Nagy ritkán sikerül összehozni egy-egy teljes családos programot. Most vasárnap részünk volt ebben a különleges élményben: a szentmise után fent maradtunk Dobogókőn. Elsétáltunk a Zsivány-sziklákhoz, ami gyerekkorom fontos kirándulásélménye volt, rengetegszer jártam ott. Most sokkal rövidebb útnak tűnt, és a kidőlt-bedőlt fák miatt az út sem ugyanaz. De azért szép volt. Mindenki a saját lábán közlekedett odafelé (na jó, Árnikát még vittük), visszafelé már Matyi is felkérezkedett egy darabig, de nagyon ügyes volt. Sajnos Rózsának fájt a lába, mert előző nap feltörte a cipője, aztán mezítláb szaladgált, így meg telement szálkával, és ezért elég morózus hangulatban töltötte a napot. A többiek eléggé élvezték, mászkáltak, felfedeztek, avart hajigáltak.
Végül aztán elbúcsúztunk Emiltől, aki most egyhetes elcsendesedésen-lelkigyakorlaton vesz részt. Úgy örülök neki, hogy ilyen férjem van. Izgalmas ez a hét egyedül a hat gyerekkel. Elég jól mennek a dolgok, ha én nem pörgök be, hogy mennyi a teendő. Ma egész békés maradtam. És pont ugyanúgy időben lefeküdtünk, mint tegnap, amikor inkább egy hajcsárnak éreztem magam a végén. Azért hiányzik. Lefekvéskor már eléggé emlegették, hogy minden ajtócsukódásnál azt hiszik, hogy megérkezett... Majd meglátjuk, mit hoz a holnap.
Nincs róla fényképem, de ma láttam egy repülő hattyúpárt. Gyönyörűek voltak.
