljam, merre van éppen. Hát, se csend, se degu, se idő - egyre jobban sajnálom szegény doktornőt, teljesen felborul az időbeosztása.
De azért fárad a jószág, látszik, többször egészen közel jön hozzám, nem érti, hogy mi van. Már legszívesebben feladnám, kész, nem érdekel, hazamegyek! De nem merem, mert otthon is csak el kéne kapni, és ráadásul egyszer már vesztettem el így cicát, szóval inkább folytatom a reménytelennek tűnő harcot az ajtókkal, a zugokkal és az egyre rutinosabb deguval.
Betömöm a réseket is, törölközőkkel meg ilyenekkel, de hiába, mert valahogy arra az oldalra keveredik, ahol a tömések csak zavarnak, és az ő malmára hajtják a vizet. Na jó... Kicibálom a tömőanyagot, és azt látom, hogy a barna démon bemászott a kesztyűtartó alá. Hátha most! Kicsit magasabban van, mint eddig bármikor, ezzel nyertem pár centit! És valóban. Elkaptam!!!
Csak illusztráció
Ficánkol persze, de nincs menekvés Árni nyitja a hordozót, és már bent is van. Röpke 35 percet fogócskáztunk. De nagyon nem lennék ragadozó.
Vizsgálat, gyógykezelés, eseménytelen hazaút, és most már újra a többiekkel együtt van a kis Szellő, frissen felújított fogakkal. Huh.

Ha nem az én kislányom lenne, el sem hinném

Alma Virág egészen különleges kis ember.
Először is, már Árnikánál hallottam az EC pelenka nélküli babahigieniáról, de ott már késő volt ahhoz, hogy tényleg belevágjunk, mert már másfél éves volt a kisasszony. Most azonban egy kedves évfolyamtársam is bíztatott, így még több kedvem volt hozzá, és megpróbáltuk.
Ez arról szól, hogy a baba ösztönösen jelzi, ha pisilnie, kakilnia kell, csak oda kell figyelni, és valami fölé odatartani a manót, ahova nyugodtan engedheti (nálunk ez jelenleg a fürdőszobai mosdó, mert a WC nagyon alacsonyan van nekem.) El tudtam képzelni, hogy van benne valami, mert a kiscicáink se pisiltek maguk alá, hanem jelezték az anyjuknak, hogy egy kis popsinyalogatásra lenne szükség, és a félig-hanti gyermekét hanti módra nevelő barátnőm mesélte, hogy ott egy speciális fütyülgetés van, ha pisil a gyerek, és így gyorsan megtanulja a baba, hogy olyankor pisiljen, ha ezt hallja.
Mégis megdöbbentő számomra, hogy Almababa tényleg szól, jelzi, kibírja, örömmel elengedi magát, illetve nyom... Csak ámulok, hogy mennyi mindent tud egy ilyen kicsi lény, amire nem is gondoltam eddig. Minden nap új csoda... Jó, olyan nap még nem volt, hogy minden egyes pisilésnél sikerült volna, és ha megyünk valahová, akkor kap a szépséges mosipelusokból, de akkor is, folyamatosan csak csodálom.
A másik, hogy átalussza az éjszakát. Három éjjelt egymás után átaludt! Ez nálunk egyedülálló, inkább az a jellemző, hogy két és fél éves korig többször ébrednek, minden éjjel. Szóval, hihetetlen!

Ezen kívül mosolyog, bűbájos, szépen növekedik. Mindenkinek szeme fénye.