Ne aggódj

    Március 7-én éjjel Emil felemelte a takaróját a megszokott, bensőséges mozdulattal, én meg bebújtam alá. Pár pillanatig átjárt az összetartozás érzése. Ilyenkor szoktuk csendesen megbeszélni a nap eseményeit, a minket foglalkoztató kérdéseket, az új terveket. Most Emil egészen új ötlettel állt elő: fogadjunk be rászorulókat Ukrajnából. Az ötlet már bennem is felmerült, de hamar elhessegettem azzal, hogy nincs üres szoba, megterhelő lenne a családnak stb, stb.  De Emilnek erre is kész terve volt: ha mi átköltözünk a gyerekszobába, a szülői hálóban elférnének. Meredek gondolatnak tűnt, de az a tapasztalatom, hogy érdemes megfogadni a férjem ötleteit. Másnap megbeszéltem a nagyobb gyerekekkel, hogy ez a tervünk, és Rózsa azonnal ajánlkozott, hogy fogadhatjuk őket az ő szobájában, nagyobb is, szeparáltabb is. Ez valóban sokkal jobb megoldás, nagyon kedves volt tőle a felajánlás. Regisztráltam itt-ott, és izgatottan vártuk a hívást. Ami napokig nem jött. Már azt gondoltam, hogy Gödre nincsen igény, nem tudják, hol van, és a vidéki szállás túl messzinek tűnik egyéjszakás tartózkodásra. Újabb regisztrációk után érkezett egy hívás, egy hölgy néhány hetes szállást keres, amíg elintézi a vízumot, albérletet. Munkája van már, angolul tud, kijuttatja a családját Lengyelországba és jelentkezik. Megbeszéltük, hogy szeretettel várjuk. 

Aznap este végre hívtak is: egy család szállást keres éjszakára. Persze, jöhetnek, szabad a szoba. Jönnének, de nincs fuvar. Van fuvar, de drága. Jöhetnek-e kutyával? Sajnos nincs fuvar. Mire férjem elmenne értük, már máshol vannak. Végül egy pár érkezett. Bementek, elaludtak. Reggel kikísértem őket a vasútállomásra. Hú, de nagyon elfelejtettem oroszul! Azt jól megértem, amit egymás között beszélgetnek, és mire szegény férfi nagy nehezen elmondta azt a pár szót angolul, amit meg akart kérdezni, rég kigondolhattam volna az orosz választ, de már nem voltak meg a szavaim. A vasútállomáson a fekete hajú hölgy megölelt... Ne aggódj! - búcsúzkodott.

Másnap este három korombeli nő lakott nálunk négy gyerekkel. Későn érkeztek, a gyerekeket egyből lefektették. Kicsit még beszélgettünk este, teáztunk. Férjeik otthon maradtak, hárman vágtak neki az útnak. Az egyik lány tudott kicsit angolul, dolgozott már néhány hónapot Hajdúszoboszlón, oda mennek, ott vannak ismerősök. Reggel együtt reggeliztünk, teát főztem, egyiküknek kávét, aki éppen a gyerekeket rendezte a szobában. A barátnője számomra szívbemarkolóan ismerős hangsúllyal magyarázta, hogy tej nélkül, röviden készítsem el. Nekem is van olyan barátnőm, aki az egész társaságból mindenkinek tudja, hogyan lehet a kedvére készíteni a kávét. Aztán a következő pillanatban jöttek a nyolcórás hírek... Az ő kerületüket bombázták éjjel. Telefonálások, megvannak-e az otthon maradt barátok, szülők, családtagok. Bementek a szobába... Nem zavartam őket. Amikor indulni kellett, egy csomó finomságot nyomtak a gyerekek kezébe. Pályaudvar, búcsúzás... Remélem, minden rendben lesz. De jó lenne, ha egy ukrán nyelvű Szentírást be tudnék tenni a szobába. Talán segíthetne néhány mondat ilyen esetben. Itthon vettem észre, hogy a hűtő tele van szendviccsel. Mosás, szárítás, ágyhúzás, takarítás...

Már nagyon vártuk a hosszabb tartózkodásra érkező vendégünket, de ő végül írt, hogy talált megfizethető albérletet, munkába is tud állni, ezért az ingyenes szállást meghagyja a rászorulóbbaknak. Jó volt érezni, hogy egymás között is működik a szolidaritás. Hát, akkor szabad a szoba. 

Ezen az estén úgy alakult, hogy két család aludt nálunk. Egy barátnőm hívott, hogy véletlenül két család is érkezne hozzájuk, de csak egyet tudnak fogadni, átveszem-e az egyikőjüket. Így érkezett egy apuka, két nagylány és két nagymama. Ezt- azt elfelejtettem mondani, bekopogtam. Az egyik nagylány éppen imádkozott egy imaszőnyegen. Gyorsan elmondtam, amit akartam, aztán kimentem... Végre használják a fürdőszobát.

Nemsokára újabb hívás: öttagú család keres szállást, másnap este tudnak továbbutazni, nagyon kimerültek, fontos lenne. Hát, rendben, a nappaliban még van hely, és ha a hajnalban induló család távozik, a szobába is be tudnak menni. Nagymama, kisfiú, két nagylány, anyuka. Soha életükben nem voltak még távol a városuktól, nemhogy az országból. Most külföld, ismeretlen nyelv, bizonytalanság... Az oroszom egyre jobb, együttérző mondatok már kitűnően mennek... Gyors ágyba bújás. 

Este nagyfiam morog: erről nem volt szó! Ő még vacsorázni szeretne (fél 11 van), és most nem tud lemenni a nappaliba. Ebben bizony igaza van. Igaz, felhoztam pár ehető dolgot, de az nem kedvére való. Úgy gondoltam, hogy majd a holnap hajnali vasútállomásos kör után veszek friss péksüteményt. Igen, de ő most éhes... Gyorsan elugrottam az éjjel-nappaliba. Hát, ő sem maradhat éhen! Olyan fáradtan feküdtem le, mint már nagyon régen nem. Szeretem ezt a fajta tevékeny kimerültséget.

Hajnalban kikísértem az első családot. Áldással távoztak. Az egyik nagylány olyan sápadt, mint a vászon. Vajon merre tovább? Megvettem a péksüteményeket, és fent maradtunk az emeleten, amíg már egyértelmű ébrenléti hangokat nem hallottam lentről. Vidám, tevékeny, ötéves kisfiú, tetszettek neki a játékok, mindent kipróbált. A nagymama már nyakig van a konyhám takarításában. Hmm, tessék? A nagyi nagyon de nagyon kéri, hogy hadd folytassa. Csak a takarítás tudja megnyugtatni az idegeit. Nos, ebben az esetben, csak nyugodtan. Milyen jó, hogy valakinek segítség, hogy a konyha maszatos. Napközben Gabirka csodálatos nemezelő workshopjában voltam, barkababa és hagymagyermek készült. A nagymamának is készítettem egyet. Földjéből kiemelt, szépséges virágszál... Mint ő, mint mindnyájan, akik megfordultak nálunk... Mire hazaértem, ragyog a konyha. Hálálkodás, kikísérés. De jó lenne tudni a sorsukról... Ágylehúzás, takarítás, mosás... Na, mi maradt itt? Egy Eperkés textilzsebkendő, egy pénzdarab... és két ukrán nyelvű Újszövetség.

Éjjelre érkezik saját autóval egy angolul remekül tudó, lendületes család. Semmi nem kell, hétkor indulnak, jó éjszakát. Hat óra tízkor kelek, már kiengedték magukat, mennek tovább. Jó utat nekik.

Most újra várakozunk. 

Jó érzés tenni. Jó együtt tenni. Legyen vége a háborúnak!

Mt 25, 34-40

Alma

 Mama, kérek tejet!

(Fél perce töltöttem teát...) Alma, még ott a tea!

Igen, de az nem tej!

Gyerekszáj

 Árnika: Mama, mekszimónak öltöztem!

De jó, a hátadról már el is tűnt a pocakod!

Alma: Miért nyikorog a hinta?

Meg kéne olajozni.

Alma: Igen, meg utána meg is kéne lisztezni.

Gyümölcs

 Gáborral nagyon jókat lehet beszélgetni, szeretem az átgondolt, humoros, tájékozott véleményét, amit részletesen kifejt. Mindig tanulok belőle, kimondottan szemléletformáló. Ma délután a következő végkonklúzió bonmot hangzott el: Nézz a gyümölcsökre, ne csak a gyökerekre. Az almát is megeszed attól még, hogy trágyáztad a fát.

Lukács hathetes

 Drága Lukácsunk újszülöttkora véget ért, most már hatalmas nagy, igazi csecsemő. Ezalatt a hat hét alatt túl lett egy vesegyulladáson és egy vírusfertőzésen, taknyos volt, köhögött, branült kapott, lumbálták, négyféle antibiotikumot szedett, szóval volt elég baja amellett, hogy megérkezzen közénk, és ennek ellenére végtelenül békés, jókedvű, kapcsolódó baba. Sokat eszik, gyönyörűen gyarapodik. Már tartja a fejét, többször visszamosolyog, hangicsál. Olyan puszilgatni való, tömör kis manó.

A testvérei szeretettel veszik körül, napjában százszor hangzik el Almától, hogy Addide a babát! Addide Jukácsot! Árnika már cipelgetheti is, de csak a szőnyeg fölött. Tibor különösen is kedves hozzá, a nagylányokról már nem is beszélve. Sajnos sokat is vannak itthon, mert jól elkapott minket egy köhögős betegség.

Ma volt Lukács névnapja, amire Tibor egy plüss orrszarvúval lepte meg, mert neki is nagyon fontos az a kiselefánt, amit Nagymamitól kapott hasonló korában.

Közben persze Almácska iszonyúan aranyos és okos kis kétéves, tündéri aranyköpésekkel és hatalmas segítő szándékkal. Például pár napja észrevette, hogy Tibor méri a lázát a hónaljában. Megkérdezte: - Tibor, miért szoptatod a lázmérőt?

Ma pedig egy bögrét hozott: - Mama, nem tudok tejet inni a bögrémből! - Miért nem tudsz? - Mert nincs benne tej!

Fertő-tavi kalandozás

Augusztus elején elindultunk Hegykőre, hogy közösen, csak a családdal nyaraljunk egy szűk hetet. Így az utolsó hónapban ez elég nagy vállalásnak tűnt, de annyira jól éreztem magam Lukáccsal a pocakban, és annyira vágytam egy kis békés kikapcsolódásra, hogy ez tűnt a legjobb ötletnek. Minden napra kitaláltam valami jó kis programot (mint utóbb kiderült, azért, hogy legyen mit megváltoztatni), majd elindultunk.

A szállásunk egy kis faház volt Hegykő üdülőtelepi részén, a szántóföld mellett. Gyönyörű tágasság, gyümölcsfák, távolban szélerőművek, azonnal nagyon megtetszett. A házikó is nagyon szuper volt, (ráadásul az ára is nagyon kedvező) tényleg felszerelt konyha, kényelmes ágy, még egy nagyon kismamának is, két kis szoba, úgyhogy a nagyok külön tudtak költözni, ami a béke záloga volt, hogy nekik legyen egy kis saját területük. Szóval mindenkinek csak ajánlani tudom. A falu mindenhez közel van, kb a Fertő-tavi vidék közepén helyezkedik el. A ház tulajdonosa szintén nagyon-nagyon kedves, Gyolcs Ágnesnek hívják (30/3805022 - engedéllyel közölve).  

Ha csak úgy együtt volt a család, az fárasztó volt, mert elég nagy korkülönbséggel és zajszint-különbséggel kellett megtalálni az összehangot. Szerencsére majdnem minden nap szép időnk volt, így nem kellett túl sok időt a házban tölteni.

Első nap a Bükfürdői strandra mentünk, hogy kifújjuk magunkat egy közkedvelt programmal a nagy utazás után. Hatalmas, zöld terület, a sok medence szinte elvész benne, egyáltalán nem zsúfolt. A csúszdákat a kisebbek is kipróbálták Emil ölében, nagy volt a lelkesedés. Jók voltak a kismedencék is, és wifi is volt a területen, akinek arra volt szüksége.

Második nap a Fertőrákosi kőfejtőt látogattuk meg. Nagyon jól kiépített terület, érdekes tanösvény, szép kilátás - még a tavat is megpillantottuk. A kőfejtőben is igényes tereket alakítottak ki, mélytengeri állatokkal, archív fotókkal, ismeretterjesztő kisfilmmel. Mégis sokkoló volt, hogy több kőfalon is százával voltak láthatók a golyó ütötte lyukak, ahol a második világháború alatt ott dolgozó foglyok utolsó pillanataikat élték. Szívfacsaró volt ezzel szembesülni. Aznap szerettünk volna elmenni a tóhoz is, de erre nem volt mód a nagy építkezés miatt. A járvány miatt Ausztriába nem tudtunk átmenni, így gyakorlatilag a tavat közelről nem is láttuk (legalábbis a kicsikkel). A magyar oldalon a védett tájban lehetett kalandozni, de igazából meglepődtem, mennyire nem aknázzák ki az idegenforgalmi lehetőségeket. Délután elmentünk a Sziki őszirózsa tanösvényre, életemben először láttam pólingot, volt sok nád, nagy meleg, kevés madár. Kicsit arrébb az ürgeélőhelyen csodáltuk az ürgéket - nekem talán ez volt a legnagyobb élmény.

Harmadik nap soproni városnézés és a Boszorkány meseösvény végigjárása volt a cél, miközben a nagyon kalandpályáznak. Hát, nem túl szerencsésen alakult... a városnéző kisvonatot pont lekéstük. Be akartunk helyette menni a Tűztoronyba, de ott is egy órát kellett volna várakozni a belépésre, mert egy csoport került elénk. Ezt feladtuk, és elautóztunk a Lővérekbe. A meseösvény és a drótkötél pálya tényleg jó kis program volt, bár a végéről a kicsiknek nagyon hiányzott a megígért ajándék, ugyanis a vadászház aznap éppen zárva volt... Volt viszont váratlan meglepetés gyanánt játszótér és mezítlábas ösvény. Sajnálom, hogy nem láttunk semmit Sopronból, de azóta kaptunk oda egy kedves meghívást, biztos visszatérünk még. Kicsit nehéz volt ezen a napon a folytonos újratervezés, de viszonylag jól viseltük.

Negyedik nap már kezdtünk fáradni, mi is, meg kicsit rosszabb volt az idő, nyűgösebbek voltak a gyerekek, talán elég lett volna ennyi is...Gondoltuk, egy nagyobb autózás jót fog tenni, elalszanak a kicsik, kisimulnak a dolgok. Ezért elutaztunk Győrbe megkóstolni a D'Aliz Pizzéria fantasztikus, vékony tésztás, igazi olasz pizzáit, amit Emil és Gábor kóstoltak már és ajánlották újra. Hát, a pizza tényleg egészen más volt, mint amit eddig kóstoltam, dús feltét, mégis könnyed étel. Viszont a kisebb gyerekeink sajnos még nem pizzázóképesek, így szegény nagyok próbáltak elsüllyedni, amikor kiömlött a félliteres kóla, vagy hangosan énekelni kezdtek a már jóllakott családtagok. Arra már nem is emlékszem, hogy mit csináltunk délután. Talán akkor mentek a nagyobbak kenuzni a Fertő-tóra. Izgalmas volt a nádban evezni, volt egy szép kilátó, ahonnan végre rá lehetett látni a nyílt vízre. Közben mi a kertben játszogattunk a kislányokkal, mi is jól éreztük magunkat.

Voltunk az Esterházy kastélyban is, de sajnos éppen felújítás alatt volt, ezért nem túl sok szobát lehetett megnézni. A nagyokkal a művészeti kiállításokat is végignéztük, a nemrég rajzból érettségizett Rózsa vezetésével. A többiek közben a rózsakertben szaladgáltak, ami a képek alapján csodaszép lehetett, de nekem oda már nem volt erőm elsétálni. Délután ismét strand volt a terv, de egyrészt lógott az eső lába, másrészt rengetegen voltak, így inkább hazamentünk. Otthon Rózsa és Ibolya vezetésével a gyerekek sütögettek, én meg lepihentem, mert bár szeretek tüzezni, de már nagyon elég volt az a nap.

Aznap éjjel hatalmas vihar volt. Az eső szinte vízszintesen esett, villámok, dörgés, minden ami kell. Ahhoz képest viszonylag jól aludtunk, de madárles így elmaradt. A szentmise alatt is elment az áram, izgalmas sötétségben folyt a szertartás. 

Szóval, az idő többségében jól telt, szép helyeken jártunk, még ha én elég lassan is, de azért mindenkinek voltak helyzetek, amikor túl kellett tennie magát dolgokon. 

Nyári visszatekintő - Balaton

 Gyönyörű volt az idei családi nyaralás a Dyekiss-házikóban a Balatonnál. Emlékeim szerint szép volt az idő, voltak vidám, közös úszkálások, és még pihenni is volt bőven lehetőségem. Itt ünnepeltük Emil születésnapját, és először a családunk történetében a nyaralás egy részén ott volt Rózsa barátja, Balázs is.

A hattyúkat kukoricával etettük, mert hiába vittem nekik itthonról kacsatápot, nem értékelték egyáltalán.

Emillel a gyerekek sárkányt eregettek a vízben. 

A levendulás képek az alsó szomszédunk szépséges levendulásában készültek. Nagyon jó, amikor véletlenül úgy jön ki a lépés, hogy még velük is tudunk találkozni, beszélgetni - sőt, idén még levendulát szedni is.