2016. október 28., péntek

Gyadai rét, Katalinpuszta


video
Gyönyörű őszi napra virradtunk. Ragyogott a nap, több napos eső után, és a falevelek, bokrok színei csillogtak a fényben. Mindig ámultan nézem ezeket a napokat, de most akkora szerencsénk volt, hogy ráadásul hétvégére esett. Mindjárt el is határoztam, hogy elmegyünk kirándulni. Az a helyzet, hogy ha itthon maradunk, rendszeresen beszippant a házimunka, ebédfőzés stb. mindenféle, és a végén nem is jutunk hozzá a kinti közös időhöz. Barátnőimtől hallottam már, hogy milyen jó hely a Gyadai rét, de mi még nem jártunk arra. Gábor szüleimmel ment kajakozni (ezt kapta a névnapjára, nekik is csodálatos napjuk volt), Emilnek épp pszichodrámája volt, a többieket bezsuppoltam az autóba, és elindultunk.
Már a bejáratkor szépséges színek és egy kisvonat fogadott minket. Nagyon tetszett mindenkinek. A másik oldalon volt játszótér és turistaközpont, de inkább nem mentünk oda, mert attól tartottam, hogy ha egyszer bevesszük magunkat a játszótérre, nem fogunk elindulni a tanösvényre. Pedig az kár lett volna... Így jobbra indultunk el, ahol egy kis tavacska csillogott, és körben kicsiknek, (Matyinak is) élvezhető, apró tanösvényt alakítottak ki. Körbejártunk rajta, aztán elindultunk a "nagy" körre, ami kb. öt km hosszú. Matyi az első tíz méteren kérezkedett fel a nyakamba, de nagyon zavarta, ha fogom a lábát, és folyamatosan próbálta lefejteni a kezemet a bokájáról. Amikor látta, hogy nem engedek ebből, sírni kezdett. Aztán üvölteni. Végül ordítani... Minden elterelő hadművelet csak a hangerőt fokozta. Hm... kellemes kis séta... Nemsokára megérkeztünk egy sziklához, ahol kristályokat lehetett keresni. Rózsával itt megbeszéltük, hogy visszafordulunk az erdészeti úton, mert ezt már nem bírjuk dobhártyával. Ibolya azonban talált egy szép követ, amit Matyinak adott, és így abbamaradt a sírás. Sőt, akkor sem kezdődött újra, amikor felkaptam és megfogtam a lábát. Jó, akkor próbáljuk meg! Tibor és Ibolya nagyon szeretett volna továbbmenni, úgyhogy elindultunk. Rózsa cipelte a hátizsákot, én meg Árnikát és Matyit.
Nagyon szépen kialakított tanösvény. Sok az információs tábla, és időről időre újabb élmények jönnek szembe, pont mire elfáradnának a gyerekek. Volt Óriások pihenője, mocsár tetején pallórendszer, bátorságpróba, és egy nagy függőhíd. Ezen kicsit aggódtam, mert Matyi nem akart leszállni, viszont így kicsit túl magasan volt, a híd pedig nagyon csúszott. Gond nélkül átértünk, de a másik oldalon elcsúsztam a sárban, a túra folyamán harmadszorra. Érdekes élmény így tompítás nélkül elesni, sokat gondolkoztam rajta.
Az erdőben a legszebb számomra egy pókháló volt, amin megtört a napfény, és úgy csillogott, mint egy csillag.
(A végére Rózsának olyan szinten szétment a cipőtalpa, hogy - Rózsa beszúrása) A tanösvény végén valóban ott várt minket a játszótér, sőt egy kis vadaspark is, szarvassal, muflonnal, vaddisznóval. Interaktív kiállítást is találtunk az erdővel, erdőgazdálkodással kapcsolatban. A lányok itt több mint egy órát játszottak. Tiborka a játszótéren szaladgált, leült a piros levelek közé, nagyon aranyos volt. Végül ő is meg szerette volna nézni a kiállítást. Sajnos alig érte fel a bemutatókat, jó lett volna egy sámli. De azért ő is nagyon élvezte, és okosan átgondolta a kérdéseket.
Árnika a tesóimtól kapott Mandukában szundikált majdnem végig. Egyszer felébredt szopizni, aztán visszaaludt.
Úgy elrepült a nap, este hat körül indultunk haza. Ekkor jöttünk rá arra is, hogy kimaradt az ebéd, csak egészen keveset ettünk napközben. Ibolyának jutott eszébe, hogy legyen gyrosozás. Mindenképpen meg kellett állni egy boltnál, így ott vettünk pitát, zöldségeket. A húscafatok hamar kisültek, és nagyot lakomáztunk.
A fényképeket Rózsa készítette a telefonjával, sőt még egy diavetítést is összeállított a kalandjainkból.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése