2019. július 4., csütörtök

Az életem néha... olyan sírva röhögős

Zajlik az egyházközségi tábor. Volt bennem némi aggodalom, hogy Almával hogyan tudjuk megoldani, mert a naptól sajnos rögtön kiütéses lesz, de azért ilyen radikális megoldásra nem számítottam: itthon kellett maradni, mert megbetegedtek a gyerekek. Szerencsére csak a nagyok, így arra gondoltam, hogy legalább elviszem állatorvoshoz a fogászatra szoruló degunkat, aki egyre fogy. Útnak is indultam Almával és Árnikával, meg persze Szellővel, az öregségében is virgonc, kedves degumatrónával.
Megyünk, megyünk az autópályán, mindkét kislány alszik. Hm, sajnos baleset volt, torlódás várható. Hát, én nem vártam olyan nagyon, de persze csak belekerültünk, szerencsére bár mocorogtak, de nem ébredtek fel a gyerekek, mert sztereóban üvöltő két fáradt leánykával összezárva lenni nem vicces. Na jó, ezt megúsztuk. Igaz, 15 perc késéssel, de már közel járunk. Árnika pont felébredt magától, nyújtózkodik, érdeklődik, és ... leveri a degu hordozóját. Rögtön elérte, felvette, de addigra a fürge Szellő már kiugrott. Két sarokra voltunk kb., így nem álltam meg azonnal. Persze közben a degu elbújt valahová, csendben füleltünk, hogy hol lehet. Óriási szerencsére rizslapocska darabok és kiflicsücskök voltak itt-ott elhelyezve, úgyhogy hamar felhangzott a rágcsálás.
Aggodalommal és óvatosan nyitottam ki az ajtót, mert Szellő itthon is az ajtónál áll sorba, hogy kiszaladhasson, és nehéz lett volna a szabad téren elkapni. Na most így sem volt könnyű. Először felszívódott az autó földjén lévő tárgyak között. Nosza, takarítás. Összeszedtem a szemetet, csoportosítottam a vackokat. Degu sehol. Újabb fülelés. Aha, a hátsó üléssor alatt van. Félig térdelve, félig hason fekve pislogtam befelé, és valóban, visszapislogott rám két kis fekete szemecske. De amint benyúltam, már át is szaladt a túloldalra. Gyorsan én is átmentem. Akkor vettem észre, hogy Alma is ébren van, és nézegeti, hogy itt meg mi történik... Igyekezni kéne.
Degu elől, a vezetőülés lábánál. Próbálom elkapni, elszalad. Túloldal. Vissza. Az autó elég szűk (Suzuki Splash, nagyon szeretem), de nem lehet benne egy felnőttnek kényelmesen mozogni. A kezemet nehéz benyújtani a résekbe, a kitekeredett testhelyzetek sem hoznak eredményt. Többször megérintem a bundáját, de az egyetlen könnyen elkapható része a farka lenne, ami azonban leszakadna, ha megfognám. Degu ide-oda, néha megáll pihenni egy teljesen láthatatlan helyen a hátsó üléssor alatt.
Benézek a csomagtartóba is, az legalább jól le van zárva, oda nem fog bejutni.
Közben Árnika folyamatosan karattyol, választ vár, magyaráz, csicsereg, hozzáfűz és leszögez. Másra sem vágyom, mint egy DEGURA vagy legalább némi csendre, hogy halljam, merre van éppen. Hát, se csend, se degu, se idő - egyre jobban sajnálom szegény doktornőt, teljesen felborul az időbeosztása.
De azért fárad a jószág, látszik, többször egészen közel jön hozzám, nem érti, hogy mi van. Már legszívesebben feladnám, kész, nem érdekel, hazamegyek! De nem merem, mert otthon is csak el kéne kapni, és ráadásul egyszer már vesztettem el így cicát, szóval inkább folytatom a reménytelennek tűnő harcot az ajtókkal, a zugokkal és az egyre rutinosabb deguval.
Betömöm a réseket is, törölközőkkel meg ilyenekkel, de hiába, mert valahogy arra az oldalra keveredik, ahol a tömések csak zavarnak, és az ő malmára hajtják a vizet. Na jó... Kicibálom a tömőanyagot, és azt látom, hogy a barna démon bemászott a kesztyűtartó alá. Hátha most! Kicsit magasabban van, mint eddig bármikor, ezzel nyertem pár centit! És valóban. Elkaptam!!!
Csak illusztráció
Ficánkol persze, de nincs menekvés Árni nyitja a hordozót, és már bent is van. Röpke 35 percet fogócskáztunk. De nagyon nem lennék ragadozó.
Vizsgálat, gyógykezelés, eseménytelen hazaút, és most már újra a többiekkel együtt van a kis Szellő, frissen felújított fogakkal. Huh.

1 megjegyzés: