2016. október 28., péntek

Gyadai rét, Katalinpuszta


video
Gyönyörű őszi napra virradtunk. Ragyogott a nap, több napos eső után, és a falevelek, bokrok színei csillogtak a fényben. Mindig ámultan nézem ezeket a napokat, de most akkora szerencsénk volt, hogy ráadásul hétvégére esett. Mindjárt el is határoztam, hogy elmegyünk kirándulni. Az a helyzet, hogy ha itthon maradunk, rendszeresen beszippant a házimunka, ebédfőzés stb. mindenféle, és a végén nem is jutunk hozzá a kinti közös időhöz. Barátnőimtől hallottam már, hogy milyen jó hely a Gyadai rét, de mi még nem jártunk arra. Gábor szüleimmel ment kajakozni (ezt kapta a névnapjára, nekik is csodálatos napjuk volt), Emilnek épp pszichodrámája volt, a többieket bezsuppoltam az autóba, és elindultunk.
Már a bejáratkor szépséges színek és egy kisvonat fogadott minket. Nagyon tetszett mindenkinek. A másik oldalon volt játszótér és turistaközpont, de inkább nem mentünk oda, mert attól tartottam, hogy ha egyszer bevesszük magunkat a játszótérre, nem fogunk elindulni a tanösvényre. Pedig az kár lett volna... Így jobbra indultunk el, ahol egy kis tavacska csillogott, és körben kicsiknek, (Matyinak is) élvezhető, apró tanösvényt alakítottak ki. Körbejártunk rajta, aztán elindultunk a "nagy" körre, ami kb. öt km hosszú. Matyi az első tíz méteren kérezkedett fel a nyakamba, de nagyon zavarta, ha fogom a lábát, és folyamatosan próbálta lefejteni a kezemet a bokájáról. Amikor látta, hogy nem engedek ebből, sírni kezdett. Aztán üvölteni. Végül ordítani... Minden elterelő hadművelet csak a hangerőt fokozta. Hm... kellemes kis séta... Nemsokára megérkeztünk egy sziklához, ahol kristályokat lehetett keresni. Rózsával itt megbeszéltük, hogy visszafordulunk az erdészeti úton, mert ezt már nem bírjuk dobhártyával. Ibolya azonban talált egy szép követ, amit Matyinak adott, és így abbamaradt a sírás. Sőt, akkor sem kezdődött újra, amikor felkaptam és megfogtam a lábát. Jó, akkor próbáljuk meg! Tibor és Ibolya nagyon szeretett volna továbbmenni, úgyhogy elindultunk. Rózsa cipelte a hátizsákot, én meg Árnikát és Matyit.
Nagyon szépen kialakított tanösvény. Sok az információs tábla, és időről időre újabb élmények jönnek szembe, pont mire elfáradnának a gyerekek. Volt Óriások pihenője, mocsár tetején pallórendszer, bátorságpróba, és egy nagy függőhíd. Ezen kicsit aggódtam, mert Matyi nem akart leszállni, viszont így kicsit túl magasan volt, a híd pedig nagyon csúszott. Gond nélkül átértünk, de a másik oldalon elcsúsztam a sárban, a túra folyamán harmadszorra. Érdekes élmény így tompítás nélkül elesni, sokat gondolkoztam rajta.
Az erdőben a legszebb számomra egy pókháló volt, amin megtört a napfény, és úgy csillogott, mint egy csillag.
(A végére Rózsának olyan szinten szétment a cipőtalpa, hogy - Rózsa beszúrása) A tanösvény végén valóban ott várt minket a játszótér, sőt egy kis vadaspark is, szarvassal, muflonnal, vaddisznóval. Interaktív kiállítást is találtunk az erdővel, erdőgazdálkodással kapcsolatban. A lányok itt több mint egy órát játszottak. Tiborka a játszótéren szaladgált, leült a piros levelek közé, nagyon aranyos volt. Végül ő is meg szerette volna nézni a kiállítást. Sajnos alig érte fel a bemutatókat, jó lett volna egy sámli. De azért ő is nagyon élvezte, és okosan átgondolta a kérdéseket.
Árnika a tesóimtól kapott Mandukában szundikált majdnem végig. Egyszer felébredt szopizni, aztán visszaaludt.
Úgy elrepült a nap, este hat körül indultunk haza. Ekkor jöttünk rá arra is, hogy kimaradt az ebéd, csak egészen keveset ettünk napközben. Ibolyának jutott eszébe, hogy legyen gyrosozás. Mindenképpen meg kellett állni egy boltnál, így ott vettünk pitát, zöldségeket. A húscafatok hamar kisültek, és nagyot lakomáztunk.
A fényképeket Rózsa készítette a telefonjával, sőt még egy diavetítést is összeállított a kalandjainkból.

2016. október 16., vasárnap

Életfa - Méhlepény lenyomat készítése


A szüléstörténetben is írtam, hogy engem teljesen elbűvöl a méhlepény. Még kislány koromban nézegettem egy magaztvárós könyvet, amelynek a végén volt egy kép, ahol egy orvos a kezében tart egy méhlepényt, ami nem volt valami elbűvölő, és mutatja az anyukának. A felirat hozzá (szinte szó szerint emlékszem rá): "Néhány anya meg szeretné nézni a méhlepényt is. Hát itt élt eddig az én kis gyermekem?" Rózsa születése után nagyon vártam a nagy találkozást, és meg is mutatták kedvesen, de nem kerülhettem kapcsolatba a méhlepénnyel, hamar eltávolították. Ez így történt Gábor, Tibor és Ibolya esetében is. Aztán Matyinál teljesült a vágyam, közelebbről megnézhettem, megszemlélhettem a felületét, az ereket, a színek finom összhangját, sőt, a tapintását is megtapasztalhattam, mert sem az orvosnak, sem a takarítónőnek nem volt épp kedve megfogni és áttenni a vesetálba, így átrakhattam én. Jó volt kézbe venni, érezni a súlyát, síkosságát, ruganyos erezetét.
No, most Árnika esetében minden lepénnyel kapcsolatos vágyam teljesülhetett. Dúlasághoz való keresgéléseim közben találtam rá a méhlepény különböző megőrzési és felhasználási módjaira. A lepénylenyomat készítése nagyon megtetszett nekem, de magyarul nem találtam róla leírást. Így ez a mostani blogbejegyzés kimondottan hiánypótló ;-). A képek csak illusztrációk.

A lepénylenyomat hozzávalói:
- Papír. Lehet akvarell papír is, ebben az esetben kicsit be kell nedvesíteni, vagy sima fehér papír
- Akrilfesték és ecset (egyes fajtáihoz)
- Méhlepény

Alapvetően kétfajta lepénylenyomatot tudunk készíteni. Az egyik esetben az úgyis kifolyt vért, a másikban akrilfestéket használunk a forma rögzítéséhez. Bábám segítségével én a véres változatot próbáltam ki. A lepény erezett oldalát bekentük vérrel, majd ráfektettük a papírra úgy, hogy ne mozduljon el. A köldökzsinórt is szépen elrendeztük rajta. Kicsit meg kellett nyomkodni, majd ismét ügyesen, elmozdulás nélkül felemelni. Ha nem sikerül elsőre, semmi baj, a művelet akárhányszor megismételhető. Én mind akvarellpapírra, mind pedig sima lapra kipróbáltam, nem volt különösebb különbség a minőségben.
A másik módszer szerint leitatjuk a lepényről a vért, akrilfestékkel festjük be, és úgy nyomjuk a papírra. Élénkebb színe lesz így, sőt akár többféle színű kompozíciókat is készíthetünk.
Olyan módszert is ki lehet próbálni, amelyben nem a méhlepényt tesszük a papírra, hanem a papírt a lepényre nyomjuk - ezt én nem próbáltam, csak olvastam.

Nekem a véres változat a természetessége miatt tetszett jobban, de tény, hogy jobban kell rá vigyázni, nehogy elveszítse a színét. Szerintem csodálatos a harmónia és a teremtés ereje, ami megnyilvánul ebben az egyszerű és minden esetben egyedi formában. Örülök, hogy ilyen helyen élhetett az én kis gyermekem, és hiszem, hogy itt kint is ez várja.

2016. szeptember 10., szombat

Kalandos éjszaka - főleg Rózsa szemével

Napló: szept. 8-9 OMG! Este tök nyugiban lefeküdtem aludni, királyul elkondolkoztam mindenen, ami csak az eszembe jutott... Szóval jó volt. Nagy nehezen elaludtam, de nem túl mélyen, mert nem álmodtam semmit, amikoris a Mama felkeltett 22:30 körül, kihozott, kiráncigált a gyerekből, mert olyan voltam, mint egy álomkóros zombie, és közölte, hogy most van az a szülés, amikor nekem kell vigyáznom az Árnikára, mert ő lesz a szülés dúlája. Szóval én az éjszaka közepén ott álltam és tulajdonképpen annyit mondtam, hogy a szobámban a szekrény tetején van az előkészített ruhám. Szóval átöltöztem, és lementem a nappaliba, hogy gyorsan letöltsek pár Paddy and the Rats számot, mert korábbi tapasztalataimból tudom, hogy a baba azokra lenyugszik. Amikor sikerült egyetlen egy dalt a telefonomra helyezni, akkor a Mama közölte, hogy indulunk. Szóval csokival, pelussal, tiszta babaruhával, anyatejjel felszerelkezve indultunk a Szent István korházba. Na ja. Mivel nem otthon vajúdott az anyuka, hanem rögtön irány a kórház... Ja és ha ez még nem lenne elég, a GPS folyton elveszítette a jelet, és emiatt megkellett állni
Amúgy van nálam egy napelemes töltő, ezzel töltöm a telóm, mert szerencsére van akumlátora is, mármint a töltőnek, mert amúgy itt nem nagyon lenne napfény...
Ó, meg zebrát festettek a munkások, így villamos sínen is mehettünk. A kórház parkolójában jegyet váltottunk, és irány a szülészet és nőgyógyászat osztály. A Mama bement az épületbe, én meg kint maradtam a kicsi, alvó Árnival. Először a hangouts üziimet kezdtem végigolvasni, de meguntam. Aztán olvastam a könyvem, de szinte el se kezdtem, elegem lett belőle, ezért úgy döntöttem, naplót írok. Szóval most itt ülök rihadt éhesen, mert közben felébredt a gyomrom, sötétben, és fáradtan. 0:16 van amúgy...
Jee, selfie a kórházzal...


Bátki kérdezi, letagadom, hogy unalmamban nyálcsorgató napocskát rajzoltam... Ez már a vég. Amúgy a Mama ígérte, hogy hív majd, ha történik vmi, de nem hívott még, pedig kb. fél órája itt ülök. Szóval most írok neki egy Sms-t. 0:30 van. Szóval az sms annyi, hogy Na mi van? És rögtön kijelezte, hogy Fogadott, szóval gondolom, megérkezett a telójára. Lehet, hogy meg is nézte. Én meg lehet, hogy megkeresem azt a csoki, mielött éhenhalok. Ja. Amúgy pedig tisztában vagyok azzal, hogy nem a legjobb most a helyesírásom, de hát mit csináljak?! Még csak 38 percel múlt éjfél. Hosszú még az éjszaka, hagyjuk meg azt a csokit máskorra. Az igazság az, hogy nem előrelátó vagyok, hanem inkább lusta, mert nem akarok felkelni innen. Na jó. Akkor most játszunk olyan, hogy tippelek, hogy mi történik most a Mamával, meg azzal az anyukával bent. Okkké... Hát nekem azt mondták, hogy rossz irányba van fordulva a baba, fenékkel lefelé, ezért nem valószínű, hogy természetes szülés lesz. De simán lehet, hogy még el se kezdődött, mert hagyják nyugodtan vajúdni az ...-t. Asszem így hívják. Szóval tegyük fel, hogy az anyuka még abban a hiszemben, hogy természetes szülés lesz, nyugodtan vajúdik, a Mama meg bíztatja őt, hogy hátha valahogyan véletlenül természetes lesz mégis. Ja és nem nézi a telefonját, mert még mindig nem válaszolt nekem...A Mama amúgy még nem kísért császárt, szóval idefele úton kicsit izgult is. Lehet, hogy mégiscsak kéne most az a csoki.
Nos, elkészültem a művel, ami egy tájkép. Most kb ezt látom. Szóval egy lépcsőt, annak a korlátját,






... Itt felébredt Árnika, de Rózsaszál nem esett kétségbe, kiskanálból adogatott neki anyatejet, de amikor felébredt a manó, rájött a turpisságra, és sírva fakadt. Rózsa itt írt egy sms-t, és bent is pont olyan volt a helyzet, hogy le tudtam sietni szoptatni. Utána visszamentem, és akkor értem fel, amikor épp az osztályra tolták a friss anyukát. Tudtunk még beszélgetni egy darabig, aztán hazamentünk. Rózsa itthon maradhatott, és nagyot aludt. Olyan ügyes. Ez a szó kevés is rá. Kb. két órát voltunk ott. :-). Az is meghatóan kedves volt Istentől, hogy minden pontosan összejött, volt egy zacskó anyatej a mélyhűtőben, Árnika szépen aludt, odafele szopizott, egyáltalán nem fáradtam ki stb.

Valóban ez volt az első császárral végződő szülés, amit kísérhettem. Csodálatos volt átélni az élet ajándékát. Ahogyan apa és anya lett a várandós asszonyból és párjából, ahogyan az újszülött teljes bizalommal és erővel megérkezik a világba, ahova hivatott és ahova már olyan régen várták. Hálás vagyok, hogy része lehettem ennek a csodának. Dicsőség. És áldja meg őket az Úr.



2016. szeptember 1., csütörtök

Árnika Emília - nagyon örülünk Neked!






Árnika születése. Nem teljesen idilli, de mégis az. Hja, kérem, a szülés sosem pont olyan, mint ahogy elképzeli az ember - viszont mélyebbre, messzebbre vezet, mint ahogy bármikor gondolnám.
Kényelmes, majdnem végigaludt éjszaka után, hajnalban Ibolya átjött, hogy inkább nálunk folytatná az alvást. Ha már így felneszeltem, fel is keltem, hogy kimenjek a mosdóba, és amint felálltam, éreztem, hogy megindult a magzatvíz. Nem sok, de ahhoz épp elég, hogy biztos legyek benne, hogy VÉGRE, indulunk.
Emil azonban a sok vaklárma után korántsem volt ilyen biztos benne, és inkább tovább szeretett volna még aludni. Én is visszafeküdtem, de egy félóra múlva inkább felkeltem, mert már nem tudtam egyhelyben maradni. A korábbi tapasztalataink szerint 10-12 órán keresztül szokott tartani a szülésem, így biztosak voltunk benne, hogy még sok időnk van. Felkeltem, lementem, elpakoltam a nappaliban és felmostam, amit még nagyon fontosnak éreztem, hogy tisztaság fogadja a pici lányt. Értesítettem Lukács Juditot, a bábánkat, Marikát, hogy lassan jöhet Matyiért, és Ildikót, akivel egy dúlaképzésre járunk, hogy lassan ő is induljon, hogy a gyerekekkel legyen, de nem kell sietni, reggelizzen meg nyugodtan, ez még hosszú lesz, és SMS-eket küldtem a háttérimádkozó drága barátnőknek meg Eszternek, akik ezt előre felajánlották. Aztán leültem a kényelmes fatörzsem alá, az odakészített matracra, és nagyon jól elvajúdgattam. Fél hét körül felkelt Rózsa, Ibolya és Gábor, lejöttek, teát főztek nekem, összeszedték a baba érkezéséhez szükséges dolgokat, csendben voltak ha kellett, nagyon aranyosak.  Matyit elvitte Marika, a tesók gondoskodtak róla, hogy ne sírva távozzon - ez is fontos volt nekem. Fél nyolc - nyolc körül Emil is lejött, majd Tika is megjelent. Közben felhívott Judit, hogy hogy vagyunk, és  meglepve hallotta, hogy már aktívan jönnek a méhösszehúzódások. Hát igen, a kórházi szüléseknél másképp megy ez, nem voltam hozzászokva a gondoskodáshoz. Azonnal átjött, szívhangot nézett, és már nem is ment el tőlünk.
Az egyre erősödő összehúzódások első jeleire (amint megváltozott a lélegzetem) Emil mindig pattant, hogy átöleljen, fogja a derekamat. Igen ám, de a közbenső időben tett-vett, végezte a szokásos reggeli dolgokat, reggeliztette a gyerekeket, jelezte a munkahelyén, hogy nem megy be stb. Nekem már fogytán volt a türelmem, most már maradjon teljesen mellettem. Egyre jobban magamba fordultam, nem tudtam kérdésekre válaszolni, elmondani, hogy mi esne jól. Judit elkezdte masszírozni a derekamat, az pl. nagyon jólesett, de nem sikerült kifejezni. Meg kellett küzdenem néhány beakadó gondolattal, nagyon jót tett, hogy kimondtam őket. Közben pedig magam sem tudtam, hogy hol tart a folyamat, hiszen annyira az volt bennem, hogy még nagyon hosszú idő - és éreztem, hogy ugyanakkor már nagyon belül vagyok. Így történt, hogy kilenckor még egy SMS-t írtam Tika tanító nénijének, hogy egyeztessük a családlátogatás pontos időpontját.
Amikor Emil elkezdett volna enni egy kicsit, enyhén elszakadt a cérna. Már nagyon fájt minden, úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Bementem a fürdőszobába, hogy egy kis forró-meleg vizet engedjek a hasamra, hogy enyhüljön egy kicsit.
Itt fordult egyet a dolog.

Emil azonnal utánam jött, és végre egymásra találtunk. Megijedtem, hogy még csak fél 10, és már ennyire fáj, lehetetlen, hogy ezt kibírjam estig. Férjecském biztatott, bátorított, hogy hátha nem is tart addig... Közben szólt Juditnak, hogy nézzen rám. Ekkor ismerte fel ő is, hogy már hol tartunk, azonnal előkereste a babatakarót, törülközőt, amit a drága kislányok reggel szépen összeszedtek Dédpapa bőröndjébe. Én meg bemásztam a kádba, és nagyon jólesett, hogy Emil immár a Judittól kapott mandulaolajjal masszírozta a hátamat (bár amikor felajánlotta az olajat, állítólag elég ingerülten reagáltam...) Közben megérkezett Ildikó is, felvitte a gyerekeket reggelizni az emeletre. Én nem is találkoztam vele.
A jó meleg víz tényleg jót tett, teljesen ellazította a gáttájat. Énekelni támadt kedvem, magamban dúdoltam egy dalt, és egyszercsak éreztem, hogy jön a baba, hogy a testem magától tolja ki, nekem csak segítenem kell az utat. A kezemmel megsimítottam a kifelé igyekvő kis buksit, és hirtelen annyira egy voltam magammal, a testemmel, annyira elfogadó, harmonikus és erős, amit ritkán érzek. Éreztem Isten jelenlétét, hogy nem baj, hogy elbizonytalanodtam, hogy elkeseredtem, hogy hitetlenkedtem, hogy semmi sem baj, a Teremtő kezében vagyunk. Kiegyenesedtem térdelő helyzetben, kinyújtózkodtam, jólesett kiáltani is.
Pillanatok alatt kibújt a kicsi lány, Judit elkapta, és azonnal a kezembe adta. Picit sírdogált, aztán elnyugodott és nézelődni kezdett. Gyorsan behívtuk a többi gyereket, így már kb. kétperces korában láthatták is. Gyönyörű volt! Én hangosan kacagtam, olyan boldog voltam.
Hamarosan megszületett a méhlepény is, és még a babával összekötve betettük a tepsijébe, és így vonultunk át a kádból az ágyba. Annyira nem fájt semmi, és olyan erős voltam, hogy sokkal kényelmesebben ment a járás, mind amíg belül volt a kisbaba. Lefeküdtünk a matracra, vártuk, hogy mellre kússzon a baba, aki nagyon ügyeskedett is. Hihetetlen élmény volt, amikor, kb. fél óra - egy óra elteltével egyszercsak hallani lehetett a légzése hangján, hogy akkor, abban a pillanatban kezdett el valóban csak a tüdejével lélegezni, már nem használja az addig a méhlepényben tárolt oxigéndús vért. Hirtelen sokkal erőteljesebben, élénkebben lélegzett. Valóban gyöngéden állhatott át, a saját ritmusában, a kinti élethez szükséges légzésre. Csodálatos. A köldökzsinór is teljesen ellágyult, ellazult, így Emil most már el is vágta.
Ildikó lassan elment, Mamácskám lassan megérkezett, hogy a nagyokat elvigye egy kicsit, így Emillel lehettünk kettesben a babával. Nagyon békés, boldog órák voltak. Judit vigyázott ránk egy darabig, ellenőrizte, hogy jól vagyok-e. Csináltunk a kérésemre lepénylenyomatot (engem mindig teljesen lenyűgöz a méhlepény, most végre kedvemre nézegethettem, és még emlék is maradt róla), megmérte a babát egy kényelmes bugyorban, hogy minél otthonosabb legyen a kicsinek (4200 g!) majd ő is elment, és másnap-harmadnap is ránk nézett.
Pár óra múlva megérkezett a neonatológus doktornő, és az én testemre fektetve megvizsgálta Árnikát. Teljesen elképedtem, hogy egy orvos lekucorodik a földre, hogy a baba kényelmesen maradjon. Felvágta a nyelvecskéjét is azonnal, így könnyebben megy a szopizás.
Aztán újra hármasban maradtunk, békésen. Matyi este ért haza, amikor megértette, hogy ez az a baba, akit vártunk, hogy kibújjon a hasamból, akkor elkezdett nevetgélni, és azóta is nagyon kedves a kicsihez. Szerintem nagyon jó volt neki, hogy nem tűntem el több napra. Hazaértek a többiek is, kezdődhet a hatgyerekes élet.

Ez a szüléstörténet. Számítottam rá, hogy sokkal bensőségesebb, békésebb lesz. De amire nem számítottam: hogy ennyire jó, hogy nem nyúl hozzám senki, nem vizsgálgatnak belülről, nem okoznak fájdalmat. Hogy milyen érdemes kivárni, amíg a test magától kezdi kilökni a babát (és nem nyomni az első ingerre, amikor felszólítanak, hogy nyomjunk). Egyrészt csodálatos az az erő, ami eltöltött, de racionálisabban is: tényleg semmi nem fájt utána! Nem lett aranyerem és nem vált szét a hasizmom, pedig eddig mindig így jártam. És nem hinném, hogy 35 éves koromra lettem ruganyosabb... egészen más, ha a test, a természet rendje szerint alakulnak a dolgok! Sokkal gyorsabb a regeneráció, a tejem egy teljes nappal előbb indult meg, mint eddig bármikor. Árnika élénk, kukucskálós kislány volt már az első napokban is, mert nem stresszelte a kórházi környezet, az erős fények. Minden vizsgálaton vele vagyunk, és bár így is kellemetlen, de legalább kézben van, utána egyből meg lehet szoptatni, nyugtatni.
És: hogy nagyon jó leírni a szüléstörténetet, jó felidézni és átgondolni, hogy milyen volt, mit hozott. Például most döbbentem rá,  ahogy leírtam, hogy tényleg alig néhány óráról van csak szó, és ez milyen rövid idő, Emilnek is, nekem is. Az eddigi legrövidebb szülésem volt tíz óra, most pedig négy óra alatt megszületett Árnika. Elképesztő, hogy ennyit számít a béke, a zavartalanság, hogy nem kell a kórházba érkezéssel kapcsolatos hercehurcát végigcsinálni, megszokni az új helyet, újra kialakítani a nyugalom és a bizalom légkörét.
Szóval, azt hittem, hogy én már "tudok" szülni, hogy sok meglepetés nem érhet, hiszen már hatodszor kapom ezt az ajándékot az életemtől. És kiderült, hogy nem. A szülés egészen más is tud lenni, mint amit én eddig ismertem. Erre pedig nem számítottam, ismeretlen volt, újszerű, magával ragadó. De azért nem annyira, hogy teljesen kikapcsolja a várakozásaimat, felülírja az eddigi tapasztalataimat, hiszen én tudtam, hogy mire számíthatok, mennyi időre, mennyi fájdalomra. A végén aztán mégis győzött ez a sodró, életadó erő. Úgy örülök, hogy ezt is megtapasztaltam.

Most pedig itthon pihenek, amennyire csak tudok. Emil sok szabadságot tartogatott mostanra, így tényleg van több lehetőségem feküdni, aludni. Barátnők, ismerősök komatállal kedveskednek nekünk, ami hatalmas segítség, hogy nem kell az ételről gondoskodni nap mind nap. Köszönjük!
Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek! Ámen.


(Egyébként a közös kép hátterében Szibériában, Hantiföldön kapott komi zokni látható, rajta békasegge-motívummal, mely a szülés megkönnyítését segíti elő. De most nem volt rá szükség :-))

2016. augusztus 17., szerda

Várakozás

Várjuk, csak várjuk pici lányunkat, aki egyelőre a műszerek szerint is igen jól érzi magát odabent, legfeljebb kedves édesanyja érzelmi hullámait érzi meg. Nem könnyű ez a bizonytalanság, a várakozás. Nem könnyű nem tervezni, elfogadni azt, hogy megindul a vajúdás, aztán megint abbamarad, hol húsz óra után, hol egy intenzív tíz óra után... hogy nem ismerem fel a saját testem jelzését, hanem újra és újra bedőlök neki. Nehezen bírom a bezártságot is, ugyanis az autónk még mindig nem megbízható, és a járás már komoly kihívás (na jó, legyünk őszinték: legfeljebb negyedóráig tudok egyhuzamban járni, aztán kb. fél óra pihenő kell).
Óriási ajándék számomra, hogy olyan szakemberek állnak mellettem (Lukács Judit és társai), akik tudják, hogy mi egészséges, és mivel kell már esetleg törődni, akik el tudják magyarázni nekem, hogy ezzel nincs semmi gond, egyszerűen a sokadik babák már így csinálják, sok az oxitocinreceptor a méhen, ezért gyakori, hogy nekiindul és megáll újra. És hogy nem ciki, hogy nem ismerem fel, mert nem is lehet, hiszen pontosan ugyanaz történik, mint az "igazi" korai vajúdásnál.
Olyan jó, hogy dúlabarátnőm, aki a gyerekeket kíséri majd, teljesen megnyugtatott, hogy nem zavarja, hogy már másodszor rángatom el távoli otthonából hozzánk, végülis feleslegesen, és nem kell pironkodnom előtte, amikor hajnalban közlöm, hogy ne haragudj, megint leállt, bocsánat.
Mindenki nagyon intenzíven várakozik, gyerekek és felnőttek egyaránt. Úgy érzem, hogy nekem tegnap sikerült elengednem a magammal és a szülés időpontjával kapcsolatos elvárásaimat és elképzeléseimet. Nehezen ment. A ráhagyatkozás is, pedig ez különösen fontos most. Igyekeztem nem rágörcsölni ezekre, engedni magamnak, hogy igen, feszült vagyok, és nem megy az elengedés. Most már második napja jól vagyok megint magammal, Istennel és a babával (a családdal eddig sem volt baj :-) ). Örülök neki.
Köszönöm a sok ránk gondolást.

Örsy László jezsuita atya biztató szavai a számomra: Kereszténynek lenni annyit jelent, mint várakozásban élni.

Szóval, gyakorolunk.


2016. július 9., szombat

Izgalmas kihívások

Néhány hete még úgy éreztem, hogy autó nélkül én már nem szeretnék sehova se menni. Hamar elfáradok a mászkálásban, a vonat szétrázza a derekamat, a város meleg és büdös... Minek is mennék tömegközlekedéssel? Egyáltalán - minek is mennék bárhova, ha nem muszáj? No, ezek máshogyan alakultak, sőt saját elhatározásomból egy héten háromszor is izgalmas utakra indultam. Jó, az autómentességben benne volt az is, hogy szerelőhöz került a kocsi, de pssszt! Azért olyan jó kalandok voltak!
Kedden Matyit vittem kontrollra, meg bekukkantottam a munkahelyemre is. Képzeljétek, legközelebb csak egy év múlva kell mennünk!!! Minden rendben van, az egyetlen, de nagy vese szépen elvégzi a dolgát, nem romlott semmit az elmúlt két évben. Hála és dicsőség Istennek! Annyira örülök neki! És annak is, hogy ilyen gondos, türelmes orvos kezébe került a sorsa, aki odafigyelve, folyamatos kontrollok alatt várakozott, hogy mi lesz a kimenetele a dolognak, és nem rögtön műtött, pedig az elején azt mondta, hogy 90 % az esélye az értékek alapján annak, hogy műtétre kerül a sor.
Pénteken ismét felkerekedtünk délután, és Rózsával mentünk Paddy and the Rats koncertre. Izgalmas élmény, ahogyan növekedő gyermekeink mellett lassan máshogyan kell és lehet ott állni, más jellegű dolgokban igénylik a kísérést, meghallgatást, törődést. Pl. Rózsa esetében itt van ez a zene-kérdés. Én nemigen hallgatok zenét (na jó, legyünk őszinték: gyakorlatilag nem hallgatok zenét). A zene engem teljesen leköt, eltölt, és erre nem szánom rá az időt. Háttérzene számomra nem létezik. Vagy hallgatom vagy nem. Mostanában inkább nem, mert a kevés szabadidőmben inkább más dolgokat csinálok. De Emil meg éppen zenében tud a legjobban dolgozni. Rózsa is így van vele. Ráadásul a zene jó kis téma az iskolában is, amihez szívesen hozzá is szól (ha már nincs itthon tévénk, tehát ez a téma kiesik). Nos, így került be a családba a Paddy and the Rats, és bár az ő zenéjük kicsit azért durva, nekem is tetszik (a klipek azonban tiltólistásak, amit a gyerekek teljesen tiszteletben tartanak). Szeretem a kelta zenét, és azt is, ahogyan ötvözik a ... punk stílussal (azt hiszem, mert mondom, ehhez kb, nem értek). Így aztán amikor kiderült, hogy lesz koncertjük Budapesten, elhatároztuk, hogy elmegyünk rá. Pont jókor is volt, mert egy hónap múlva már nem tudtam volna elkísérni a leányzót. Izgalmas estét töltöttünk a Budapest Parkban. Én életemben először voltam punk koncerten. Rózsa elől szeretett volna állni, így a 3.-4. sorban helyezkedtünk el, nem pont a közepén, ami elég szerencsésnek bizonyult, mert közeptájon sokat lökdösődtek, dőltek, mint a dominó, és ennek csak a széle ért el hozzánk. A zene így élőben is jó volt, a zenekar szimpatikusan viselkedett, és tulajdonképpen az emberek is rokonszenvesek voltak, többen gratuláltak a pocakhoz, vigyáztak is rám. Rózsát kétszer leöntötték sörrel, de hamar megszáradt. Jó volt látni, ahogy a koncert vége felé kicsit felenged, énekel, tapsol - jó, azért nem csápolt. Az elején kicsit aggódtam, hogy erős neki ez az élmény, de a fáradtság ellenére lelkesen jött haza. És én is egész jól bírtam.
Ma pedig meglátogattuk Nammát, a legrégebben látott nagyszülőmet. (Annyira szégyellem, de a Pátyon élő nagyszüleimet sem látogattuk meg hónapok óta. Amint lesz újra autónk, ők következnek... Vagy vállaljam be kocsi nélkül? Ezt még meg kell fontolnom.) Namma fantasztikusan finom ebéddel és dúsan termő málnabokrokkal, szaladgáló gyíkokkal és sok szeretettel várt minket, mindenki nagyon jól érezte magát. Matyi különösen is bizalmas volt Vele, labdáztak, beszélgettek. Örültem, hogy ott voltunk, nagyon jó volt újra látni egymást. Hazafelé Emil elment a nagyokkal Mamácsékhoz, hogy az egyik autójukat kölcsönkapjuk, de mivel úgysem férünk be egy ötszemélyes kocsiba, Matyival mi ketten hazafelé vettük az irányt. A Széll Kálmán téren a kislegényt lenyűgözte a szökőkút, nézegette, simogatta a vizet, sikongatva ugrott hátra, amikor felfröcskölt egész magasra. Nem kellett sietni, ő a vízben gyönyörködött, én meg benne. Aztán amikor pára kezdett jönni, magától indult a villamos felé. A vonaton természetesen elaludt, hozzám bújva. Olyan mélyen aludt, hogy nem volt szívem felkelteni a leszállással, és a kalauz engedélyével elmentünk egészen Vácig, majd onnan vissza. Kipihente magát, mosolyogva, érdeklődően ébredt.
Aztán az állomáson összefutottam két utcabeli barátnőmmel. (Bónusz történet egyikőjükkel kapcsolatban lentebb :-) )

Bensőséges, egységben lévő pillanatok, élmények ezek. Más-más jellegűek, de valahogy mégis középpontban maradósak. Köszönöm.


És a bónusz: Drága Anyósom elvitte pénteken a kicsiket a strandra, de jaj! Ott derült ki, hogy nem vitt magával fürdőruhát, így pedig a gyerekek csak a babavízben pancsolhattak. Találkoztak a barátnőmékkel, és Anyósom megkérdezte, nincs-e egy pót-fürdőruhája. Sajnos nem volt, de felajánlotta, hogy mivel épp indulnak haza, szívesen kölcsönadja az övét. Így is történt. Megmenekült a strandolás. Mindketten olyan drágák, bevállalósak, annyira egyedi emberek. <3 <3 <3

2016. július 1., péntek

Brrr Hiny-hany

Most éppen családi nyaralásunk van. Gondolkoztunk, hogy hova lehetne menni, ahol mindenki jól érezheti magát = van víz, van tágas tér, olcsó, enni is lehet szerezni, és nem kell mászkálni. Gyomára gondoltunk, ahol egyszer Emil nélkül teleltünk. Akkor vonattal mentünk, így nem jutottunk el Gyulára, a várba és az élményfürdőbe, és nem néztük meg a túzokokat sem, sőt a Köröst sem találtuk meg. Szóval lett volna nézelődni, tapasztalni való bőven. Igen ám, de ehhez a sok mókához feltétlenül autó kell, mert ezzel a nyolchónapos tündérlánnyal a hasamban már nemigen megy a gyaloglás. Az autó pedig ismételten rendetlenkedik, ezúttal a váltójával szórakoztat minket, nehogy túl unalmas legyen az életünk. Nem mertünk olyan messzire menni, sőt egészen itt maradtunk a közelben, azaz itthon.


Itthon, de azért szigorúan nyaralósra vettük a figurát, minden napra kitaláltunk valami jó kis programot, ami máskor nem szokott beleférni (hiszen milyen olcsón megoldottuk a szállást és az utazást ;-) ), finomakat eszünk, és későn fekszünk le aludni, a szülők végig jelen vannak a gyerekek között, és egyáltalán: együtt vagyunk.




Első nap Tiborkánk névnapja volt (becsapós, ugye? Péter napon ünnepeljük.) Tika elképesztő ügyesen mászik falra, a nappaliban, ahol van egy boltíves rész. Így jó ötletnek tűnt, hogy elmenjünk Csillebércre, a kalandparkba. Nos, itt is nagyon ügyes volt. Matyi is élvezte a dolgot, pedig végig csak bóklásztunk a fák tövében. A nagyokat alig láttuk, rögtön nekivágtak egy bemelegítő pálya után a legnehezebbnek. Ibolyával Emil mászott, majd amikor minden közös pályájukon átjutottak, elváltak útjaik. Az utolsó félórában már csak csúszkáltak, végül mindenki vidáman tért haza. Vidáman, és nagyon fáradtan.


Másnapra, Rózsa kérésére pihenőnapot tartottunk, szépen punnyadtunk itthon, egyedül Tika ment el egy biciklikörre Emillel. Sokat olvastunk, a gyerekek jót homokoztak, vizeztek a kerti slaggal. Este pedig filmet néztünk.


Most péntek van, és a Csodák Palotájába ruccantunk ki.Végül a régi CsoPa mellett döntöttünk, a Camponába mentünk, ahol még nem is jártunk. Kicsit azért szűkösebb, mint amire a Millenáris Parkból emlékeztünk, de azért simán elrepült a nap. Mindenki feltalálta magát, én sokat üldögéltem, és gyönyörködtem az okos, ügyes gyerekeinkben. Segítették egymást, ügyesen játszottak együtt, az előadásokon Gábor igyekezett minden kérdést megválaszolni, Ibolya is ki mert menni, hogy a haját égnek meresszék. Sőt, Tika is jelentkezett egy feladatnál, ahol olyan embert kerestek, aki bírja a fájdalmat... Matyi egész nap pörgött, ide-oda szaladgált, sok mindent kipróbált, de a fő kedvence a hatszögletű forgó szoba volt, amiben egy labdát kellett gurítani egymásnak. Ide sokszor beszállt, jóval többször, mint amennyit pl. az én felnőtt gyomrom bírt. Sőt, megalkotta élete első összetett szavát, hogy jobban értsük, hogy hova szeretne eljutni megint és újra: a körhintába, azaz Brrr (ez a pörgés jele) Hiny-hany (hinta, azaz hinta-palinta). Kicsim, még az esti pelenkázásnál is azt magyarázta, hogy most rögtön menjünk oda vissza.
Szép nap volt. Holnap alighanem újra pihenünk egy sort.







Bónusz kép: Matyi a nagyok indiános hetének végén, a záró szentmise után. (Lehet, hogy még írok erről, de ki tudja...)

2016. május 4., szerda

Kis lakók a bejáratunknál

Hurrá, kis rozsdafarkú fiókákat költött ki egy elszánt és bátor szülőpár a bejáratunknál!
Amikor ideköltöztünk, eltávolítottam a művirágokat, és a bejárati gerendánál egy elhagyott kis fészket találtam a műborostyán mélyén. Azt meghagytam, visszatettem a gerendára. Ennek már négy éve. Egy hónapja vettem észre, hogy egy rozsafarkú mohát, tollat szállít a fészekbe, de még nem is gondoltam, hogy komolyan gondolja, hiszen sok mozgás van a bejárati ajtó környékén.
Aztán azt láttuk, hogy lelkesen ülnek a fészken, de egy óvatlan pillanatban bekukucskálva meglestük, hogy öt kis tojás van a fészekben. Végül az egyik tojást a fészektől néhány méterre, kidobva találtuk. Szerintem észlelték a szülők, hogy abban nincs kismadár, mert tényleg úgy tűnt, hogy nem fejlődik benne semmi.
Néhány napja pedig kikeltek a kicsik! Felszereltünk egy webkamerát, amin nézegethetjük a növekedésüket. Emil beállította, hogy online is elérhető legyen, itt meg tudja nézni, akit érdekel:

2016. április 18., hétfő

Tényleg kereste

Az idei volt az első olyan Húsvét, amikor be kellett látnom, hogy a „kicsi” és a „nagyok” igényei és lehetőségei annyira különbözőek, hogy nem tudjuk egységesíteni. A vártnál könnyebben léptem meg ezt a számomra nagy lépést, és úgy tűnik, hogy nem okozott törést más családtagokban sem.
A tavaszi szünet Nagycsütörtökön kezdődött, ami engem mindig nagyon elkeserít, úgy érzem, hogy csak beleesünk a Szent Háromnapba, és nem tudunk rákészülni, kifújni magunkat. Mindegy, ehhez alkalmazkodtunk.
"Kérdezd meg, hogy ki árulja el!"
Reggel átrendeztem a nagyböjti hangulatú asztalkánkat, kavicsokkal jelenítettem meg az Utolsó Vacsorát. A gyerekek nagyon várták az esti családi szertartásunkat, a nem-kicsit átalakított lakomát, aminek a keretében eljátsszuk az eseményeket, Emil megmossa a lábunkat, felelevenítjük a zsidó kivonulást, párhuzamban a nagycsütörtöki történésekkel. Minden évben viccelődnek arról, hogy ki lesz Júdás, de aztán a végén senki sem, csak egy baba helyettesíti. Idén külön színt vitt az egészbe, hogy Rózsa hittanórán sokat tanult a széder-estéről, amit el is mesélt nekünk. Nagyon érdekes volt, és a hittan tankönyve is szuper, Székely János püspök írta, mindenkinek nagyon ajánlom. Ezt olvasgattam utána a szabadidőmben. Este a nagyok elmentek Dobogókőre, a lábmosós misére, én pedig Matyival a saját plébániatemplomunkba, a babaszobába. Nehéz volt ott átélni a szertartást, vágytam a többiekhez, és kritikus voltam a lezajlott szentmise iránt. Mire hazaértek a többiek, újra megjelenítettem a nagypénteki dolgokat az asztalkán.
Este fennmaradhattak a gyerekek tovább, ez az ő „estjük”, virrasztásuk. Eddig azonban minden évben lefeküdtek előbb-utóbb, most pedig igyekeztek fennmaradni reggelig. Nagyon mérges lettem rájuk. Persze egész nap fáradtak voltak, és előre tudtam, hogy a Húsvét amúgy is kimerítő (hosszú nagyszombati liturgia, locsolkodás a fiúknak, óraátállítás), és nagyon nem akartam, hogy a nyűgösködésről szóljanak a napok.
Finom ez a tejszínhab! - készül a húsvéti reggeli
Este megpróbáltunk együtt menni a csonka misére Dobogókőre, de Matyi hamar jelezte, hogy szopizni szeretne. Ilyenkor meg szoktam vele beszélni, hogy majd később, meg otthon, de ez eltart egy darabig. Gyorsan kimentünk, de ott meg észrevette, hogy remekül visszhangzik a folyosó, és trappolt, kurjongatott. Nagy nehezen találtam egy helyet két emelettel lejjebb, ahova elbújtunk. (Ez már tavaly is nehéz volt: Matyival egyszerűen nem lehetett bent maradni a szertartáson., és nagyon csalódott voltam.) Egy idő múlva Emil bukkant fel, átvette a kislegényt, én pedig felmehettem, vissza. A gyerekek ministráltak, megható volt számomra látni őket együtt, az oltár körül, az Oltáriszentséget kísérve. Éjjel felállítottam a Szent Sírt, ami számomra egyre inkább annyira „kelléke” a Húsvétnak, mint a Karácsonynak a fenyő. Idén Gábor rajzolta a benne fekvő Krisztust.
Szombaton főleg a tojásírásról szólt a nap, a leánykák szebbnél szebb tojásokat készítettek a kb. 40 locsolónak, a fiúk játszottak, bicikliztek. Este egyértelműnek tűnt, hogy én megint a plébániára megyek, és belül elhatároztam, hogy örülök annak, ami az enyém, és próbálom átadni magam az eseményeknek, nem gondolkodom azon, hogy milyen jó lenne Dobogókőn. Megmelengetett az is, hogy Matyi minden alkalommal hangosan énekelte, hogy Amen, és ragaszkodott hozzá, hogy a babaszoba többi lakójával kezet fogjon a Miatyánk után. Nagyjából sikerült is. Mire hazaértem, a csapat még otthon volt, hiszen én hatra mentem, nekik viszont csak 10-kor kezdődött a szertartás. Pont belecsöppentem a zaklatott indulás közepébe, a mibe öltözzem, milyen a hajam, hol a cipőm stb. felfordulásba, és nem tudtam kivonni magam. Mire végre elmentek, minden magasztos érzésem elmúlt, és csapnivaló anyának éreztem magam. Még annyit megtettem, hogy kivettem Jézust a sírból, és elmentem aludni.
Reggel Matyival korán keltünk, még mindenki aludt, naná, hiszen három óra körül értek haza. Lementünk a nagyszobába, Matyi első útja a Szent Sírhoz vezetett, kereste Jézust, akit előző nap elég sokat dajkált, és mindig visszafektetett a sírba. De nem találta. Tanácstalanul fordult hozzám: Jézu hol? (nem is tudtam, hogy tudja ezt a szót...). Magyaráztam, hogy:
Nincs itt, feltámadt.

Valóban feltámadt.




2016. március 3., csütörtök

Homérosz, kalács, nagycsalád stb.

Talán túl vagyunk a szokásos, elhúzódó téli betegségünkön. Egészen enyhére sikerült, kis hőemelkedés, torokfájás, nyűglődő gyerekek, semmi másra nincs erőm anyuka.
Jól is van ez így.
Még így sokadszorra is furcsán nehéz megtapasztalni, hogy milyen jól összejön a csapat egy-egy itthon, közösen töltött hét után. És olyan fájdalmas újra iskolába küldeni őket, és tudni, hogy ez az egység, a megkezdődött játékok, a kialakult kapcsolatok megakadnak, máshogy alakulnak tovább. Jó, tudom én, hogy nehezen engedem el a dolgokat... de ez az én blogom, aki olvasgatja, az kénytelen elfogadni, hogy most elsősorban az én szemüvegemen át nézheti az eseményeket :-).
Jó volt hirtelen sok időt tölteni Ibolyával, akinek antibiotikumot kellett szednie középfülgyulladás miatt, és így rájöhettem, hogy ennek a leánykának pillanatnyilag nem a hetente betervezett mamaórák esnek jól (amit a többiek nagyon várnak, előre készülnek rá), hanem a békésen, egymás mellett eltöltött délelőttök, tehát viszonylag sok, strukturálatlan idő. Töröm a fejem, mit lehet ezzel kezdeni, mert ezt sokkal nehezebb biztosítani, mint a rendszeres, tervezhető órákat.
Gábor pillanatnyilag utálkozik, nem akar iskolába menni, jól érezte magát itthon. Pedig nagyon jó az osztálya, szeret oda járni, megvan a helye a közösségben. Csak hát otthon sokkal jobb. Beköltözött hozzánk egy hüllőkiállításról megmentett, Tigris nevezetű patkány, akinek Gábor a felelőse, ő eteti és szeretgeti, bár Tika talán még egy picit bátrabban nyúl hozzá. Tika minden aggodalom nélkül kiveszi a kis állatot, elengedi a nappaliban, és meg is fogja, simogatja, szeretgeti: nagyon fontos neki.
Azért nem kell Gábort félteni, nemrég a suliból papírmaséház készítés ötletét hozta haza, most pedig gyöngyállatokat tervez és fűzöget nagy lelkesen. Szereti skandálni a Spártai hősök sírfeliratát, és néhány napja megtanultuk, hogyan is kell jelölni ezeket a szótagokat, hogyan alakulnak ki a verslábak, hogy épül fel egy hexameter és pentameter sor. Kicsit könnybe lábadt a szemem, amikor eszembe jutott, de annyira élesen Papácskám hangja, amint a Gyűlölöm azt... kezdetű Anakreón- epigrammán mutatja nekem ugyanezt... és mesélt a fordítóról, Radnótiról, a világháborúról, és az élet nagy dolgairól... Radnótihoz mi is hűek maradtunk, az Éjszaka c. versen próbálgattuk a verslábak keresését, sőt megnéztük, hogy mekkora nagy mester volt az író, hiszen a vers időmértékesen és ütemhangsúlyosan (rímesen) is értelmezhető, tehát egyszerre két verselési rendszerben, szimultán is megállja a helyét. Gábort teljesen elbűvölte, amikor megtudta, hogy az általa amúgy is nagyon kedvelt Odüsszeusz-történet végig hexameterben van. El is kezdte olvasni a telefonomon, az előhangot végigritmizálta, aztán csak olvasgatta, és ekkor hangzott el a következő mondat: Cukorkát eszegetni és közben Homéroszt olvasni a legjobb dolog a világon!
Matyi próbálja egyre jobban kifejezni magát, bár a beszéddel még csak egy-egy szó vagy szótöredék erejéig kísérletezik, de mindent ért, és próbál elmagyarázni. Nemrég egy boltban vásárolgattunk, amikor egyszercsak elkezdte jelezni, hogy szeretné elmondani a Töröm, töröm a mákot... kezdetű mondókát. Eltartott egy darabig, mire megértettem, hogy a jelentőségteljes pillantással kísért ökölbe szorított kis kéz mit jelent. Aztán csak elmondtuk, s amikor odaértünk, hogy "sütök neked kalácsot", elkezdett mutogatni a hátunk mögé. Azért kellett neki az egész mondóka, hogy elhangozzon a kalács szó, és megmutathassa, hogy hol látott ő kalácsot.
És hogy honnan lett olyan jelentős a kis okosnak a kalács? Nálunk ünnepek alkalmával Emil által készített kakaó (nyamm!!!) és kalács dukál. Most volt Rózsa nagylány 13. születésnapja! Döbbenetes! Igazi kis hölgy már. Emlékszem, hogy én milyen nagynak éreztem magam ennyi idősen, és most látom, hogy teljesen igazam is volt ;-). Tényleg nagy, felelősségteljes és bölcs, ugyanakkor persze kicsi lány is. Isten éltesse sokáig.
A születésnapját egy nappal előbb ünnepeltük, mert kedves Szüleimnél házszentelő ünnepség volt pont a napján. Jó volt találkozni a családdal, még Tihanyból is eljöttek Roniék, ott volt a 9. hónapban járó Réka is, az egész családjával. Eszterék Angliából szintén bekapcsolódtak, hála a Skype-nak. Náluk megszületett, sőt már lassan a két hetet is betölti a kis Ádám. Jó volt együtt.



2016. február 15., hétfő

Most ez komolyan ennyire fáj?

Sajnos nem tudok visszaemlékezni, hogy két évvel ezelőtt mi mennyire fájt. Emlékszem, hogy Matyinál is volt egy időszak, amikor soron kívül elmentem orvoshoz, hogy minden rendben van-e, mert annyira fájt a hasam, de már nem tudom összehasonlítni azzal, ami most van. Tartok tőle, hogy hiába írnám le ide, hogy pontosan mit is érzek, a következő babánál nem lenne segítség. De azért legalább itt egy kis emlékeztető magamnak, hogy ne feledkezzem meg róla.
Szóval, most éppen eléggé fáj a hasam. Vasárnap délután kezdte, vagy ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor már a csütörtöki, egyetemen töltött nap után meglehetősen éreztem a pocakomat, de tényleg fájni vasárnap kezdett. Persze pihenek, ahogy tudok, de közben az erőnlétem már egész jól visszatért, tehát pörögnék szívesen, csak úgy tűnik, erről jobb, ha most lemondok. Csupán az a gond, hogy ezzel együtt a kötelességeim teljesítésének egy részéről is le kell mondani - ezt próbálom most újratervezni. És persze próbálok nem aggódni, hogy vajon minden rendben van-e odabent, úgysincs erre ráhatásom.

Régen írtam már Matyiról. Most éppen nehéz napjai vannak, több fogacska szeretné áttörni az ínyét, lázas, taknyos, csúnyán köhög szegényke. Viszont a hétvégén megtanult ugrálni és bukfencezni!!! Nézte a leánykák tornázását, és megpróbálta ő is. Néha még félregurul, de sokszor tökéletesen sikerül. Nagyon szeret mondókázni, énekelni kedvence a Csip-csip csóka, és az A tokaji szőlőhegyen. Még nem beszél, de pár szót igyekszik használni: Fú - fúj a szél, Ó-Ó - forró, Bum - csukjuk be (Ezt mondja akkor is, ha a másik szopihoz szeretne hozzálátni) Mama, Papa és a tesók neve egész jól megy már, nagyon szereti odacipelni nekünk a széthagyott dolgokat, miközben boldogan ismételgeti az illető nevét. Hinta - hinta-palinta, Ló - ló :-), Vaú - kutya. Most ezek jutnak az eszembe.
Mókás, hogy próbálja összekapcsolni az ismert dolgokat az új tapasztalatokkal, pl. a Kass, ki bárány, kass oda résznél mindig elkezd összevissza rohangálni, kiderült, hogy Fuss ki, báránynak hallja.
Nagyon szeret kint lenni a szabadban, felfedezni a világot. Mindig várja haza a többieket, persze Papa a fő kedvenc, de a testvéreivel is nagyon jól érzi magát. Alapvetően nagyon kiegyensúlyozott, vidám manó, nagyon kis aranyos.

2016. február 8., hétfő

Boldog új évet! Még nem is telt el, igaz?

Az az érzésem, hogy rohannak a napok, a hetek, én pedig csak kapkodom a fejemet. Már ha éppen van erőm kapkodni, mert általában annyira álmos vagyok, hogy amint lenne időm kilátni a szememen, inkább gyorsan becsukom őket.
Az elmúlt hónapban nem volt autónk. Érdekes tanulási folyamat volt ez számomra, aki nehezen fogadok el külső segítséget. Már előtte rájöttem, hogy ebben fejlődnöm kéne, és lám, rögtön meg is kaptam rá a remek lehetőséget. Hm... Legközelebb inkább takarítónőt szeretnék, ha választhatok ;-)
Szóval szegény kis Bönci (így hívjuk a kisbuszunkat) még a nyáron komoly sérülést szenvedett, amikor az autópályán kilyukadt a hűtője (és ráadásul épp én vezettem, rajtam kívül 8 gyerek ült a kocsiban)... De pont le tudtunk állni, nem gyulladt ki, senkinek nem lett semmi baja, és úgy tűnt, a lyuk befoltozása után a kocsi is rendben van. Sajnos karácsonyra kiderült, hogy ennyire nem fényes a helyzet, és addigra már cserélni kellett a hengerfejet. Mindenféle közbejött, rendkívül lelkiismeretes szerelőnk végül megszerelte, valamint Réka húgomék autóját is, melyet nagyon kedvesen kölcsönadtak nekünk, és amelynek kuplungja az első úton a lábam alatt törött ketté. Erős vagyok ám...
Szóval, drága majdnem-szomszéd-asszonyunk vitte a gyerekeket suliba, bár néha Gábor biciklivel is nekivágott. Hazafelé főleg busszal jöttek, ennek egy részét mostanra is próbálom megtartani, hogy ne kelljen egy délután háromszor fordulnom. Amikor Ibolya és Emil nagyot borultak bringával, szembeszomszédaink egyből kölcsönadták az autójukat, hogy a váci kórházban kiderüljön, hogy minden rendben. Emil vitte reggelenként Tikát oviba, majd délután haza, és még a bevásárlást is intézte.
Én meg olyan fáradt voltam, hogy az elképesztő. Szóval a kényszerpihenő is nagyon jól jött. Még így is megesett, hogy épp Matyival labdáztam, amikor egyszercsak azt vettem észre, hogy a földön, a kövön fekszem és alszom. (Ez azért veszélyes egy másfél éves poronty mellett, akinek kedvenc tevékenysége, hogy lerámol az asztalról, és mindent összeönt mindennel, majd leesik a székről, ha van rá módja. Na jó, nem ez a kedvence, táncolni és mondókázni még ennél is jobban szeret.) Úgyhogy gyorsan felmentem vele a hálószobába, ott kevesebb a veszélyforrás, és azonnal elaludtam újra. Nem tudom, mennyi idő múlva ébresztgetett, hogy akár meg is szoptathatnám, majd ő is elaludt.
De legalább van csodálatos értelme ennek a nagy-nagy fáradtságnak: Ha esetleg valaki még nem tudná, nagy örömmel jelentem, hogy várjuk a hatodik babát! Már 12 hetes, úgyhogy most már minden babonás időkorláton túl vagyunk. Láttuk ultrahangon, tündéri kis manó.

Nem merek ígérni semmit, de már 9. napja nem vagyok annyira kidőlve, mint korábban, úgyhogy igyekszem gyakrabban jelentezni.