2017. április 5., szerda

Dobogókő - végre együtt






Nagy ritkán sikerül összehozni egy-egy teljes családos programot. Most vasárnap részünk volt ebben a különleges élményben: a szentmise után fent maradtunk Dobogókőn. Elsétáltunk a Zsivány-sziklákhoz, ami gyerekkorom fontos kirándulásélménye volt, rengetegszer jártam ott. Most sokkal rövidebb útnak tűnt, és a kidőlt-bedőlt fák miatt az út sem ugyanaz. De azért szép volt. Mindenki a saját lábán közlekedett odafelé (na jó, Árnikát még vittük), visszafelé már Matyi is felkérezkedett egy darabig, de nagyon ügyes volt. Sajnos Rózsának fájt a lába, mert előző nap feltörte a cipője, aztán mezítláb szaladgált, így meg telement szálkával, és ezért elég morózus hangulatban töltötte a napot. A többiek eléggé élvezték, mászkáltak, felfedeztek, avart hajigáltak. 
Végül aztán elbúcsúztunk Emiltől, aki most egyhetes elcsendesedésen-lelkigyakorlaton vesz részt. Úgy örülök neki, hogy ilyen férjem van. Izgalmas ez a hét egyedül a hat gyerekkel. Elég jól mennek a dolgok, ha én nem pörgök be, hogy mennyi a teendő. Ma egész békés maradtam. És pont ugyanúgy időben lefeküdtünk, mint tegnap, amikor inkább egy hajcsárnak éreztem magam a végén. Azért hiányzik. Lefekvéskor már eléggé emlegették, hogy minden ajtócsukódásnál azt hiszik, hogy megérkezett... Majd meglátjuk, mit hoz a holnap.
Nincs róla fényképem, de ma láttam egy repülő hattyúpárt. Gyönyörűek voltak.

2017. március 22., szerda

Szerencse vagy szerencsétlenség?

Ki tudná azt megmondani? Ismerjük ezt a kis történetet, ugye? 
Egy idős földművesnek volt egy öreg lova, amellyel a földön dolgozgatott. Egy nap a ló elszabadult, s eltűnt a dombok közt. Amikor a szomszédok kifejezték sajnálatukat a szerencsétlenség miatt, az idős ember csak ennyit mondott:– Szerencse vagy szerencsétlenség? Ki tudná azt megmondani? Egy hét múlva a ló visszatért a dombok közül egy ménes vadlóval, és amikor a szomszédok a földműves szerencséje miatt örvendeztek, ő ismét ezt mondta:– Szerencse vagy szerencsétlenség? Ki tudná azt megmondani? Amikor az idős ember fia megpróbálta betörni az egyik musztángot, leesett a lóról, és eltörte a lábát. A szomszédok megint sajnálkoztak. Nem úgy az idős ember, aki csak ennyit szólt: – Szerencse vagy szerencsétlenség? Ki tudná azt megmondani? Néhány hét múlva bevonult a hadsereg a faluba, és besoroztak minden hadra fogható fiatalembert. Amikor az idős földműves fiát a törött lábával meglátták, lehagyták a listáról. Szerencse volt ez, vagy szerencsétlenség? Ki tudná azt megmondani?

Pontosan így éreztem magam tegnap, amikor kiderült, hogy Tibornak focizás közben eltörött a gyűrűsujja. Az óra előtt bent jártam az iskolában, Gábort vittem haza. Észrevettem, hogy Tibor lehajtott fejjel üldögél. Azért pityergett, mert nem találta a tornafelszerelését. Gyorsan előkerestem, a talált tárgyak között volt a zsák, gyerek tényleg nem bukkanhatott rá könnyen. Hazafele menet gondoltam magamban, hogy milyen szerencse, hogy arra jártam éppen. Aztán este panaszolta, hogy belenyúlt egy erős labdába, és fáj az ujjacskája. Másnapra megdagadt, belilult, irány a Váci Kórház. Hősiesen bírta a vizsgálatokat, és most van egy szép sín az ujján. Kicsit zavarta, hogy most majd mindenki kérdezgeti, hogy mi történt az ujjával, de aztán megbeszéltük, hogy minden egyes kérdésért kap egy kocka csokit. Szóval, kérdezgessétek bátran!
És mi a helyzet a többiekkel? Árnikának kibújt az első foga, megtanult ülni, ügyesen kinyomja magát állásba, tüneményes kicsi lány. A kedvencem, amikor teljes erejéből megölel és elkezdi puszigatni (bekapni-nyálazni) az arcomat. Ilyenkor teljesen meghatódom.
Matyi hatalmasat fejlődött az elmúlt pár hétben. Önállóan jár wc-re, csak a popsitörlésben kell segíteni neki. Nadrág le-fel, szűkítő, lehúzás - minden megy egyedül, és persze nagyon büszkén. Egész hosszú meséket végighallgat, és kér újra meg újra. A nagy kedvenc most a "kenőcsös", azaz az Eltáncolt cipellők. Igényli és szereti a társaságot, ha egy kicsit is egyedül marad, már panaszosan mondogatja: Magányos vagyok, nincs barátom! Szeret rajzolgatni, énekelni, ugrabugrálni, felfedezni, a húgát ölelgetni - szép ez a kétéves kor.
Tiborról már fentebb írtam kicsit, egyébként nagyon jól teljesít az iskolában, bár eléggé elfárad a nap végére. Ügyesen furulyázik, ettől különösen boldog. 
Ibolyának nagyon bejött a Waldorf iskola, lelkesen, boldogan meg suliba minden nap. A lovaglásban nagy sikerélménye, hogy mást már szabadszáras lett, vezetés nélkül mehet körbe-körbe.
Gábor jól érzi magát az osztályában, tervezget, alkot örömmel. Belerázódott a felsős életrendbe.
Rózsa most éppen Angliában van a szüleimmel, a képek alapján nagyon jól érzik magukat Eszter húgoméknál. Hihetetlen nagylány lett a tél folyamán, elképesztő.

Szóval, szép az élet! 

2017. január 3., kedd

Karácsony és Páris-patak






Hűha, most látom csak, hogy mennyire régen nem írtam már ide. Köszönöm, Nagymami, hogy olvasod a blogot, és kérted, hogy frissüljön. Nagy puszit küldök!
Nem véletlen, hogy ilyen nehezen jutok hozzá a bejegyzés írásához. Be kellett látnom, hogy kénytelen vagyok időben lefeküdni, mert az éjszakák megint szaggatottabbak, viszont az altatás is későbbre csúszik Árnika fektetése miatt. Így számos este be sem kapcsolom a számítógépet. Nagyon keresem még magam ebben a hatgyerekes helyzetben. Valami miatt ez most egy erősebb váltásnak tűnik. Nem estem annyira kétségbe, mint a háromgyerekes váltásnál, de vannak átgondolnivalók, kialakítanivalók bőven.
A napok békében telnek, Árnika egy kis mosolygombóc, lassan már el is tud gurulni. Nagyon-nagyon aranyos! Matyika szépen beszél, karácsonyra kapott a szüleimtől egy szerszámkészletet, azzal boldogan fűrészelgeti az apjától kapott hungarocell lapokat. Elképesztően kreatívan szerepjátékozik. Nekem nagy élmény, hogy egy darabka hungarocell vagy fa mennyi mindenné alakul a kezében néhány perc leforgása alatt. A húgával nagyon jól megvan, simogatja, szeretgeti. Szegényem, ha éjjel sír Árnika, befogott füllel próbál aludni.
A karácsonyunk derűs volt, csak néhány hisztimorzsa és egyet nem értés árnyékolta be. Éppen mindenki egészséges is volt (négy hét betegség után. VÁÁÁ!), így együtt tudtunk menni az éjféli misére. Skype-on velünk töltötte a Szentestét Örsy László jezsuita atya is Washingtonból. Nagyon örültünk neki, és az áldásának. Másnap aztán megint betegség kezdődött, így nem tudtunk közösen menni a családi karácsonyokra, amit eléggé sajnáltam. Talán majd jövőre...
A karácsony két legszebb élménye számomra Matyihoz és Árnikához kötődik. 24.-én éjjel arra ébredtem, hogy Árnika énekelget az ágyban mellettem. Emilt is felkeltettem, így együtt gyönyörködtünk benne, ahogy "kisdedek és csecsemők ajkán zendítesz dicséretet, Uram". 26.-án pedig Matyival kettesben mentünk misére. Az Úrfelmutatás után vissza akartam ülni a helyemre, de a kislegény rám szólt: Nem! Mindig térdel! Egészen az áldozásig térdeltünk.

Aztán amikor megint (majdnem - szegény Emil épp akkor kezdte) mindenki meggyógyult, mehetnékem lett, és a gyerekekkel elmentünk kirándulni. Kinéztem a palóc Grand Canyonnak nevezett Paris-patak völgyét. Sokat autóztunk, eltévedtünk, GPS ide vagy oda, háromszor mentünk át Endrefalván, és végül feladtam. Gondoltuk, elmegyünk akkor legalább Ipolytarnócra, és arrafelé szembe jött Nógrádszakál, ahova indultunk. Megtaláltuk a helyet, remek, mert Matyi már 3/4 órája sírt, hogy KISZÁLLOK! Végre kiszálltunk, elindultunk. Tényleg szép volt, magas sziklaleszakadások, vadregényes sziklák a földön, Matyi, Ibolya és Tiborka lelkesen fedezték fel a helyet. A kanyon végén még egy megfagyott vízesés is csillogott. Igen ám, de a nagyok meg fáztak, nyavalyogtak, végül már pityeregtek. Én meg mérgelődtem magamban, mert persze direkt felhívtam a figyelmet rá, hogy hideg van, és fel kell öltözni rendesen. A mellékágba már be sem mentünk, mert addigra Árnikának elege lett a hordozóból, Matyinak meg a sétálásból, és a két kicsit egyszerre nem tudtam karban cipelni hosszú távon. Nagyon sajnáltam a dolgot, meg a szépen gyalogoló Ibolyát és Tibort, de visszamentünk. Kb. fél órát töltöttünk a szabadban. Talán kicsit többet. Ahhoz képest, hogy az interneten két órás túrának olvastam ezt a kanyont, kicsit csalódott is voltam, hogy Matyitempóban fél óra alatt megjártuk, de a mellékág még biztos szép lett volna. Aztán továbbmentünk Ipolytarnócra, ahol a múltkor nagyon jól éreztük magunkat, de be volt zárva. Hát, nem ez volt a legsikeresebb kirándulós napunk. Majd legközelebb.
Szilveszterkor otthon játszottuk, táncoltunk meg bohóckodtunk, nagyon jó volt együtt. Elkészítettük a hagyományos virslitársasunkat is.

2016. október 28., péntek

Gyadai rét, Katalinpuszta


video
Gyönyörű őszi napra virradtunk. Ragyogott a nap, több napos eső után, és a falevelek, bokrok színei csillogtak a fényben. Mindig ámultan nézem ezeket a napokat, de most akkora szerencsénk volt, hogy ráadásul hétvégére esett. Mindjárt el is határoztam, hogy elmegyünk kirándulni. Az a helyzet, hogy ha itthon maradunk, rendszeresen beszippant a házimunka, ebédfőzés stb. mindenféle, és a végén nem is jutunk hozzá a kinti közös időhöz. Barátnőimtől hallottam már, hogy milyen jó hely a Gyadai rét, de mi még nem jártunk arra. Gábor szüleimmel ment kajakozni (ezt kapta a névnapjára, nekik is csodálatos napjuk volt), Emilnek épp pszichodrámája volt, a többieket bezsuppoltam az autóba, és elindultunk.
Már a bejáratkor szépséges színek és egy kisvonat fogadott minket. Nagyon tetszett mindenkinek. A másik oldalon volt játszótér és turistaközpont, de inkább nem mentünk oda, mert attól tartottam, hogy ha egyszer bevesszük magunkat a játszótérre, nem fogunk elindulni a tanösvényre. Pedig az kár lett volna... Így jobbra indultunk el, ahol egy kis tavacska csillogott, és körben kicsiknek, (Matyinak is) élvezhető, apró tanösvényt alakítottak ki. Körbejártunk rajta, aztán elindultunk a "nagy" körre, ami kb. öt km hosszú. Matyi az első tíz méteren kérezkedett fel a nyakamba, de nagyon zavarta, ha fogom a lábát, és folyamatosan próbálta lefejteni a kezemet a bokájáról. Amikor látta, hogy nem engedek ebből, sírni kezdett. Aztán üvölteni. Végül ordítani... Minden elterelő hadművelet csak a hangerőt fokozta. Hm... kellemes kis séta... Nemsokára megérkeztünk egy sziklához, ahol kristályokat lehetett keresni. Rózsával itt megbeszéltük, hogy visszafordulunk az erdészeti úton, mert ezt már nem bírjuk dobhártyával. Ibolya azonban talált egy szép követ, amit Matyinak adott, és így abbamaradt a sírás. Sőt, akkor sem kezdődött újra, amikor felkaptam és megfogtam a lábát. Jó, akkor próbáljuk meg! Tibor és Ibolya nagyon szeretett volna továbbmenni, úgyhogy elindultunk. Rózsa cipelte a hátizsákot, én meg Árnikát és Matyit.
Nagyon szépen kialakított tanösvény. Sok az információs tábla, és időről időre újabb élmények jönnek szembe, pont mire elfáradnának a gyerekek. Volt Óriások pihenője, mocsár tetején pallórendszer, bátorságpróba, és egy nagy függőhíd. Ezen kicsit aggódtam, mert Matyi nem akart leszállni, viszont így kicsit túl magasan volt, a híd pedig nagyon csúszott. Gond nélkül átértünk, de a másik oldalon elcsúsztam a sárban, a túra folyamán harmadszorra. Érdekes élmény így tompítás nélkül elesni, sokat gondolkoztam rajta.
Az erdőben a legszebb számomra egy pókháló volt, amin megtört a napfény, és úgy csillogott, mint egy csillag.
(A végére Rózsának olyan szinten szétment a cipőtalpa, hogy - Rózsa beszúrása) A tanösvény végén valóban ott várt minket a játszótér, sőt egy kis vadaspark is, szarvassal, muflonnal, vaddisznóval. Interaktív kiállítást is találtunk az erdővel, erdőgazdálkodással kapcsolatban. A lányok itt több mint egy órát játszottak. Tiborka a játszótéren szaladgált, leült a piros levelek közé, nagyon aranyos volt. Végül ő is meg szerette volna nézni a kiállítást. Sajnos alig érte fel a bemutatókat, jó lett volna egy sámli. De azért ő is nagyon élvezte, és okosan átgondolta a kérdéseket.
Árnika a tesóimtól kapott Mandukában szundikált majdnem végig. Egyszer felébredt szopizni, aztán visszaaludt.
Úgy elrepült a nap, este hat körül indultunk haza. Ekkor jöttünk rá arra is, hogy kimaradt az ebéd, csak egészen keveset ettünk napközben. Ibolyának jutott eszébe, hogy legyen gyrosozás. Mindenképpen meg kellett állni egy boltnál, így ott vettünk pitát, zöldségeket. A húscafatok hamar kisültek, és nagyot lakomáztunk.
A fényképeket Rózsa készítette a telefonjával, sőt még egy diavetítést is összeállított a kalandjainkból.

2016. október 16., vasárnap

Életfa - Méhlepény lenyomat készítése


A szüléstörténetben is írtam, hogy engem teljesen elbűvöl a méhlepény. Még kislány koromban nézegettem egy magaztvárós könyvet, amelynek a végén volt egy kép, ahol egy orvos a kezében tart egy méhlepényt, ami nem volt valami elbűvölő, és mutatja az anyukának. A felirat hozzá (szinte szó szerint emlékszem rá): "Néhány anya meg szeretné nézni a méhlepényt is. Hát itt élt eddig az én kis gyermekem?" Rózsa születése után nagyon vártam a nagy találkozást, és meg is mutatták kedvesen, de nem kerülhettem kapcsolatba a méhlepénnyel, hamar eltávolították. Ez így történt Gábor, Tibor és Ibolya esetében is. Aztán Matyinál teljesült a vágyam, közelebbről megnézhettem, megszemlélhettem a felületét, az ereket, a színek finom összhangját, sőt, a tapintását is megtapasztalhattam, mert sem az orvosnak, sem a takarítónőnek nem volt épp kedve megfogni és áttenni a vesetálba, így átrakhattam én. Jó volt kézbe venni, érezni a súlyát, síkosságát, ruganyos erezetét.
No, most Árnika esetében minden lepénnyel kapcsolatos vágyam teljesülhetett. Dúlasághoz való keresgéléseim közben találtam rá a méhlepény különböző megőrzési és felhasználási módjaira. A lepénylenyomat készítése nagyon megtetszett nekem, de magyarul nem találtam róla leírást. Így ez a mostani blogbejegyzés kimondottan hiánypótló ;-). A képek csak illusztrációk.

A lepénylenyomat hozzávalói:
- Papír. Lehet akvarell papír is, ebben az esetben kicsit be kell nedvesíteni, vagy sima fehér papír
- Akrilfesték és ecset (egyes fajtáihoz)
- Méhlepény

Alapvetően kétfajta lepénylenyomatot tudunk készíteni. Az egyik esetben az úgyis kifolyt vért, a másikban akrilfestéket használunk a forma rögzítéséhez. Bábám segítségével én a véres változatot próbáltam ki. A lepény erezett oldalát bekentük vérrel, majd ráfektettük a papírra úgy, hogy ne mozduljon el. A köldökzsinórt is szépen elrendeztük rajta. Kicsit meg kellett nyomkodni, majd ismét ügyesen, elmozdulás nélkül felemelni. Ha nem sikerül elsőre, semmi baj, a művelet akárhányszor megismételhető. Én mind akvarellpapírra, mind pedig sima lapra kipróbáltam, nem volt különösebb különbség a minőségben.
A másik módszer szerint leitatjuk a lepényről a vért, akrilfestékkel festjük be, és úgy nyomjuk a papírra. Élénkebb színe lesz így, sőt akár többféle színű kompozíciókat is készíthetünk.
Olyan módszert is ki lehet próbálni, amelyben nem a méhlepényt tesszük a papírra, hanem a papírt a lepényre nyomjuk - ezt én nem próbáltam, csak olvastam.

Nekem a véres változat a természetessége miatt tetszett jobban, de tény, hogy jobban kell rá vigyázni, nehogy elveszítse a színét. Szerintem csodálatos a harmónia és a teremtés ereje, ami megnyilvánul ebben az egyszerű és minden esetben egyedi formában. Örülök, hogy ilyen helyen élhetett az én kis gyermekem, és hiszem, hogy itt kint is ez várja.

2016. szeptember 10., szombat

Kalandos éjszaka - főleg Rózsa szemével

Napló: szept. 8-9 OMG! Este tök nyugiban lefeküdtem aludni, királyul elkondolkoztam mindenen, ami csak az eszembe jutott... Szóval jó volt. Nagy nehezen elaludtam, de nem túl mélyen, mert nem álmodtam semmit, amikoris a Mama felkeltett 22:30 körül, kihozott, kiráncigált a gyerekből, mert olyan voltam, mint egy álomkóros zombie, és közölte, hogy most van az a szülés, amikor nekem kell vigyáznom az Árnikára, mert ő lesz a szülés dúlája. Szóval én az éjszaka közepén ott álltam és tulajdonképpen annyit mondtam, hogy a szobámban a szekrény tetején van az előkészített ruhám. Szóval átöltöztem, és lementem a nappaliba, hogy gyorsan letöltsek pár Paddy and the Rats számot, mert korábbi tapasztalataimból tudom, hogy a baba azokra lenyugszik. Amikor sikerült egyetlen egy dalt a telefonomra helyezni, akkor a Mama közölte, hogy indulunk. Szóval csokival, pelussal, tiszta babaruhával, anyatejjel felszerelkezve indultunk a Szent István korházba. Na ja. Mivel nem otthon vajúdott az anyuka, hanem rögtön irány a kórház... Ja és ha ez még nem lenne elég, a GPS folyton elveszítette a jelet, és emiatt megkellett állni
Amúgy van nálam egy napelemes töltő, ezzel töltöm a telóm, mert szerencsére van akumlátora is, mármint a töltőnek, mert amúgy itt nem nagyon lenne napfény...
Ó, meg zebrát festettek a munkások, így villamos sínen is mehettünk. A kórház parkolójában jegyet váltottunk, és irány a szülészet és nőgyógyászat osztály. A Mama bement az épületbe, én meg kint maradtam a kicsi, alvó Árnival. Először a hangouts üziimet kezdtem végigolvasni, de meguntam. Aztán olvastam a könyvem, de szinte el se kezdtem, elegem lett belőle, ezért úgy döntöttem, naplót írok. Szóval most itt ülök rihadt éhesen, mert közben felébredt a gyomrom, sötétben, és fáradtan. 0:16 van amúgy...
Jee, selfie a kórházzal...


Bátki kérdezi, letagadom, hogy unalmamban nyálcsorgató napocskát rajzoltam... Ez már a vég. Amúgy a Mama ígérte, hogy hív majd, ha történik vmi, de nem hívott még, pedig kb. fél órája itt ülök. Szóval most írok neki egy Sms-t. 0:30 van. Szóval az sms annyi, hogy Na mi van? És rögtön kijelezte, hogy Fogadott, szóval gondolom, megérkezett a telójára. Lehet, hogy meg is nézte. Én meg lehet, hogy megkeresem azt a csoki, mielött éhenhalok. Ja. Amúgy pedig tisztában vagyok azzal, hogy nem a legjobb most a helyesírásom, de hát mit csináljak?! Még csak 38 percel múlt éjfél. Hosszú még az éjszaka, hagyjuk meg azt a csokit máskorra. Az igazság az, hogy nem előrelátó vagyok, hanem inkább lusta, mert nem akarok felkelni innen. Na jó. Akkor most játszunk olyan, hogy tippelek, hogy mi történik most a Mamával, meg azzal az anyukával bent. Okkké... Hát nekem azt mondták, hogy rossz irányba van fordulva a baba, fenékkel lefelé, ezért nem valószínű, hogy természetes szülés lesz. De simán lehet, hogy még el se kezdődött, mert hagyják nyugodtan vajúdni az ...-t. Asszem így hívják. Szóval tegyük fel, hogy az anyuka még abban a hiszemben, hogy természetes szülés lesz, nyugodtan vajúdik, a Mama meg bíztatja őt, hogy hátha valahogyan véletlenül természetes lesz mégis. Ja és nem nézi a telefonját, mert még mindig nem válaszolt nekem...A Mama amúgy még nem kísért császárt, szóval idefele úton kicsit izgult is. Lehet, hogy mégiscsak kéne most az a csoki.
Nos, elkészültem a művel, ami egy tájkép. Most kb ezt látom. Szóval egy lépcsőt, annak a korlátját,






... Itt felébredt Árnika, de Rózsaszál nem esett kétségbe, kiskanálból adogatott neki anyatejet, de amikor felébredt a manó, rájött a turpisságra, és sírva fakadt. Rózsa itt írt egy sms-t, és bent is pont olyan volt a helyzet, hogy le tudtam sietni szoptatni. Utána visszamentem, és akkor értem fel, amikor épp az osztályra tolták a friss anyukát. Tudtunk még beszélgetni egy darabig, aztán hazamentünk. Rózsa itthon maradhatott, és nagyot aludt. Olyan ügyes. Ez a szó kevés is rá. Kb. két órát voltunk ott. :-). Az is meghatóan kedves volt Istentől, hogy minden pontosan összejött, volt egy zacskó anyatej a mélyhűtőben, Árnika szépen aludt, odafele szopizott, egyáltalán nem fáradtam ki stb.

Valóban ez volt az első császárral végződő szülés, amit kísérhettem. Csodálatos volt átélni az élet ajándékát. Ahogyan apa és anya lett a várandós asszonyból és párjából, ahogyan az újszülött teljes bizalommal és erővel megérkezik a világba, ahova hivatott és ahova már olyan régen várták. Hálás vagyok, hogy része lehettem ennek a csodának. Dicsőség. És áldja meg őket az Úr.



2016. szeptember 1., csütörtök

Árnika Emília - nagyon örülünk Neked!






Árnika születése. Nem teljesen idilli, de mégis az. Hja, kérem, a szülés sosem pont olyan, mint ahogy elképzeli az ember - viszont mélyebbre, messzebbre vezet, mint ahogy bármikor gondolnám.
Kényelmes, majdnem végigaludt éjszaka után, hajnalban Ibolya átjött, hogy inkább nálunk folytatná az alvást. Ha már így felneszeltem, fel is keltem, hogy kimenjek a mosdóba, és amint felálltam, éreztem, hogy megindult a magzatvíz. Nem sok, de ahhoz épp elég, hogy biztos legyek benne, hogy VÉGRE, indulunk.
Emil azonban a sok vaklárma után korántsem volt ilyen biztos benne, és inkább tovább szeretett volna még aludni. Én is visszafeküdtem, de egy félóra múlva inkább felkeltem, mert már nem tudtam egyhelyben maradni. A korábbi tapasztalataink szerint 10-12 órán keresztül szokott tartani a szülésem, így biztosak voltunk benne, hogy még sok időnk van. Felkeltem, lementem, elpakoltam a nappaliban és felmostam, amit még nagyon fontosnak éreztem, hogy tisztaság fogadja a pici lányt. Értesítettem Lukács Juditot, a bábánkat, Marikát, hogy lassan jöhet Matyiért, és Ildikót, akivel egy dúlaképzésre járunk, hogy lassan ő is induljon, hogy a gyerekekkel legyen, de nem kell sietni, reggelizzen meg nyugodtan, ez még hosszú lesz, és SMS-eket küldtem a háttérimádkozó drága barátnőknek meg Eszternek, akik ezt előre felajánlották. Aztán leültem a kényelmes fatörzsem alá, az odakészített matracra, és nagyon jól elvajúdgattam. Fél hét körül felkelt Rózsa, Ibolya és Gábor, lejöttek, teát főztek nekem, összeszedték a baba érkezéséhez szükséges dolgokat, csendben voltak ha kellett, nagyon aranyosak.  Matyit elvitte Marika, a tesók gondoskodtak róla, hogy ne sírva távozzon - ez is fontos volt nekem. Fél nyolc - nyolc körül Emil is lejött, majd Tika is megjelent. Közben felhívott Judit, hogy hogy vagyunk, és  meglepve hallotta, hogy már aktívan jönnek a méhösszehúzódások. Hát igen, a kórházi szüléseknél másképp megy ez, nem voltam hozzászokva a gondoskodáshoz. Azonnal átjött, szívhangot nézett, és már nem is ment el tőlünk.
Az egyre erősödő összehúzódások első jeleire (amint megváltozott a lélegzetem) Emil mindig pattant, hogy átöleljen, fogja a derekamat. Igen ám, de a közbenső időben tett-vett, végezte a szokásos reggeli dolgokat, reggeliztette a gyerekeket, jelezte a munkahelyén, hogy nem megy be stb. Nekem már fogytán volt a türelmem, most már maradjon teljesen mellettem. Egyre jobban magamba fordultam, nem tudtam kérdésekre válaszolni, elmondani, hogy mi esne jól. Judit elkezdte masszírozni a derekamat, az pl. nagyon jólesett, de nem sikerült kifejezni. Meg kellett küzdenem néhány beakadó gondolattal, nagyon jót tett, hogy kimondtam őket. Közben pedig magam sem tudtam, hogy hol tart a folyamat, hiszen annyira az volt bennem, hogy még nagyon hosszú idő - és éreztem, hogy ugyanakkor már nagyon belül vagyok. Így történt, hogy kilenckor még egy SMS-t írtam Tika tanító nénijének, hogy egyeztessük a családlátogatás pontos időpontját.
Amikor Emil elkezdett volna enni egy kicsit, enyhén elszakadt a cérna. Már nagyon fájt minden, úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Bementem a fürdőszobába, hogy egy kis forró-meleg vizet engedjek a hasamra, hogy enyhüljön egy kicsit.
Itt fordult egyet a dolog.

Emil azonnal utánam jött, és végre egymásra találtunk. Megijedtem, hogy még csak fél 10, és már ennyire fáj, lehetetlen, hogy ezt kibírjam estig. Férjecském biztatott, bátorított, hogy hátha nem is tart addig... Közben szólt Juditnak, hogy nézzen rám. Ekkor ismerte fel ő is, hogy már hol tartunk, azonnal előkereste a babatakarót, törülközőt, amit a drága kislányok reggel szépen összeszedtek Dédpapa bőröndjébe. Én meg bemásztam a kádba, és nagyon jólesett, hogy Emil immár a Judittól kapott mandulaolajjal masszírozta a hátamat (bár amikor felajánlotta az olajat, állítólag elég ingerülten reagáltam...) Közben megérkezett Ildikó is, felvitte a gyerekeket reggelizni az emeletre. Én nem is találkoztam vele.
A jó meleg víz tényleg jót tett, teljesen ellazította a gáttájat. Énekelni támadt kedvem, magamban dúdoltam egy dalt, és egyszercsak éreztem, hogy jön a baba, hogy a testem magától tolja ki, nekem csak segítenem kell az utat. A kezemmel megsimítottam a kifelé igyekvő kis buksit, és hirtelen annyira egy voltam magammal, a testemmel, annyira elfogadó, harmonikus és erős, amit ritkán érzek. Éreztem Isten jelenlétét, hogy nem baj, hogy elbizonytalanodtam, hogy elkeseredtem, hogy hitetlenkedtem, hogy semmi sem baj, a Teremtő kezében vagyunk. Kiegyenesedtem térdelő helyzetben, kinyújtózkodtam, jólesett kiáltani is.
Pillanatok alatt kibújt a kicsi lány, Judit elkapta, és azonnal a kezembe adta. Picit sírdogált, aztán elnyugodott és nézelődni kezdett. Gyorsan behívtuk a többi gyereket, így már kb. kétperces korában láthatták is. Gyönyörű volt! Én hangosan kacagtam, olyan boldog voltam.
Hamarosan megszületett a méhlepény is, és még a babával összekötve betettük a tepsijébe, és így vonultunk át a kádból az ágyba. Annyira nem fájt semmi, és olyan erős voltam, hogy sokkal kényelmesebben ment a járás, mind amíg belül volt a kisbaba. Lefeküdtünk a matracra, vártuk, hogy mellre kússzon a baba, aki nagyon ügyeskedett is. Hihetetlen élmény volt, amikor, kb. fél óra - egy óra elteltével egyszercsak hallani lehetett a légzése hangján, hogy akkor, abban a pillanatban kezdett el valóban csak a tüdejével lélegezni, már nem használja az addig a méhlepényben tárolt oxigéndús vért. Hirtelen sokkal erőteljesebben, élénkebben lélegzett. Valóban gyöngéden állhatott át, a saját ritmusában, a kinti élethez szükséges légzésre. Csodálatos. A köldökzsinór is teljesen ellágyult, ellazult, így Emil most már el is vágta.
Ildikó lassan elment, Mamácskám lassan megérkezett, hogy a nagyokat elvigye egy kicsit, így Emillel lehettünk kettesben a babával. Nagyon békés, boldog órák voltak. Judit vigyázott ránk egy darabig, ellenőrizte, hogy jól vagyok-e. Csináltunk a kérésemre lepénylenyomatot (engem mindig teljesen lenyűgöz a méhlepény, most végre kedvemre nézegethettem, és még emlék is maradt róla), megmérte a babát egy kényelmes bugyorban, hogy minél otthonosabb legyen a kicsinek (4200 g!) majd ő is elment, és másnap-harmadnap is ránk nézett.
Pár óra múlva megérkezett a neonatológus doktornő, és az én testemre fektetve megvizsgálta Árnikát. Teljesen elképedtem, hogy egy orvos lekucorodik a földre, hogy a baba kényelmesen maradjon. Felvágta a nyelvecskéjét is azonnal, így könnyebben megy a szopizás.
Aztán újra hármasban maradtunk, békésen. Matyi este ért haza, amikor megértette, hogy ez az a baba, akit vártunk, hogy kibújjon a hasamból, akkor elkezdett nevetgélni, és azóta is nagyon kedves a kicsihez. Szerintem nagyon jó volt neki, hogy nem tűntem el több napra. Hazaértek a többiek is, kezdődhet a hatgyerekes élet.

Ez a szüléstörténet. Számítottam rá, hogy sokkal bensőségesebb, békésebb lesz. De amire nem számítottam: hogy ennyire jó, hogy nem nyúl hozzám senki, nem vizsgálgatnak belülről, nem okoznak fájdalmat. Hogy milyen érdemes kivárni, amíg a test magától kezdi kilökni a babát (és nem nyomni az első ingerre, amikor felszólítanak, hogy nyomjunk). Egyrészt csodálatos az az erő, ami eltöltött, de racionálisabban is: tényleg semmi nem fájt utána! Nem lett aranyerem és nem vált szét a hasizmom, pedig eddig mindig így jártam. És nem hinném, hogy 35 éves koromra lettem ruganyosabb... egészen más, ha a test, a természet rendje szerint alakulnak a dolgok! Sokkal gyorsabb a regeneráció, a tejem egy teljes nappal előbb indult meg, mint eddig bármikor. Árnika élénk, kukucskálós kislány volt már az első napokban is, mert nem stresszelte a kórházi környezet, az erős fények. Minden vizsgálaton vele vagyunk, és bár így is kellemetlen, de legalább kézben van, utána egyből meg lehet szoptatni, nyugtatni.
És: hogy nagyon jó leírni a szüléstörténetet, jó felidézni és átgondolni, hogy milyen volt, mit hozott. Például most döbbentem rá,  ahogy leírtam, hogy tényleg alig néhány óráról van csak szó, és ez milyen rövid idő, Emilnek is, nekem is. Az eddigi legrövidebb szülésem volt tíz óra, most pedig négy óra alatt megszületett Árnika. Elképesztő, hogy ennyit számít a béke, a zavartalanság, hogy nem kell a kórházba érkezéssel kapcsolatos hercehurcát végigcsinálni, megszokni az új helyet, újra kialakítani a nyugalom és a bizalom légkörét.
Szóval, azt hittem, hogy én már "tudok" szülni, hogy sok meglepetés nem érhet, hiszen már hatodszor kapom ezt az ajándékot az életemtől. És kiderült, hogy nem. A szülés egészen más is tud lenni, mint amit én eddig ismertem. Erre pedig nem számítottam, ismeretlen volt, újszerű, magával ragadó. De azért nem annyira, hogy teljesen kikapcsolja a várakozásaimat, felülírja az eddigi tapasztalataimat, hiszen én tudtam, hogy mire számíthatok, mennyi időre, mennyi fájdalomra. A végén aztán mégis győzött ez a sodró, életadó erő. Úgy örülök, hogy ezt is megtapasztaltam.

Most pedig itthon pihenek, amennyire csak tudok. Emil sok szabadságot tartogatott mostanra, így tényleg van több lehetőségem feküdni, aludni. Barátnők, ismerősök komatállal kedveskednek nekünk, ami hatalmas segítség, hogy nem kell az ételről gondoskodni nap mind nap. Köszönjük!
Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek! Ámen.


(Egyébként a közös kép hátterében Szibériában, Hantiföldön kapott komi zokni látható, rajta békasegge-motívummal, mely a szülés megkönnyítését segíti elő. De most nem volt rá szükség :-))