Mátyás-templom

Matyi átpislogott a Duna túloldalára, és észrevette a Mátyás-templomot. Pláne, amikor meghallotta, hogy MÁTYÁS a neve annak a szépséges épületnek, mihamarabb meg szerette volna nézni. A Csirke-táborból hazaérve az első kérdése az volt, hogy mikor nézzük meg. No, neki is indultunk. Elhívtuk Rékáékat is, így hat gyerekkel vágtunk neki az útnak. Tőlünk a három kicsi jött, nagyon jól éreztük magunkat.
A templomban keresgéltünk mindenféle állatokat, amiket lerajzolhattunk egy-egy nagy lapra. Matyi sörényes oroszlánját különösen is ajánlom...
Aztán odajött hozzánk egy kedves templomőr, aki felajánlott egy Mátyás-hollós, állatkeresgélős matricás lapot, amit örömmel töltögettünk-kutattunk még több órán keresztül. Közben még egy amerikai gyerekkórus is fellépett, gyönyörűen énekeltek, nagyon jó hangulat volt. A legnehezebben egy békát és egy baglyot találtunk meg.
Végül még meglátogattuk a Mátyás király játszóteret, és hazafelé nézegettük a szebbnél szebb kovácsoltvas ablakkereteket a Várban.
Tibor itthon egyből nekilátott A holló gyűrűje című könyv újraolvasásának, és már a végére is ért.

Rohács

Az idei nyár várt és váratlan módon egyaránt nehéznek indult. Lehetett számítani rá, hogy Papács nélkül érzelmileg fájdalmas lesz az indiános hét. Végül nagyon jól sikerült, jól érezték magukat a gyerekek, szóval gratulálok Mamácsnak hozzá.
Közben nekem vizsgaidőszak volt, elég nehézre sikerült az Élettannal és az Anatómiával, de az indiános hét kínálta lehetőséget, hogy kicsit kettesben, illetve legalábbis a nagyok nélkül lehetünk Emillel, szerettük volna kihasználni.
Azt terveztük, hogy egy nagyot kirándulunk valami sziklás helyen. A Magas-Tátrához most nem volt kedvem (már megint azok a fránya érzelmek...), ezért kicsit közelebb, a Liptói Tátrában, Rohácsnál álltunk meg. Itt voltunk télen síelni is, akkor jutott eszembe, hogy majd meg kéne nézni zöldben is.
A sícentrum parkolójában töltöttük az éjszakát, ami nagy szerencse volt, mert kényelmes WC is volt a közelben. Igaz, másnapra elzárták a vizet, mert cseréltek valami csövet, de este még jól jártam. Reggel eléggé későb ébredtünk, gyorsan megmosakodtam, és elindultunk. Sajnos meglehetősen esőre állt az idő, de azért nekiindultunk persze. Felfelé menet szamócásba, majd egy áfonyásba is botlottunk (ez teljesen meglepett - áfonya júniusban???). Gyönyörű volt az erdő, de sajnos felfelé haladva a köd egyre sűrűbb lett, majd szitálni is kezdett valami hideg csapadék. A kilátásból semmi sem látszott, bár némi ködgomolygás után kicsit lehetett sejteni valamit. Hosszas erdős kirándulás után végre kiértünk a sziklák közé, de ott már a szél is erősen fújt. Nagyon hideg volt már, minden ruhát ráadtuk a gyerekekre, de a nyílt terepre kiérve Árnika nagyon sírni kezdett, így inkább visszafordultunk még a csúcs előtt. Lefelé tempósan haladtunk, már Matyit is végig cipeltük, de aztán jól belakmároztunk a finom bogyókból. Azért szívesen megnézném egyszer azt a kilátást is.

Matyi bábszínházat játszik...

...és ezt meséli a takaró mögött bújva, egy bábot tartva a kezén: "Hahó, én vagyok Matyi! Elmesélem, mi volt, amikor megszülettem. Amikor megszülettem, legurultam egy nagy szikláról. Lezuhantam. Nagyon fájt. Aztán felkeltem, és elkezdtem élni."

Én meg döbbenten hallgatlak, kicsi fiam, mert közben egy nganaszan teremtésmítosz jár a fejemben, ami így szól: "A folyó fölötti meredek szakadékról két göröngy omlott le. A parti homokra estek. Ezekből a göröngyökből emberek lettek. Így két ember született először." (Dolgih gyűjtése, 1930-as évek)

Utána pedig Boldizsár Ildikó egyik mesemagyarázata jut eszembe, amelyben egy jászdózsai csalimesét értelmez a vajúdás és a születés allegóriájaként. Első olvasásra elég meredeknek tűnt, de elgondolkoztató a fentiek fényében.
Itt a vége, fuss el véle, ha a mese holnap szembejön velem, megosztom Veletek.

Ordacsehi Pünkösd

Lassan már hagyománnyá válik, hogy a hosszú pünkösdi hétvégére Ordacsehibe megy a nagy-Dyekiss család, azaz mi, férjem szülei és testvérei, családjukkal együtt. Az unokatestvérek nagy közös bulit csapnak ilyenkor, én pedig kikapcsolódom: anyósom intézi a csapat táplálását, a gyerekek nagyjából elvannak egymással, van lehetőség felnőtt beszélgetésre, semmittevésre is.
Idén különösen is gyönyörű időnk volt, a Balatonban is jó volt fürödni, úszkálni. Nagy örömet jelentett egy kis motoros, akkumulátoros csónak, melyet apósom újított fel, s amelyet a nagyobb gyerekek órákra elvihettek, bejárták a nádast, ugáltak, úszkáltak, ha pedig lemerült az akkumulátor, szépen visszaeveztek.
Árnika, Matyi boldogok voltak Dorkával, Olivérrel és Leventével, a hasonló korú unokatesókkal. Árni Dorka minden mozdulatát utánozta, egyre több mindent próbál mondogatni, bár sokszor még csak mi értjük, hogy miről lehet szó (pl. Pmpa: Sonka).
Tiborka és Berci halat fogtak, egészen sok apró halivadék került hálóba, melyeket hazahoztunk, és az axiknak adtuk ünnepi lakoma gyanánt.
Pünkösdhétfőn nagyon kedves ajándékokat kaptunk: Tika fogott egy nagyobbacska halat, legalább nyolc cm volt! Megdolgozott érte, találtunk egy sziklás kis öblöt, ahol sok sneci úszkált, de persze ügyesen elkerülték a hálót, míg végül ez az előzékeny példány csak belement. Leventének ajándékozta.
Bobó észrevette, hogy a nap körül körben végig szivárvány tündöklött. Hosszú ideig gyönyörködhettünk benne.

Dobogókő - végre együtt

Nagy ritkán sikerül összehozni egy-egy teljes családos programot. Most vasárnap részünk volt ebben a különleges élményben: a szentmise után fent maradtunk Dobogókőn. Elsétáltunk a Zsivány-sziklákhoz, ami gyerekkorom fontos kirándulásélménye volt, rengetegszer jártam ott. Most sokkal rövidebb útnak tűnt, és a kidőlt-bedőlt fák miatt az út sem ugyanaz. De azért szép volt. Mindenki a saját lábán közlekedett odafelé (na jó, Árnikát még vittük), visszafelé már Matyi is felkérezkedett egy darabig, de nagyon ügyes volt. Sajnos Rózsának fájt a lába, mert előző nap feltörte a cipője, aztán mezítláb szaladgált, így meg telement szálkával, és ezért elég morózus hangulatban töltötte a napot. A többiek eléggé élvezték, mászkáltak, felfedeztek, avart hajigáltak. 

Végül aztán elbúcsúztunk Emiltől, aki most egyhetes elcsendesedésen-lelkigyakorlaton vesz részt. Úgy örülök neki, hogy ilyen férjem van. Izgalmas ez a hét egyedül a hat gyerekkel. Elég jól mennek a dolgok, ha én nem pörgök be, hogy mennyi a teendő. Ma egész békés maradtam. És pont ugyanúgy időben lefeküdtünk, mint tegnap, amikor inkább egy hajcsárnak éreztem magam a végén. Azért hiányzik. Lefekvéskor már eléggé emlegették, hogy minden ajtócsukódásnál azt hiszik, hogy megérkezett... Majd meglátjuk, mit hoz a holnap.

Nincs róla fényképem, de ma láttam egy repülő hattyúpárt. Gyönyörűek voltak.

Szerencse vagy szerencsétlenség?

Ki tudná azt megmondani? Ismerjük ezt a kis történetet, ugye? 

Egy idős földművesnek volt egy öreg lova, amellyel a földön dolgozgatott. Egy nap a ló elszabadult, s eltűnt a dombok közt. Amikor a szomszédok kifejezték sajnálatukat a szerencsétlenség miatt, az idős ember csak ennyit mondott:– Szerencse vagy szerencsétlenség? Ki tudná azt megmondani? Egy hét múlva a ló visszatért a dombok közül egy ménes vadlóval, és amikor a szomszédok a földműves szerencséje miatt örvendeztek, ő ismét ezt mondta:– Szerencse vagy szerencsétlenség? Ki tudná azt megmondani? Amikor az idős ember fia megpróbálta betörni az egyik musztángot, leesett a lóról, és eltörte a lábát. A szomszédok megint sajnálkoztak. Nem úgy az idős ember, aki csak ennyit szólt: – Szerencse vagy szerencsétlenség? Ki tudná azt megmondani? Néhány hét múlva bevonult a hadsereg a faluba, és besoroztak minden hadra fogható fiatalembert. Amikor az idős földműves fiát a törött lábával meglátták, lehagyták a listáról. Szerencse volt ez, vagy szerencsétlenség? Ki tudná azt megmondani?

Pontosan így éreztem magam tegnap, amikor kiderült, hogy Tibornak focizás közben eltörött a gyűrűsujja. Az óra előtt bent jártam az iskolában, Gábort vittem haza. Észrevettem, hogy Tibor lehajtott fejjel üldögél. Azért pityergett, mert nem találta a tornafelszerelését. Gyorsan előkerestem, a talált tárgyak között volt a zsák, gyerek tényleg nem bukkanhatott rá könnyen. Hazafele menet gondoltam magamban, hogy milyen szerencse, hogy arra jártam éppen. Aztán este panaszolta, hogy belenyúlt egy erős labdába, és fáj az ujjacskája. Másnapra megdagadt, belilult, irány a Váci Kórház. Hősiesen bírta a vizsgálatokat, és most van egy szép sín az ujján. Kicsit zavarta, hogy most majd mindenki kérdezgeti, hogy mi történt az ujjával, de aztán megbeszéltük, hogy minden egyes kérdésért kap egy kocka csokit. Szóval, kérdezgessétek bátran!

És mi a helyzet a többiekkel? Árnikának kibújt az első foga, megtanult ülni, ügyesen kinyomja magát állásba, tüneményes kicsi lány. A kedvencem, amikor teljes erejéből megölel és elkezdi puszigatni (bekapni-nyálazni) az arcomat. Ilyenkor teljesen meghatódom.

Matyi hatalmasat fejlődött az elmúlt pár hétben. Önállóan jár wc-re, csak a popsitörlésben kell segíteni neki. Nadrág le-fel, szűkítő, lehúzás - minden megy egyedül, és persze nagyon büszkén. Egész hosszú meséket végighallgat, és kér újra meg újra. A nagy kedvenc most a "kenőcsös", azaz az Eltáncolt cipellők. Igényli és szereti a társaságot, ha egy kicsit is egyedül marad, már panaszosan mondogatja: Magányos vagyok, nincs barátom! Szeret rajzolgatni, énekelni, ugrabugrálni, felfedezni, a húgát ölelgetni - szép ez a kétéves kor.

Tiborról már fentebb írtam kicsit, egyébként nagyon jól teljesít az iskolában, bár eléggé elfárad a nap végére. Ügyesen furulyázik, ettől különösen boldog. 

Ibolyának nagyon bejött a Waldorf iskola, lelkesen, boldogan meg suliba minden nap. A lovaglásban nagy sikerélménye, hogy mást már szabadszáras lett, vezetés nélkül mehet körbe-körbe.

Gábor jól érzi magát az osztályában, tervezget, alkot örömmel. Belerázódott a felsős életrendbe.

Rózsa most éppen Angliában van a szüleimmel, a képek alapján nagyon jól érzik magukat Eszter húgoméknál. Hihetetlen nagylány lett a tél folyamán, elképesztő.

Szóval, szép az élet! 

Karácsony és Páris-patak

Hűha, most látom csak, hogy mennyire régen nem írtam már ide. Köszönöm, Nagymami, hogy olvasod a blogot, és kérted, hogy frissüljön. Nagy puszit küldök!
Nem véletlen, hogy ilyen nehezen jutok hozzá a bejegyzés írásához. Be kellett látnom, hogy kénytelen vagyok időben lefeküdni, mert az éjszakák megint szaggatottabbak, viszont az altatás is későbbre csúszik Árnika fektetése miatt. Így számos este be sem kapcsolom a számítógépet. Nagyon keresem még magam ebben a hatgyerekes helyzetben. Valami miatt ez most egy erősebb váltásnak tűnik. Nem estem annyira kétségbe, mint a háromgyerekes váltásnál, de vannak átgondolnivalók, kialakítanivalók bőven.
A napok békében telnek, Árnika egy kis mosolygombóc, lassan már el is tud gurulni. Nagyon-nagyon aranyos! Matyika szépen beszél, karácsonyra kapott a szüleimtől egy szerszámkészletet, azzal boldogan fűrészelgeti az apjától kapott hungarocell lapokat. Elképesztően kreatívan szerepjátékozik. Nekem nagy élmény, hogy egy darabka hungarocell vagy fa mennyi mindenné alakul a kezében néhány perc leforgása alatt. A húgával nagyon jól megvan, simogatja, szeretgeti. Szegényem, ha éjjel sír Árnika, befogott füllel próbál aludni.
A karácsonyunk derűs volt, csak néhány hisztimorzsa és egyet nem értés árnyékolta be. Éppen mindenki egészséges is volt (négy hét betegség után. VÁÁÁ!), így együtt tudtunk menni az éjféli misére. Skype-on velünk töltötte a Szentestét Örsy László jezsuita atya is Washingtonból. Nagyon örültünk neki, és az áldásának. Másnap aztán megint betegség kezdődött, így nem tudtunk közösen menni a családi karácsonyokra, amit eléggé sajnáltam. Talán majd jövőre...
A karácsony két legszebb élménye számomra Matyihoz és Árnikához kötődik. 24.-én éjjel arra ébredtem, hogy Árnika énekelget az ágyban mellettem. Emilt is felkeltettem, így együtt gyönyörködtünk benne, ahogy "kisdedek és csecsemők ajkán zendítesz dicséretet, Uram". 26.-án pedig Matyival kettesben mentünk misére. Az Úrfelmutatás után vissza akartam ülni a helyemre, de a kislegény rám szólt: Nem! Mindig térdel! Egészen az áldozásig térdeltünk.

Aztán amikor megint (majdnem - szegény Emil épp akkor kezdte) mindenki meggyógyult, mehetnékem lett, és a gyerekekkel elmentünk kirándulni. Kinéztem a palóc Grand Canyonnak nevezett Paris-patak völgyét. Sokat autóztunk, eltévedtünk, GPS ide vagy oda, háromszor mentünk át Endrefalván, és végül feladtam. Gondoltuk, elmegyünk akkor legalább Ipolytarnócra, és arrafelé szembe jött Nógrádszakál, ahova indultunk. Megtaláltuk a helyet, remek, mert Matyi már 3/4 órája sírt, hogy KISZÁLLOK! Végre kiszálltunk, elindultunk. Tényleg szép volt, magas sziklaleszakadások, vadregényes sziklák a földön, Matyi, Ibolya és Tiborka lelkesen fedezték fel a helyet. A kanyon végén még egy megfagyott vízesés is csillogott. Igen ám, de a nagyok meg fáztak, nyavalyogtak, végül már pityeregtek. Én meg mérgelődtem magamban, mert persze direkt felhívtam a figyelmet rá, hogy hideg van, és fel kell öltözni rendesen. A mellékágba már be sem mentünk, mert addigra Árnikának elege lett a hordozóból, Matyinak meg a sétálásból, és a két kicsit egyszerre nem tudtam karban cipelni hosszú távon. Nagyon sajnáltam a dolgot, meg a szépen gyalogoló Ibolyát és Tibort, de visszamentünk. Kb. fél órát töltöttünk a szabadban. Talán kicsit többet. Ahhoz képest, hogy az interneten két órás túrának olvastam ezt a kanyont, kicsit csalódott is voltam, hogy Matyitempóban fél óra alatt megjártuk, de a mellékág még biztos szép lett volna. Aztán továbbmentünk Ipolytarnócra, ahol a múltkor nagyon jól éreztük magunkat, de be volt zárva. Hát, nem ez volt a legsikeresebb kirándulós napunk. Majd legközelebb.
Szilveszterkor otthon játszottuk, táncoltunk meg bohóckodtunk, nagyon jó volt együtt. Elkészítettük a hagyományos virslitársasunkat is.