Erzsébet nap lesz nemsokára, ami nálunk családi ünnep is, hiszen drága Nagymamim, és (egyelőre :-) - Réka? ) legkedvesebb unokahúgom is Erzsébet. Ma pedig a dobogókői jezsuita kápolnában egy kicsit gyerekközelibb szentbeszédet tartott Józsi atya, és megelevenítették Szent Erzsébet történetét.
Aztán a felnőtteknek szóló rész után vállalkozó kedvű gyerekek elvállalhattak egyes szerepeket: a gonosz sógornő, éhező szegények, katonák stb., és Józsi atya vezetésével (és kiapadhatatlan humorával kísérve) előadták a rózsás legendát. Rózsa csodálatos kötényében elsőre szebbnél szebb rózsák voltak, másodjára pedig kenyérkék. Végül mindenki, a felnőttek is kaphattak egy-egy kenyeret Szent Erzsébet kenyerei közül. Mi még nem ettük meg... de vacsorakor igyekszem nem elfelejteni. Hálát adni azért, hogy van mit ennünk, és még mennyi mindenünk, ami olyan természetesnek tűnik sokszor... és legalább egy imát mondani azokért, akiknek nincs.
Az őszi szünetben ezúttal is tökbulit tartottunk. Ez nálunk hagyomány, de most annyira nehezen vettem rá magam mindenféle szervezésre, hogy majdnem ez is elmaradt. Igazság szerint legszívesebben csak üldögéltem volna egy sötét sarokban... De a gyerekek nagyon várták már, ezért végül csak vettük négy szép tököt, mindenki kifaragta a sajátját, a saját kedve szerint. Rózsáénak szív alakú szeme van, a végén még masnit is kapott. Ibolya is elég stílusos, kislányos tökfejet készített. Gáboré félelmetes lett, Tikának persze segítettünk, de a végén, másnap az derült ki, hogy a legnagyobb örömet az jelenti, ha egy nagy késsel szétdarabolhatja a tököt, úgyhogy ez még több napig tartó játék kezdete lett.
Készítettünk néhány papírfigurát is, denevért, pókot hajtogatott Gábor. Este még táncoltunk egy jót különböző zenékre.
Az úgy kezdődött, hogy már nagyon-nagyon régóta arról álmodozom, hogy milyen jó lenne valahogy élményszerűvé tenni a finnugor népek világát, hogy legyen az emberekben valami benyomás róluk, nem baj az sem, ha kicsit romantikus...
Végeztem egyszer egy felmérést ezzel kapcsolatban 300 egyetemistát kérdeztem meg, különböző szakokról, és kiderült, hogy a finnekról, észtekről még csak-csak eszébe jut valami mindenkinek, a manysikról, hantikról legfeljebb a halzsír és az elmaradottság, az udmurtokról, marikról semmi...
Most viszont meghívott a zirci Reguly Múzeum igazgatója, Ruttkay Eszter, akivel még az egyetemen jártunk pár évig együtt, és azóta is jóban vagyunk, hogy segítsek a Rokon Népek Napjai rendezvényen. Nagyon lelkes voltam, és jól is sikerült.
Reggel elmentünk a kislányokkal Zircre - sajnos a fiúknak más, fontos dolguk volt, kirándulás, családi találkozó... Csodaszép volt az odavezető út, a legszebb kép az volt, amikor a nap rengeteg kévében ragyogott át a felhőkön, volt ott egy színes, őszi domb is, és számtalan hófehér sirály repkedett a frissen felszántott földeken. Gyönyörű volt.
Délután kn. ugyanez volt a program. Nagyon jól éreztük magunkat, és hazafelé még a holdkeltét is láttuk.
Fergeteges nyárzáró buli volt nálunk a mai végre-esős napon. Rózsa nagyon kitett magáért, egész nap a bulira készült: bevásárolt, dekorált, sütött palacsintát - és fel is tudja dobni :-) , háromféle csigát készített, kakaósat, fahéjasat és diósat. Kitalált ezen kívül a szilveszteri virslitársasunkhoz hasonlóan gumicukortársast, amit el is készített két változatban, hogy ne kelljen túl sokat várni a játszótársakra. A szobát legyezőkkel, ventilátorral, masnikkal díszítettük.
Nagyot táncoltunk, ez volt az abszolút sláger (köszönjük annak, akit illet :-) ), legalább hatszor elhangzott az este folyamán, de jó volt a horgászhálóval való limbózás is. Felidéztük a nyári emlékeket egy Amerikából jöttem-játékkal, megjelenítették a várkirándulást, sütögetést, vitorlázást, strandolást, sátrazást.
Megszenvedtünk a gyerekpezsgővel, mert sajnos a "rangidős férfi" nem volt itthon, én pedig még sosem nyitottam pezsgőt - nos, most sem. Nem nyílt ki semmiféle módon, végül földhöz vágtuk a műanyag üveget, és az alján keletkezett repedésen keresztül töltöttünk a poharakba. Izgalmas játék volt, hogy bekötött szemű vállalkozó kedvű alanyoknak mindenféle különleges ételeket adtunk a szájába. Én voltam az utolsó, így addigra már elég jól belejöttek a gyerekek, emlékezetes maradt... Ez a habcukor-ketchup-csoki összeállítás még a legenyhébbek közül való!
Tegnap nagy kirándulást tettünk a gyerekekkel, elmentünk Ipolytarnócra, amit már rég terveztem, és megnéztünk két várat, Somoskőt és Salgót. Régebben nagyon szerettem várakba menni, de az utóbbi időben erről megfeledkeztem. Nemrég az egyik barátom mesélt az észak-magyarországi várakról, és így újra a látóterembe kerültek. Úgy gondoltam, hogy talán már a gyerekek is elég nagyok hozzá, hogy élvezzék, különösen, hogy itt mindenféle természeti szépségek, különleges bazaltalakzatok is vannak, amikről biztos voltam benne, hogy értékelni fogják. Emil ezen a héten dolgozik, így ötösben vágtunk neki az útnak.
A garázson kívül még egy darázs színesítette az utat, Ibolyát szúrta meg már majdnem Ipolytarnócnál. Gyorsan félreálltam, kiszívtam, és a véletlenül éppen ott növő lándzsás útifű nedvével bekentem - döbbenetes módon alig látszott utána, nem is fájlalta később, pedig rendes csípés volt, pirosan látszott, hogy hol szúrta meg.
Gyönyörű volt a miocén erdő nevezetű park is, ahol láttunk békákat. Elképesztően sok béka volt, hangosan kuruttyoltak, a gyerekek összesen 21 békát számoltak meg egyszerre. Láttunk piros meg kék szitakötőt is, természetesen ezt nekem címezve. Rózsa talált egy szép pillangót, de azt nem sikerült lefényképezni sajnos.
Somoskőn megnéztük a bazaltorgonát. Gyönyörű bazaltzuhatag, kár, hogy olyan sokat felhasználtak belőle építkezésekre. A gyerekek kaptak kekszet, lelkesen ropogtatták a bazaltoszlopok tövében. Onnan nem messze van a lávatenger, rengeteg bazaltkő hever a földön, majdnem ameddig a szem ellát. Legalábbis lehet úgy nézni, hogy szinte nem lát mást az ember, csak köveket. A rengeteg kő között néhány napon fehérre aszalódott bot, fatörzs, kiszáradt falevél hever. Megrendítő hangulata van, amit most Gábor megfogalmazásában próbálok továbbadni: Az ember körülnéz, és arra gondol, hogy ezek itt vannak ötmillió éve. Itt vannak a földön, és még mindig itt vannak. Nekem pedig száz év is sok.
A lávatenger mellett volt egy odvas fa, ami nekem azonnal, már messziről nagyon megtetszett. Jó lett volna csak elüldögélni a belsejében.
Salgó várából átsétáltunk a Boszorkánykőre is, de ekkor már mindenki nagyon fáradt volt, én is, és mindenki elesett út közben, kivéve Rózsát, aki viszont - szegénykém - folyamatosan bújni és nyivákolni szeretett volna. Szerencsére Tika nem ütötte meg magát, amikor én elestem, bár a nyakamban volt. Jó volt érezni, hogy Rózsa és Gábor azonnal utánam kap, és próbál megtartani. Semmi komoly, de jó élmény volt.
A Geológiai tanösvényen kedvesen végigvezettek minket, megnéztük, megtapintottuk a hatalmas megkövesedett fát, megcsodáltuk a 11 féle őslény lábnyomait őrző riolitlapot. Visszafelé sétálva a gyerekek már nagyon éhesek voltak, alig várták, hogy elérjünk az autóig, ahol a megmentő kifli várt ránk, de mégis valamelyiküket éppen mindig érdekelni kezdte valami a miocén erdőben, így elég lassan haladtunk kifelé. Ez a parkrész olyan fákkal van beültetve, amik hajdan, még a mocsaras, trópusi időben borították ezt a területet. Vannak remekül megmászható, életnagyságú őslények, még a járólapokon is láthatóak különböző levéllenyomatok. Elképesztően részletgazdag, gondosan megvalósított park!
A legnagyobb kaland a Lombkorona-sétány volt a gyerekek számára. Kialakítottak egy olyan, pallókból álló kb. 150 m hosszú útvonalat, amin végig lehet menni, és meg lehet nézni madártávlatból az erdőt. Persze biztosítani kell közben magunkat, ami nagyon izgalmas, ki-be kell kattingatni a karabinereket. Tika hozzám volt csatolva, de Ibolya már egyedül működött. Az első megállónál eléggé megijedtem, amikor láttam, hogy beakadt a pallók közé az egyik karabíner, a másik pedig a kezében van, tehát nem biztosítja semmi, és ő is meg van ijedve, hogy nem tud kiszabadulni. Szerencsésen sikerült megnyugtatóan beszélnem, amíg a másikat visszakapcsolta, az egyiket Rózsa kiszabadította, majd pedig alaposabban elmagyaráztam, hogy hogyan kell a biztosítást csinálni, mert az eligazítás inkább csak jelképes volt. Tikával a közös képünket Ibolya készítette!
Volt egy bácsi, aki alkoholos filccel felírta a gyerekek nevét a kezükre. Ez nem szolgáltatás volt, inkább kivételes meglepetés. Persze először Ibolyának írta fel, aztán Rózsának, majd pedig a fiúknak, hogy ők se maradjanak ki. Büszkék voltak rá, sőt megkérték, hogy nekem is írja rá, mert "Szégyellős lennék megkérni őt". A fényképet is vicces volt elkészíteni a kezünkről: én fogtam a fényképezőgépet, és Rózsa nyomta meg a gombot.
Az út alatt pedig különböző állati kuckók, fészkek voltak, akkorák, hogy a gyerekek is bele tudtak menni, kipróbálták a denevérodút, gólyafészket, borzlakot, rókalyukat.
Végül szerintem több, mint egy órát játszottunk egy drótköteles csúszdánál. Elképesztően kreatívan, ügyesen, ötletesen csúszkáltak, bátran, biztonságosan. Azért Tikát jó darabig futva kísértem, hogy ott legyek, ha mégis elengedné, de nem történt semmi. 