Az idei volt az első
olyan Húsvét, amikor be kellett látnom, hogy a „kicsi” és a
„nagyok” igényei és lehetőségei annyira különbözőek, hogy
nem tudjuk egységesíteni. A vártnál könnyebben léptem meg ezt a
számomra nagy lépést, és úgy tűnik, hogy nem okozott törést
más családtagokban sem.
A tavaszi szünet
Nagycsütörtökön kezdődött, ami engem mindig nagyon elkeserít,
úgy érzem, hogy csak beleesünk a Szent Háromnapba, és nem tudunk
rákészülni, kifújni magunkat. Mindegy, ehhez alkalmazkodtunk.
 |
| "Kérdezd meg, hogy ki árulja el!" |
Reggel átrendeztem
a nagyböjti hangulatú asztalkánkat, kavicsokkal jelenítettem meg
az Utolsó Vacsorát. A gyerekek nagyon várták az esti családi
szertartásunkat, a nem-kicsit átalakított lakomát, aminek a
keretében eljátsszuk az eseményeket, Emil megmossa a lábunkat,
felelevenítjük a zsidó kivonulást, párhuzamban a nagycsütörtöki
történésekkel. Minden évben viccelődnek arról, hogy ki lesz
Júdás, de aztán a végén senki sem, csak egy baba helyettesíti.
Idén külön színt vitt az egészbe, hogy Rózsa hittanórán sokat
tanult a széder-estéről, amit el is mesélt nekünk. Nagyon
érdekes volt, és a hittan tankönyve is szuper, Székely János
püspök írta, mindenkinek nagyon ajánlom. Ezt olvasgattam utána a
szabadidőmben. Este a nagyok elmentek Dobogókőre, a lábmosós
misére, én pedig Matyival a saját plébániatemplomunkba, a
babaszobába. Nehéz volt ott átélni a szertartást, vágytam a
többiekhez, és kritikus voltam a lezajlott szentmise iránt. Mire
hazaértek a többiek, újra megjelenítettem a nagypénteki dolgokat
az asztalkán.
Este fennmaradhattak
a gyerekek tovább, ez az ő „estjük”, virrasztásuk. Eddig
azonban minden évben lefeküdtek előbb-utóbb, most pedig
igyekeztek fennmaradni reggelig. Nagyon mérges lettem rájuk. Persze
egész nap fáradtak voltak, és előre tudtam, hogy a Húsvét amúgy
is kimerítő (hosszú nagyszombati liturgia, locsolkodás a fiúknak,
óraátállítás), és nagyon nem akartam, hogy a nyűgösködésről
szóljanak a napok.
 |
| Finom ez a tejszínhab! - készül a húsvéti reggeli |
Este megpróbáltunk
együtt menni a csonka misére Dobogókőre, de Matyi hamar jelezte,
hogy szopizni szeretne. Ilyenkor meg szoktam vele beszélni, hogy
majd később, meg otthon, de ez eltart egy darabig. Gyorsan
kimentünk, de ott meg észrevette, hogy remekül visszhangzik a
folyosó, és trappolt, kurjongatott. Nagy nehezen találtam egy
helyet két emelettel lejjebb, ahova elbújtunk. (Ez már tavaly is
nehéz volt: Matyival egyszerűen nem lehetett bent maradni a
szertartáson., és nagyon csalódott voltam.) Egy idő múlva Emil
bukkant fel, átvette a kislegényt, én pedig felmehettem, vissza. A
gyerekek ministráltak, megható volt számomra látni őket együtt,
az oltár körül, az Oltáriszentséget kísérve. Éjjel
felállítottam a Szent Sírt, ami számomra egyre inkább annyira
„kelléke” a Húsvétnak, mint a Karácsonynak a fenyő. Idén
Gábor rajzolta a benne fekvő Krisztust.
Szombaton főleg a
tojásírásról szólt a nap, a leánykák szebbnél szebb tojásokat
készítettek a kb. 40 locsolónak, a fiúk játszottak, bicikliztek.
Este egyértelműnek tűnt, hogy én megint a plébániára megyek,
és belül elhatároztam, hogy örülök annak, ami az enyém, és
próbálom átadni magam az eseményeknek, nem gondolkodom azon, hogy
milyen jó lenne Dobogókőn. Megmelengetett az is, hogy Matyi minden
alkalommal hangosan énekelte, hogy Amen, és ragaszkodott hozzá,
hogy a babaszoba többi lakójával kezet fogjon a Miatyánk után.
Nagyjából sikerült is. Mire hazaértem, a csapat még otthon volt,
hiszen én hatra mentem, nekik viszont csak 10-kor kezdődött a
szertartás. Pont belecsöppentem a zaklatott indulás közepébe, a
mibe öltözzem, milyen a hajam, hol a cipőm stb. felfordulásba, és
nem tudtam kivonni magam. Mire végre elmentek, minden magasztos
érzésem elmúlt, és csapnivaló anyának éreztem magam. Még
annyit megtettem, hogy kivettem Jézust a sírból, és elmentem
aludni.
Reggel Matyival
korán keltünk, még mindenki aludt, naná, hiszen három óra körül
értek haza. Lementünk a nagyszobába, Matyi első útja a Szent
Sírhoz vezetett, kereste Jézust, akit előző nap elég sokat
dajkált, és mindig visszafektetett a sírba. De nem találta.
Tanácstalanul fordult hozzám: Jézu hol? (nem is tudtam, hogy tudja
ezt a szót...). Magyaráztam, hogy:
Nincs itt,
feltámadt.
Valóban feltámadt.
