Ha-HÓ!

Jaj, de jó, amikor télen még hó is van! Különösen remek, amikor annyi sok hó van, hogy még iskolába sem kell menni.

A másik oldalról ez időnként nem annyira remek :-). Ugyanis reggel kiálltam a garázsból a kocsival, majd úgy maradtam. Keresztben az utcán. Az autó jó nagy, ezért esélye sem volt senkinek kikerülni, se jobbról, se balról. OK, vészvillogó, hólapát, de jó, hogy van hörcsögünk, mert így van forgácsunk is. Elkezdtem kiásni a kerekeket, de még mielőtt elkészültem volna, megérkezett terepjáróval egy óvodai-iskolai ismerős apuka, és kihúzott, egyenesbe állított minket. Így már tudtam egyenesen menni, Sajnos azonban egy "völgy" mélyén van az otthonunk, vagyis kb. egy méter magas emelkedő található az út végén, mielőtt kikanyarodnánk egy nagyobb, lejtős útra. Ez a kis emelkedő leküzdhetetlen akadálynak bizonyult a mi Böncink számára, és épp mire feladtam, odaért a szomszéd apuka, és visszatolatott nekem a házig. De jó, hogy vannak férfiak a világon...

Még ekkor sem adtam fel az iskolába menést, gondoltam, elhúzom őket szánkóval. Kicsit messze van ugyan, de más megoldást nem láttam, mert a vonatok sem jártak, és én nem tanultam semmit kiskorom óta (pl. mi van akkor, ha nem mennek egy nap suliba?) De szerencsére Rózsa osztályfőnőke egyből egyértelműnek vette, hogy nem mennek a gyerekek, így szépen itthon maradtunk és...

Néhány órát át próbáltam a munkámra figyelni, mert pont nagymamás nap lett volna, és le kellett adnom aznap egy cikket. De mivel összesen másfél mondatot haladtam, végül feladtam, és belevetettem magam a havazásba. Először Ibolyával építettünk egy hóembert. Közben Rózsa és Gábor hatalmas hógombócot készített, amit feldaraboltunk téglákra, és egy hókunyhót csináltunk, a legnagyobbat eddig. Rózsa közben bejött és finom, forró teát készített nekünk. Tikát közben hazahozta a Nagymama (őt ugyanis reggel még el tudta vinni Emil az utolsó vonattal), aztán Nagymama kisbuszát is kiástuk a hóból, sőt, a forgácsnak is jutott szerep. 

Később elmentünk szánkózni a szomszéd gyerekekkel és anyukájukkal. Nagyon jót csúszkáltunk. Különösen Tikán álmélkodtam, előre, hátra, bukfencezve, gurulva, de mindig teli torokból kacagva csúszott le. Mindenki nagyon élvezte, és végül itthon régi vágyam teljesült: már tavaly is nagyon szerettem volna egy hómécsestartót csinálni, de valahogy nem jött össze. Most sikerült, és olyan szép volt az átszüremlő fény.

Hadd gondoljam ezt most át!

Nagyon örültem, hogy már szerdán véget ért a tanítás, és így maradt egy teljes napunk az otthoni, békés készülődésre. Egész nap ajándékokat gyártottunk, békés, vidám nap volt. Pénteken már elkezdtem rendet rakni itthon a vasárnapi, közös családi karácsony tiszteletére. Szombaton elmentünk Rózsával bevásárolni, mivel Ő volt a karácsonyi asztal díszítésének a felelőse. Már a boltban eléggé nyúzott és fáradt volt, és itthon derült ki, hogy bizony lázas. Sajnos ez alapjaiban borította fel a karácsonyi terveket, a látogatásokat, szentmise-látogatásokat. Ugyanakkor én nagyon szeretek békésen otthon lenni, és így ez megvalósulhatott. Szerencsére 24.-e délelőtt jobban volt, és elkészíthette a megálmodott gyönyörű díszítést.
Idei nagy ötletünk volt - miután sikertelenül lobbiztam, hogy csak 25.-én ajándékozzunk - hogy takarjuk le az ajándékkupacot egy szép anyaggal, és akkor talán jobban tudnak az éneklésre-imádkozásra figyelni a csibék. Az ötlet be is vált, végre sokat énekeltünk a fa alatt, sőt, a karácsonyi történetet is fel tudtam olvasni.
Az éjféli misét mindig nagy izgalommal várják a gyerekek. Rózsa könnyek között kérlelt, hogy hadd menjen el, de így félig-meddig betegen nem engedhettem meg neki. Gábor és Ibolya is nagyon erősködött, hogy ébresszem fel őket. Szépen be is állítottam a telefonomat 11.25-re, gondolván, hogy nyugodtan felvesszük a kabátokat és elsétálunk a szentmisére. Harangszóra ébredtem, és lassan eszméltem rá, hogy valami nem stimmel. Gyorsan megnéztem az órát, bizony már 35-öt mutatott. Mi történt? Hát igen, a 23.25 és a 11.25 nem pont ugyanaz... Ébresztgettem Gábort, de nem akart felkelni végülis. (Olyan jó, hogy másnap is örült a döntésének.) Ibolya viszont azonnal odavont magához, és a fülembe súgta halkan: Mama, TRRRRR! (Az új tudománya a r betű pörgetése.) Aztán felkelt, öltözött, nyakamba kaptam és elindultunk az éjszakai, fehér havas, csillagos úton. Már egész közel voltunk a templomhoz, amikor egyszer csak megkérdezte:
- Mama, mi most valami misére megyünk?
- Igen.
- Hadd gondoljam ezt most át!
- Persze, gondold! (Nagyon kíváncsi voltam, mire jut a végén...)
- Hiszen ide én akartam jönni!  - Érkezett a felismerés a nyakamból.
- Így van, cica.
- Akkor leszállok, és megyek a saját lábamon!

Le is szállt, odaértünk, nagyon jó volt vele kettesben lenni a szentmisén. Itthon begyúrtuk a gyerekek jóságaival gyűjtögetett lisztet, hogy reggelre finom kalácsnak keljen meg. Aztán amíg megmosakodtam, Ibolya rajzolt egy betlehemet.

Adventelő

Az iskolánkban az idén is volt András napi bál, azaz még egy jó kis mulatság az Advent kezdete előtt. A legelszántabbak kora hajnalban disznóvágásra mentek, de bármennyire kínos is, hogy néprajzos létemre még soha nem voltam disznóvágáson nem mentem el háromnegyed hatra a nagy eseményre. Ezt talán némileg indokolja, ha elmesélem, hogy péntekről szombatra virradó éjjel nappali ruhában aludtam el Tika mellett - ilyen nagyon régen fordult elő velem legutóbb.

Ezen kívül délelőtt Ibolykának volt az óvodai gyógytornász néni szervezésében szülő-gyerek labdajáték. Vidám, közös játszás volt, jó ötleteket kaptunk az itthoni labdázáshoz, mozgáshoz. Még egy emlékeztető papírt is adott a tanár, hogy ne felejtsük el a jobbnál jobb ötleteket. Ráadásul fél órával korábban véget ért, mint amennyi időt rászántunk, ezért még lebicikliztünk a Dunapartra, láttunk mindenféle állatnyomot, megtaláltuk azt a helyet, ahol a varjak törik a diót, néztük a vizet. Megvettük az adventi gyertyákat is. Nagyon jó volt kettesben lenni Ibolyával.

A nap folyamán kiderült, hogy Emil nem tervezte, hogy részt veszünk a bálon, csak a pakolásban akart segíteni az elején. Végül azért elmentünk mindannyian. A pakolás már készen volt, mire a megbeszélt időben megérkeztünk, de nem baj. Nagyon jó volt a hangulat, már egészen sok megszólítható ismerősöm is van, ami szintén jó élmény. Sokat táncoltunk is, főleg a gyerekekkel, de azért Emillel is sikerült. Elképesztő, hogy Rózsa milyen jól táncol, nagyon jó itt a néptáncoktatás az iskolában. Gábor nem ropta most, inkább a barátaival rohangált az iskola udvarán. (Egyébként ez is fontos tevékenység szerintem.) Tika és Ibolya viszont nagyon kitett magáért.
Végül körbeültük a nagy, közös adventi koszorút, és adventi énekek éneklése közben ki-ki meggyújtotta az otthonról hozott gyertyáját, s ezt a fényt őrizve hazaindult.
Mire hazaértünk, már fél 11 körül járt az idő, megint sikerült nagyon elfáradnom. Emil hősiesen fektetett egyedül, mert én feltámolyogtam a hálószobákhoz. Roppant előrelátóan Tika ágyába feküdtem be, hogy ne kelljen felkelnem a fektetéshez. Arra nem nagyon neszeltem fel, amikor mellém került a gyerek, legközelebb hajnali fél ötkor ébredtem. Kabátban. Úgy tűnik, mindent lehet überelni. Kíváncsi vagyok, mikor jutok el arra a szintre, hogy a csizmámat sem veszem le, mielőtt lefekszem...
Fél ötkor épp egyszerre ébredtünk Emillel, aki szintén ott maradt a fektetés közben. Hirtelen belém vágott, hogy Advent első vasárnapja van. Gyorsan lepakoltam az asztalt, elő a koszorúkat, mert mindhárom nagy gyerek csinált. Az adventi naptárak még minimalistának sem nevezhetők, inkább a nemlétező határát súrolják. Jézuska süteményeihez lelkesen gyűjtögetik a gyerekek a lisztet.

Másnap Tika várva várt születésnapját ünnepeltük, ami ugyan néhány nappal később volt csak esedékes, de előrébb hoztuk egy kicsit. A tortát Ibolya keverte össze, és Gáborral együtt díszítették. Nagyon jól sikerült az ünneplés, örült a nagyfiú.
Szép az élet.

Némi gyerekszáj

Ibolya: Elveszem Rózsától a jó példát.
Még mindig ő: Kitöröm a fejemből az ötletet. (Nem könnyű az igekötőhasználat...)

Tika: Vegyünk napraforgóolajat és öntsük rá a napraforgókra!
Tika: Ha hazajöttem, rögtön repülök a borsóra, és ajánlgatom a többieknek.
Tika:  Hölgyem, megengedi, hogy a markolóm a cipőjében parkoljon?

Ibolya: Mama, dicsérd meg Tikát!
Tika: Nem kell, már megdicsértem magam.

Tika: Nézd, Mama, a kakaóscsigám hőscincér alakú!

Valami dereng...

Röviden vázolni kezdtem a gyerekeknek az elkövetkező napok programját, de hamar elakadtam, mert egy érdekes beszélgetésbe bonyolódtam Tikával.
Virág: - Holnap délelőtt kimegyünk a temetőbe. Meglátogatjuk Papa egyik unokatestvérének a sírját.
Tika: - És ott lesz egy nagy gödör, és mi beleugrunk?
Virág: - Nem, a temetőben azok vannak, akik már meghaltak, mi odamegyünk, és rájuk fogunk gondolni.
Tika: - És őket fogjuk betemetni a gödörbe?
Virág: - Nem, ők már el vannak temetve. Van a fejüknél egy kereszt, és egy kis domb, az alá vannak temetve.
Gábor: - Egy kőlap alatt fekszenek igazából.

Itt akkor véget ért a beszélgetés, de este Tika visszatért a témára, kezében egy mécsessel, amit holnapra vettünk.

Tika: - Ezt a mécsest elvisszük a temetőbe?
Virág: - Igen.
Tika: - És ott beássuk a földbe?

Így végül nem jutottam el addig, hogy utána pedig elmegyünk a káposztásmegyeri templom urnatemetőjébe.

Pedig elmentünk, és Tika érdeklődve nézett szét a szépen feldíszített temetőben:
- Mama, ugye ez a virágkaritász?

A temetőben elég sokáig mászkáltunk, amíg több telefonos segítséget igénybe véve megtaláltuk a keresett sírt. A gyerekek közben azzal múlatták az időt, hogy kitalálták, hogy milyen legyen az én síremlékem. Természetesen volt beleszólásom, szerintem jó lesz :-).
Ezen kívül elhagyott sírokat kerestek, hogy mécsest helyezzenek el rajtuk, és olvasgatták a sírfeliratokat.
Rózsának az egyikről egy furfangos matekpélda jutott az eszébe:
- Mama, erről a sírkőről matekpéldát kéne írni!
- Hogyan gondolod?
- Az van rajta, hogy Anya, Apa, Testvérünk. Az lehetne a kérdés, hogy hányan voltak eredetileg a családban. És nem lenne jó válasz, hogy öten, mert legalább öten voltak.

No comment.

Jó buli volt...

A mi családunk rendszeren megünnepli a Halloweent. Eredetileg az (akkor :( ) fölöttünk lakó nagyszüleim lelkesítették be a manókat, mert elmesélték, hogy Kanadában élő unokatestvéreim milyen aranyos krokodilnak meg boszorkánynak? (Anikó?) öltöztek be, és mennyi édességet gyűjtöttek össze. Persze olyasmiből, ami édességgel jár, nem maradhatnak ki ők sem, ezért be is öltöztek boszorkánynak és nem emlékszem, minek, és kaptak is finomságokat. Egyébként eredetileg úgy került szóba a dolog, hogy felvitték megmutatni a töklámpásukat, mert azt Halloween-re gondolás nélkül is készítettünk. Az őszhöz a magyar hagyományos kultúrában is hozzátartozik a halál, elmúlás gondolata mellett a feszültség oldására szolgáló bohóckodás, ijesztgetés, amin mindenki kacag - gyakran a halállal, halottakkal kapcsolatos témákban (pl. temetésparódia, töklámpáskészítés). A gyerekeken azt látom, hogy a természet változása, a körülöttünk látható elmúlás gyakran vet fel kérdéseket bennük, minden évben át kell beszélni ilyenkor a ki mikor fog meghalni, és te, mama, ugye még sokára jellegű kérdéseket. Ez nem is baj. De szerintem érdemes feleleveníteni a magunk számára a túlságos szorongást játékosan oldó szokásokat. Nálunk ijesztgetés nincsen, és körbe sem járunk a lámpásokkal, tehát talán nem is kéne Halloween-nak hívni... Lehet, hogy jövőre megváltoztatjuk a nevét...












Tegnap úgy alakult, hogy a szembe-gyerekek is átjöttek. Nagy buli volt! Szerencsére akadt plusz tök is, így ők is készíthettek lámpást (Tika természetesen vonat alakút), Rózsa sütött sütit, volt múmiaetetés - azaz valaki bekötött szemmel etette a társát joghurttal.

Rózsa az idén egy nagy sütőtököt választott, nagyon nehéz volt kikaparni a belsejét. Habverővel próbálták fellazítani, és a leghosszabb késünk sem ért le az aljára. Megoldották!

Gábor viszont egy aprócska, zöld tököt választott, aprólékosan kidolgozták, szerintem nagyon helyes lett! Még sapkát is kapott almából. Mindenki nagyon jól érezte magát...

Szent Mihály-napi vásár

Sok helyen van mindenféle iskolákban, óvodákban Szent Mihály- vagy más naphoz kapcsolódó vásár. Gyakran a gyerekek vagy szülők által készített dolgokat lehet megvenni, jó pénzért, amit aztán az osztály-csoport kap meg. Én sohasem szerettem ezeket a rendezvényeket. Kiskoromban azért, mert nem kaphattam annyi pénzt, hogy megvehessem a nekem tetsző dolgokat, most meg azért, mert nem adok, nem szeretnék adni a gyerekeknek annyi pénzt, hogy megvegyék a nekik tetsző dolgokat, meg az is zavar benne, hogy szerintem semmi jóra nem nevel így egy vásár: akinek sok pénzt adnak a szülei, sok mindent meg tud venni.
A mostani iskolánkban viszont egészen más volt a helyzet.

A gyerekek maguk készültek otthon a vásárra, örömmel készítgették a portékáikat, nálunk is hetekig dolgoztak vele. Már bőven az iskola kezdete előtt bementünk, kipakolták az árut, ízlésesen elhelyezték, sőt, összefogtak többen, hogy mindig legyen valaki az asztalnál, amíg a többiek körbejárnak vásárolgatni.
A vásárban játékpénzzel lehetett fizetni. Az is kapott, aki nem hozott portékát, de aki hozott, annak sokkal több ütötte a markát - és persze közben az eladott áruból is jött be pénz. Lehetett alkudni, taktikázni, hogy sokért vagy kevésért hirdeti meg inkább az ember, és nagyon jól volt kitalálva a pénz mennyisége, bőven, de nem túl bőven lehetett vásárolgatni belőle. Nem tudom, pontosan hány gyerek készült, de az egész udvar tele volt a jobbnál jobb kis dolgokkal, sütiket, játékokat is lehetett venni.
A vásárlók hozzáállása is nagyon tetszett: egy kislány tobozokat árult nagy lelkesedéssel, és láttam, ahogy egy "nagyfiú" válogatja a legszebbet, és megveszi. Egy toboz sem maradt a kislány nyakán, és mások is erről számoltak be: elkeltek a rajzok, a pomponok, a palánták, a festett kavicsok...minden.
Végül a tanárok diszkréten felvásárolták a megmaradt sütiket, az összegyűlt pénzt pedig beszedték, és így még abból sem lett verseny, hogy ki mennyit tudott összegyűjteni.
Nagyon vidám délelőtt volt. Köszönjük!