Ez már tényleg tavasz

Február közepe táján újra tojni kezdt

ek a tyúkocskáink a nagy téli pihenő után. A kertben itt-ott kis tojáskupacok bukkantak fel, 10-16 tojáskával. Sajnos a körülmények nem voltak éppen ideálisak, hideg volt, én pedig próbáltam biztonságba helyezni a fészekaljakat és a kotlóst különböző ólakba, amit azonban a leendő anya egyáltalán nem fogadott köszönettel, hanem felkelt a tojásokról. Az elmúlt év rókakalandja óta tényleg aggódom a szabadon éjszakázó baromfiakért, de egyik este mégis azt vettem észre, hogy a kis barna, széptollú tyúkocskánk nem tért vissza a társaságba éjjelre, és hiába jártam be a kertet, nem találtam sehol. Aztán reggelre találtam az etetőtálkáknál egy óriási kakit, a megkotlott tyúkok majdnem tojásméretű, egész napos adagját. Aznap este már nem is kerestem, csak drukkoltam neki. 

Teltek-múltak a napok. Drága gyermekkori barátnőmhöz elköltözött egy családnyi tyúkunk, de éppen mielőtt elvitte volna, megkotlott az egyik. Nem volt szívem felvenni a tojásokról, ezért vettem nekik egy másikat. Hol máshol, mint a Balaton mellett... Csak ott volt eladó ebből a fajtából. Almával kalandoztunk egyet utána a Balatonparton. 

Endre sógorom átjött segíteni a kertet tavaszi rendbe hozni, és akkor vettem észre, hogy a kis barna tyúk, akit Matyi Aranypáncélnak nevezett el, az egyik eresz alatt tartott autós gyermekülésben kotlik. Olyan jól elbújt, hogy még közelről is csak a vészjósló kárálás miatt lehetett észrevenni, meg persze ha óvatosan követtük. Nemrég kikeltek a kiscsibék! Csak három tojás maradt egészben, kilenc gyönyörűszép, egészséges kiscsirke bújt elő. (Azt a hármat betettem Köményke alá, hátha csak néhány nap kell még nekik.) Aranypáncél remek anyuka, vezetgeti, eteti a kicsiket, a kutyának is nekimegy, ha arról van szó. Estefelé kerestem a csapatot, hogy berakjam őket valami biztonságos helyre, de nem találtam sehol. Az nem lehet, nem hagyom őket kint éjszakára! A kicsik még nagyon védtelenek. De hogy fogom megtalálni? Mindegy, előbb becsukom a másik kotlóst. Itt ért a nagy meglepetés, Aranypáncél, és szárnya alatt az összes fióka, ott volt a másik kotlós ólja mellett. 

Annyira megható számomra, hogy figyelgethetem a tyúkok életét. Nagyon intelligens állatok. A kakasok óvják az egész sereget, különösen Kópé. A naposcsibéket is azonnal befogadták, és ha egy méternél közelebb merészkedünk, már ugrik fel, úgy vigyáz rájuk. Sokféle hanggal kommunikálnak, még az én korlátolt emberi felfogóképességem is megért párat. Vigyázat... Finomság, gyertek... Minden OK, itt vagyok... Álmos vagyok stb. 

Ma a másik tyúkocskának is kikelt pár csibéje, eddig hármat láttunk.

Itt a tavasz!

Így lettünk kutyás család

 Egy este felhívtak a repülőtérről, hogy érkezne egy család, tudjuk-e fogadni, másnap indulnak tovább Helsinkibe, küldenek majd fuvart, két gyerek, nagymama, anyuka. Csodálkoztam, mert a reptérről nem nagyon szoktak hívni, elég messze vagyunk, meg ők inkább helyben szokták elszállásolni a vendégeket. De szabad a szoba, így háromnegyed óra múlva meg is érkeztek. A fiatalabb hölgy eltűnik a szobában, csak ő tud angolul. A nagymama megvacsoráztatja a gyerekeket, közben a csivavája folyamatosan morog a mellkasához bújva. Kicsit félek tőle. Amúgy sem szeretem a kutyákat. Benne is van a regisztrációnkban, hogy kutyát nem fogadunk. Mit keres itt ez a kis állat? Na mindegy, a múltkori itt éjszakázó kutya is szinte láthatatlan volt, meg egy éjszakára bármit ki lehet bírni.

Másnap reggel tíz óra. Semmi hír repülőről, hogyan továbbról. Telefonálgatás óránként, nincs látható előrelépés. Egész napos bizonytalanság, engem is nagyon megterhel, nemhogy a vendégeket. Estére eljutunk oda, hogy kiderül, azért kerültek hozzánk, mert az anyuka zokogni kezdett, sürgősen ki kellett emelni a helyzetből. A második estére már tényleg jobban volt, szóba állt velünk, sőt, tolmács segítségével repülőjegyet is megpróbáltunk venni online.

Ez azonban váratlanul bonyolult ügy. A légitársaság 95%-os kedvezményt biztosít a menekülteknek, de annak, aki a kutyát viszi, teljesárú jegy kell. Puha szerkezetű hordozó kell - ezt sikerült közösségi összefogással szerezni. Egy repülőn legfeljebb két kutya utazhat, hogy ne legyen végig kétségbeesett ugatás. Miután megvették a jegyet, online ügyintézés segítségével kell hozzácsatolni a kutyát bizonyos időn belül. Azonban az ügyintéző folyamatosan (tényleg folyamatosan) foglalt. Emiatt már elbuktak egy garnitúra jegyet. Ráadásul minden ügyintézés sokkal nehezebb a kutyával, nehezebb lesz albérletet, munkát találni. Végül győz a józan ész, és lemondanak arról, hogy elvigyék a kutyust, aki így nálunk marad.

Szegény néni nagyon sírt. Bemutatott Kírának, aki annyira megértette, hogy miről van szó, hogy azóta is folyamatosan a sarkamban van. Már nem morog, érdeklődő, nagyon bújós, kíváncsi, mindenhol ott van

Ha minden igaz, majd visszajönnek érte. Addig pedig ízlelgetjük a kutyás napokat. Egyelőre édesek.  

Hófehérkék

 Úgy alakult, hogy az elmúlt napokban két olyan család vendégeskedett nálunk, akiknek hófehér háziállatuk volt, egy kutya és egy macska.

Egy többgenerációs nagycsalád
töltött itt egy éjszakát, nagypapa, nagymama, három lányuk és azoknak négy gyermeke. A férjek, apák fájdalmasan hiányoztak a családból. A gyerekek picik voltak, és pontosan olyan hangon nyiválkolták, hogy mama, mint a mieink. Olyannyira, hogy este inkább a gyerekszobában kezdtem az éjszakát, mert nem tudtam eldönteni félálomban, hogy nekem kell-e felkelnem. Akkor szembesültem vele, hogy egy kutyus is van velük, amikor megérkeztek. Biztosítottak róla, hogy nem lesz vele gond, és tényleg nem volt. Összekuporodott a fekhelyén, és legközelebb reggel kelt fel. Nagyon aranyos volt. A legkisebb lány beszélt valamit angolul, és próbált meggyőzni, hogy ez a háború értelmetlen pusztítás... Nem volt nehéz dolga.

Másnap este egy hozzánk nagyon hasonló hangulatú család érkezett. Három kislány, a legkisebb Almánál kicsit fiatalabb, apa-anya, beteg nagymama és egy szépséges macska. A kérdés az volt, hogy hova menjenek tovább, ahol az idős néni jó orvosi ellátásban részesül. Jól tudtak angolul, végre tudtunk beszélgetni. Állítólag nagyon jól aludtak, majd az anyuka elmesélte, hogy mindig katonai repülőgépekről, menekülésről, záporozó bombákról álmodik. A nagylányt és a nagymamát nem sokat láttuk, jobb volt nekik békében a szobájukban. Rózsa ötletére mostunk nekik, és Dörmi szeletet vettünk útravalónak, mert az állítólag van Ukrajnában is, otthonos íz. Valóban nagyon örültek neki a gyerekek.

Nagyon tetszettek a családnak az állatok, a deguk, gerlék, tyúkok, kacsák. Mondtam, hogy van még egy Igel is (sündisznó). Éreztem, hogy valami nem stimmel, de csak másnap jöttem rá, hogy mi. Búcsúzáskor mondta az anyuka, hogy nem találták a kertben az Igelt. Gyorsan felszaladtam érte, és lehoztam. Csodálkozva mondták: - Hiszen ez egy hitchhog! ... Valóban... Összekeveredtek a fejemben a nyelvek, és németül mondtam a sünt. Csak éppen az a hangsor angolul is jelentéssel bír: eagle, azaz sas.

Ma kiderült, hogy tőlünk végül Regensburgba mentek tovább, és ott szándékoznak maradni. Teljesen hihetetlen! Minket is ott fogadtak be pár éve. Nagyon meghatározó élmény volt, de itt nem meséltem róla. Talán majd most.

Éjjel különböző források alapján összeraktam egy bátorító, nehéz időkre való, ukrán nyelvű szentírási igecsokrot, amit lehet adni az arra vágyó vendégeknek. Jó volt keresgélni a Szentírásban, és azt hiszem, aranyba kéne foglalni annak a nevét, aki a Biblia számozását, fejezetekre osztását megcsinálta! Álljon itt a neve: Stephen Langton, majd versekre: Robert Estienne. Ilyen esetekben annyira jó, hogy van közös alap a keresgélésre.

kép forrása: Sara De Remer, Twitter

 

  

Ne aggódj

    Március 7-én éjjel Emil felemelte a takaróját a megszokott, bensőséges mozdulattal, én meg bebújtam alá. Pár pillanatig átjárt az összetartozás érzése. Ilyenkor szoktuk csendesen megbeszélni a nap eseményeit, a minket foglalkoztató kérdéseket, az új terveket. Most Emil egészen új ötlettel állt elő: fogadjunk be rászorulókat Ukrajnából. Az ötlet már bennem is felmerült, de hamar elhessegettem azzal, hogy nincs üres szoba, megterhelő lenne a családnak stb, stb.  De Emilnek erre is kész terve volt: ha mi átköltözünk a gyerekszobába, a szülői hálóban elférnének. Meredek gondolatnak tűnt, de az a tapasztalatom, hogy érdemes megfogadni a férjem ötleteit. Másnap megbeszéltem a nagyobb gyerekekkel, hogy ez a tervünk, és Rózsa azonnal ajánlkozott, hogy fogadhatjuk őket az ő szobájában, nagyobb is, szeparáltabb is. Ez valóban sokkal jobb megoldás, nagyon kedves volt tőle a felajánlás. Regisztráltam itt-ott, és izgatottan vártuk a hívást. Ami napokig nem jött. Már azt gondoltam, hogy Gödre nincsen igény, nem tudják, hol van, és a vidéki szállás túl messzinek tűnik egyéjszakás tartózkodásra. Újabb regisztrációk után érkezett egy hívás, egy hölgy néhány hetes szállást keres, amíg elintézi a vízumot, albérletet. Munkája van már, angolul tud, kijuttatja a családját Lengyelországba és jelentkezik. Megbeszéltük, hogy szeretettel várjuk. 

Aznap este végre hívtak is: egy család szállást keres éjszakára. Persze, jöhetnek, szabad a szoba. Jönnének, de nincs fuvar. Van fuvar, de drága. Jöhetnek-e kutyával? Sajnos nincs fuvar. Mire férjem elmenne értük, már máshol vannak. Végül egy pár érkezett. Bementek, elaludtak. Reggel kikísértem őket a vasútállomásra. Hú, de nagyon elfelejtettem oroszul! Azt jól megértem, amit egymás között beszélgetnek, és mire szegény férfi nagy nehezen elmondta azt a pár szót angolul, amit meg akart kérdezni, rég kigondolhattam volna az orosz választ, de már nem voltak meg a szavaim. A vasútállomáson a fekete hajú hölgy megölelt... Ne aggódj! - búcsúzkodott.

Másnap este három korombeli nő lakott nálunk négy gyerekkel. Későn érkeztek, a gyerekeket egyből lefektették. Kicsit még beszélgettünk este, teáztunk. Férjeik otthon maradtak, hárman vágtak neki az útnak. Az egyik lány tudott kicsit angolul, dolgozott már néhány hónapot Hajdúszoboszlón, oda mennek, ott vannak ismerősök. Reggel együtt reggeliztünk, teát főztem, egyiküknek kávét, aki éppen a gyerekeket rendezte a szobában. A barátnője számomra szívbemarkolóan ismerős hangsúllyal magyarázta, hogy tej nélkül, röviden készítsem el. Nekem is van olyan barátnőm, aki az egész társaságból mindenkinek tudja, hogyan lehet a kedvére készíteni a kávét. Aztán a következő pillanatban jöttek a nyolcórás hírek... Az ő kerületüket bombázták éjjel. Telefonálások, megvannak-e az otthon maradt barátok, szülők, családtagok. Bementek a szobába... Nem zavartam őket. Amikor indulni kellett, egy csomó finomságot nyomtak a gyerekek kezébe. Pályaudvar, búcsúzás... Remélem, minden rendben lesz. De jó lenne, ha egy ukrán nyelvű Szentírást be tudnék tenni a szobába. Talán segíthetne néhány mondat ilyen esetben. Itthon vettem észre, hogy a hűtő tele van szendviccsel. Mosás, szárítás, ágyhúzás, takarítás...

Már nagyon vártuk a hosszabb tartózkodásra érkező vendégünket, de ő végül írt, hogy talált megfizethető albérletet, munkába is tud állni, ezért az ingyenes szállást meghagyja a rászorulóbbaknak. Jó volt érezni, hogy egymás között is működik a szolidaritás. Hát, akkor szabad a szoba. 

Ezen az estén úgy alakult, hogy két család aludt nálunk. Egy barátnőm hívott, hogy véletlenül két család is érkezne hozzájuk, de csak egyet tudnak fogadni, átveszem-e az egyikőjüket. Így érkezett egy apuka, két nagylány és két nagymama. Ezt- azt elfelejtettem mondani, bekopogtam. Az egyik nagylány éppen imádkozott egy imaszőnyegen. Gyorsan elmondtam, amit akartam, aztán kimentem... Végre használják a fürdőszobát.

Nemsokára újabb hívás: öttagú család keres szállást, másnap este tudnak továbbutazni, nagyon kimerültek, fontos lenne. Hát, rendben, a nappaliban még van hely, és ha a hajnalban induló család távozik, a szobába is be tudnak menni. Nagymama, kisfiú, két nagylány, anyuka. Soha életükben nem voltak még távol a városuktól, nemhogy az országból. Most külföld, ismeretlen nyelv, bizonytalanság... Az oroszom egyre jobb, együttérző mondatok már kitűnően mennek... Gyors ágyba bújás. 

Este nagyfiam morog: erről nem volt szó! Ő még vacsorázni szeretne (fél 11 van), és most nem tud lemenni a nappaliba. Ebben bizony igaza van. Igaz, felhoztam pár ehető dolgot, de az nem kedvére való. Úgy gondoltam, hogy majd a holnap hajnali vasútállomásos kör után veszek friss péksüteményt. Igen, de ő most éhes... Gyorsan elugrottam az éjjel-nappaliba. Hát, ő sem maradhat éhen! Olyan fáradtan feküdtem le, mint már nagyon régen nem. Szeretem ezt a fajta tevékeny kimerültséget.

Hajnalban kikísértem az első családot. Áldással távoztak. Az egyik nagylány olyan sápadt, mint a vászon. Vajon merre tovább? Megvettem a péksüteményeket, és fent maradtunk az emeleten, amíg már egyértelmű ébrenléti hangokat nem hallottam lentről. Vidám, tevékeny, ötéves kisfiú, tetszettek neki a játékok, mindent kipróbált. A nagymama már nyakig van a konyhám takarításában. Hmm, tessék? A nagyi nagyon de nagyon kéri, hogy hadd folytassa. Csak a takarítás tudja megnyugtatni az idegeit. Nos, ebben az esetben, csak nyugodtan. Milyen jó, hogy valakinek segítség, hogy a konyha maszatos. Napközben Gabirka csodálatos nemezelő workshopjában voltam, barkababa és hagymagyermek készült. A nagymamának is készítettem egyet. Földjéből kiemelt, szépséges virágszál... Mint ő, mint mindnyájan, akik megfordultak nálunk... Mire hazaértem, ragyog a konyha. Hálálkodás, kikísérés. De jó lenne tudni a sorsukról... Ágylehúzás, takarítás, mosás... Na, mi maradt itt? Egy Eperkés textilzsebkendő, egy pénzdarab... és két ukrán nyelvű Újszövetség.

Éjjelre érkezik saját autóval egy angolul remekül tudó, lendületes család. Semmi nem kell, hétkor indulnak, jó éjszakát. Hat óra tízkor kelek, már kiengedték magukat, mennek tovább. Jó utat nekik.

Most újra várakozunk. 

Jó érzés tenni. Jó együtt tenni. Legyen vége a háborúnak!

Mt 25, 34-40

Alma

 Mama, kérek tejet!

(Fél perce töltöttem teát...) Alma, még ott a tea!

Igen, de az nem tej!