2021. szeptember 17., péntek

Lukács, a várva várt


 Megérkezett Lukács Nándor fiunk, szeptember 2-án hajnalban, 4060 g és 52 cm.



Ezek a rideg tények, amelyek mögött egy gyönyörű kisfiú csodálatos születése rejtőzik. Igaz, most éppen kórházba került, mert dacára zsenge életkorának, belázasodott, de így csak még jobb visszagondolni arra a napra, amikor először találkoztunk. (Kint gyönyörű a naplemente a hazafele vezető út felett. Egyébként elképesztően hiányzik a család minden egyes tagja.)


Nekem viszonylag fontos, hogy úgy nagy vonalakban kiszámítható legyen az életem. Hogy csak úgy nagyjából, de lehessen tudni, hogy melyik nap után mi következik. Na, ez az, amit sokadik baba várásánál el lehet felejteni. Az utolsó két hétben már olyan megtévesztően erős és rendszeres méhösszehúzódások érkeztek, hogy nem gondoltam volna, hogy szépen kitartunk a terminusig és még tovább. Augusztus 30-ra vártuk Lukácsot, sőt, én inkább 29-re, és aznap, va


sárnap reggel fél kilenckor éreztem is egy jó kis méhösszehúzódást. Majd negyedóra múlva még egyet. Egy óra múlva már tízpercenként érkeztek, és teljesen azt hittem, hogy ez már AZ. Áthívtam a Nagymamát, hogy elvigye Almát, meg Zsuzsi barátnőmet, aki egész nap tündérien foglalkozott Matyival és Árnikával, mi pedig hármasban maradtunk Emillel és pocak-Lukáccsal, és időnként értesítettük drága bábánkat, Juditot a fejleményekről. Egymásra hangolódott, szeretetben és összhangban eltöltött gyönyörű nap volt... délutánra már 3-4 perces fájások voltak, valahogy mégis kezdtem elbizonytalanodni, hogy nem alakulnak a dolgok. Aztán délután fél négykor leszakadt az ég, zuhogott az eső, a vajúdást meg mintha elfújták volna, azonnal megkönnyebbedett a derekam, és semmilyen összehúzódás nem jelentkezett. Csak a légnyomás volt... Nagyon csalódott és elkeseredett voltam. Azért végigvajúdtam a napot, fájt, elfáradtam, és erre még eredménye sincs... vártam már, hogy a karomban tartsam a kisbabámat.


Ez volt vasárnap, és aztán majdnem minden éjszaka többé-kevésbé rendszeres összehúzódások jöttek, de már próbáltam nem beleélni magam, hanem inkább aludni, és hajnaltájt abba is maradtak. Fáradt voltam, nyűgös voltam, minden olyan kimerítőnek és igazságtalannak tűnt.

Szerdán kétfelé indultunk reggel. Szeptember elseje, kezdődik az iskola-óvoda. Emil kísérte Matyit a suliba – első iskolai nap, nagyon izgalmas, én Árnikát vittem az óvodába. Kicsit megcsúsztunk a reggellel, ezért végül úgy értünk oda, hogy még pont volt értelme Almával átmenni a Veni Sancte szentmisére, az olvasmányokra át is értünk. Áldozáskor nagyon jó volt látni a gyerekeink arcán az örömöt, hogy én is ott vagyok, és megható volt nekem, hogy Laci atya megáldotta pocak-Lukácsot is. Ahogy visszamentem a helyemre, hirtelen nagyon eltöltött a hála és az öröm, hogy ez az én életem, hogy ilyen csodálatos férjem és gyerekeim vannak, hogy nagyon megajándékozott és áldott életet élek. Jól kisírtam magam örömömben.

Este lefeküdtem aludni, majd fél egy körül, amikor Emil is lefeküdt, erősebb összehúzódást éreztem. Persze nem dőltem be neki, próbáltam tovább aludni. Közben Alma is felébredt valamikor, átmentem a gyerekszobába. Az összehúzódások elég erősek voltak, de simán kibírhatóak fekve, gondoltam, én ugyan fel nem kelek, amíg nem muszáj, nem hiányzik, hogy aztán másnap végképp fáradt legyek, és a köztes időkben jót aludtam – ahogy már a korábbi napokon is. Talán negyed három körül egy összehúzódásnál éreztem, hogy hopp, elpattant a magzatburok, folyik a víz. Erre már azért úgy gondoltam, jó lesz feltápászkodni, mert ez a folyamat már nem fog visszafordulni, meg jó lenne, ha nem kéne kimosni a matracot. Szóltam Emilnek, hogy mást már élesben megy a dolog, örömmel láttam, hogy tiszta a víz, majd úgy éreztem, hogy sürgősen beszállok a fürdőkádba, csak először felhívom Juditot, hogy tájékoztassam a helyzetről.

Nagyon jólesett a meleg víz, gyorsan küldtem néhány üzenetet a háttérimádkozó barátnőknek, hogy helyzet van, de persze gondoltam, hogy éjjel fél három körül senki nem olvassa majd – mégsem így lett, Viki pont felkelt pelenkázni a kisfiát, és időben látta a hírt. De akárhogy is, nagyon jó érzés volt, hogy sokan imádkoztak értem, értünk már napok óta.

A kádban üldögélve már igen erősek voltak az összehúzódások. Eddig nem alkalmaztam semmi praktikát a férjem kezén kívül az enyhításükre, de most úgy éreztem, hogy egy forró borogatás nagyon jólesne, és tényleg így is volt. Viszont furcsa módon Emil érintése zavart, ami meglepett, mert ez nálam csak a legvégén volt eddig jellemző. Lehet, hogy már a végén tartunk? Szóltam Emilnek, hogy hívja azonnal át Juditot, és szóljon a nagylányoknak is, akik szerettek volna ott lenni Lukács kibújásánál. Judit pár percen belül megérkezett, megnyugtató volt, hogy ott van, jelen van. Emil szólt a lányoknak: „A Mama már nagyon szeretne szülni...” Azt hiszem,ő sem gondolta még, hogy már ott tartunk, ahol. Én énekelgettem a kádban, ennek is annyira örültem, most valahogy mindent meg mertem tenni, ami eszembe jutott, ami jólesett. A fájások már elég brutálisak voltak, azokhoz már nagyon nem volt kedvem, de aztán egyszercsak éreztem, hogy jön a pici...

Ezt már nem éreztem annyira fájdalmasnak, alig vártam, hogy végre kiemeljem a vízből. Jó volt érezni a kis fejét, kicsit segíteni neki. Egyszercsak Judit szólt, hogy jó lenne a következőre már megszülni. Nem értetem, miért sürget. Hiszen még csak egy tolófájás volt! Aztán rájöttem, hogy többre igazából nem is vágyom, mert az eléggé fáj, ezért inkább megszültem fájás nélkül. Erősnek és a helyemen lévőnek éreztem magam, nagyon jó volt.

Ki is emeltem a babát, de meglepően sápadt és petyhüdt volt a teste. Judit azonnal átvette, és letekerte a nyakáról az extrém vastagra sikerült köldökzsinórt, ami sálként fonódott a nyaka köré, és eléggé elszorította, nagyon alacsony volt a szívhang. Ezért volt az a halk mondat, ő már látta a fejecskéjén, hogy nincs jól a baba. A stimuláló masszázstól hamar helyreállt, a színe is megjött, és elkezdett lélegezni, szörcsögni, nyafogni, minden rendben lett, nem kellett semmi más beavatkozás. Azért bennem nagy volt az ijedtség. Még pár napnak el kellett telnie, talán egy hétnek is, hogy ne jusson folyton eszembe az az alig két perc. Az első gondolatom az volt, hogy mennyire hálás vagyok Juditnak, hogy ott volt, hogy rögtön tudta, mi a teendő, és azonnal cselekedett. Meg hogy mennyire jó, hogy nem Alma születésekor történt ez – majd egyszer talán azt is elmesélem...

Aztán a szokott gyorsasággal megszületett a méhlepény, és elkövetkezett a várva várt pillanat, hogy összebújhattunk Lukáccsal a kényelmes, megvetett ágyban. Most már felébresztettük a többi gyereket (Gábor és Alma kivételével), akik szintén megcsodálták a kistestvért, sőt Árnikának a méhlepényt is részletesen megmutatta Judit. Nagyon tetszett neki. Közben megérkezett Anikó is, aki kedves tapintatossággal simult a helyzetbe.

Végül a gyerekek visszafeküdtek aludni, hogy pihenjenek még egyet az iskola-óvoda előtt, én pedig jó alaposan lezuhanyoztam, és felmentem a szülői hálószobába, mert azért a saját ágyikóm az igazi. Lukács itt már szopizni is hajlandó volt, ami szintén megnyugtató. Nagyon jól éreztem magam, teljesen fel voltam dobva. Eddig a legrövidebb szülésem tizenkét óra volt, ez pedig most három, amiből kettőt gyakorlatilag átaludtam... Hatalmas a különbség, egyszerűen abban is, hogy mennyi ideig kell kitartani, bírni erővel és türelemmel. Csodálatos volt megtartottnak, szeretettnek érezni magam minden közeli és távoli kísérőm részéről.

Köszönöm, Istenem, köszönöm, Emil és gyerekek, köszönöm, Életfa Bábapraxis, Judit és Anikó, és köszönöm mindenkinek, aki segített, imádkozott értünk, gondolt ránk.

Azóta pedig évezzük a komatál minden áldását, és ezt a gondoskodást is különös hálával élem meg.

Köszönjük.







2021. július 21., szerda

Állatok históriája 1

 Régebben meséltem már, hogy a macskánk pár éve hazahozott egy kiscsibét, aki aztán gyönyörű törpekakassá nőtte ki magát. Kapott maga mellé két feleséget, és beszereztünk néhány futókacsát is, hogy a csigainváziónak is elejét vegyük.

Jó volt hallgatni a hápogást-kotkodácsolást az udvarban, örömmel figyeltük a kerti életet. A kislányok különösen szerették a tyúkokat és a kakast, cipelgették, simogatták őket, ők pedig megadóan tűrték mindezt. Az egyetlen zavaró tényező az volt, hogy nagy lelkesedésemben a teraszra telepítettem az ólakat, ami léggyel, büdössel és összekakált terasszal járt, ezért szerettem volna változtatni ezen. A tyúkok azonnal megértették az új rendszert, de a kacsák ettől kezdve nem voltak hajlandóak bemenni az új ólba. Hiába kergettem őket, egyre esélytelenebb voltam, mert megtanulták a legjobb búvóhelyeket, ahova nem tudok utánuk menni, és pár nap elteltével már abban a pillanatban beszaladtak a bozótba, amikor megláttak este. Végül győztek - kint aludtak. 

A kacsatojó tojásokat rakott a tavasszal, nagyon megható volt látni, ahogy ott ült a fészken az idei hideg, mínuszos tavaszban. A két gácsér őrizte, folyamatosan mellette voltak. Végül ki is kelt hét kiskacsa, nagy volt az öröm, a büszkeség. Meglepett, hogy az első nap elegendő volt a kicsiknek (és a mamának is) az a kis piros váladék, ami a tojások belsejében maradt, és így a tojáshéjakat is teljesen kiürítették, majd kidobták a fészekből. Jött aztán egy süni, hogy ő meg a kiskacsákból lakmározzon, de hősiesen a hátára ugrott a mama, és sikerült (kis segítséggel) elkergetnie.

A kiskacsák nőttek-növekedtek, lassan már háromhónapos gazdikereső korba léptek. Annyira biztonságosnak tűnt, hogy mind a teraszon alszanak, hogy már a tyúkokat sem zártam be, pedig ők minden este bementek rendesen az ólba. Aztán egy reggel túlzott csendre ébredtünk... Kiderült, hogy éjjel arra járt egy róka, és a kacsamama kivételével mindenkit elpusztított, ill. elvitt. Összesen öt baromfit cipelt el tőlünk, és ötöt hagyott holtan a kertben. Sokkoló látvány volt... Ráadásul nagyon hibásnak éreztem magam, mert a tyúkok és a kakas (a szívem csücske) simán megúszhatták volna, ha rájuk csukom azt az ajtót este... A kacsamama teljesen sokkos állapontban úszkált, nem igazán reagált, enni sem evett, és ő is sebesült volt. Nem voltam benne biztos, hogy életben marad. Emil ásott egy nagy sírt, egész nap tollakat szedegettem, tényleg szívszakasztó volt. Alma hiányolta a kakast, ezért felhívtam azt a hölgyet, akitől őt hozta a macska, hátha van kiscsibéje. Sajnos nála is járt a róka (ez után már körbetelefonáltam az általam ismert állattartókat az utcában, mindenhol járt, összesen 21 állatot ölt meg), és egyetlen kiskacsája maradt, aki már egy napja nem evett addigra, csak sírt. Áthoztuk hamar, és a mi kacsamamánk teljesen elfogadta, pedig legalább másfél hónappal kisebb volt, mint az övéi voltak. 

Mókás volt, hogy mivel ezt a kiskacsát kotlós nevelte mostanáig, úszni egyáltalán nem akart, csak rémülten szaladgált a medence mellett, amíg a pótanyja fürdött. Úgy csipogott, mint egy csibe, és ide-oda rohangált a kertben hangyákat, legyeket szedegetve. A kacsamama alig győzött rohangálni utána, de új életre kapott, mindketten enni kezdtek. Nagyon szükségük volt egymásra. Ráadásul a kiskacsa ügyesen bemegy az ólba minden este, és így a mama is biztonságos helyen tölti az éjszakát. 




2021. július 19., hétfő

Viccelődős este

 Árnika: Mondok egy viccet, kilóg a flicced!

Matyi: Haha, és mi az a flicc?

Árnika: A flicc az a fül... Legalábbis azt hiszem. Kilóg a füled!

Matyi: Én is mondok egy viccet! A tűz megfagyasztja a vizet!

Nagy nevetés

2021. május 4., kedd

Ember tervez...

 Elindultunk megnézni a Teve-sziklát. Ez nekem már eleve nagy nekirugaszkodás, mert kétszer próbáltam meg a regnumi gyerekcsapatommal megtalálni kirándulás keretében, és nem jártam sikerrel. Ezt egyébként már akkor sem értettem, hogy hogy lehet, mert eléggé egyértelműnek tűnik a helyszín. Nemrég a Csirkékkel arra jártunk, és igyekeztem megjegyezni a helyet. Ismét teljesen könnyen megtalálhatónak tűnt, ezért a mai délutánon ezt tűztem ki célpontul, mert a múltkor annyira élvezték a Sárkány-sziklát.

Hát, nem úgy alakult. A GPS egy honvédségi útra vezetett, ahol éppen lőgyakorlatot tartottak, így nem tudtunk eljutni a parkolóig, ahonnan csak pár lépés lett volna a szikla, hanem a hegy másik oldalán rekedtünk. Egyébként nagyon szép út volt, és észre is vettem odafelé egy helyet, ahol valamilyen barlangot lehetett megközelíteni, gondoltam, hogy majd valamikor azt is megnézzük. Hamarabb eljött a pillanat, mint gondoltam.

A Mackó-barlang felé indultunk, hosszabb földúton sétáltunk fel a tűző napsütésben, úgy éreztem, hogy ez a kirándulás nagyon elromlott. Aztán beértünk az erdőbe, és gyönyörű volt! Találtunk egy murvabányát, ott mászkáltak, csúszkáltak a gyerekek, nagyon élvezték. Majd elindultunk a barlang felé, de bal helyett jobbra indultam, így végül majdnem mégis eljutottunk a Teve-sziklához  egy másik kiránduló szerint... Gyönyörű gyíkokat láttunk, egy őzet is megpillantottam, sajnos azt a gyerekek nem látták. Pillangók, virágok... nagyon szép volt.


Végül visszafordultunk, egy nagy hársfa alatt eszegettünk, még egy kicsit szaladgáltunk a bányában, és szépen hazaértünk. A gyerekek nagyon jól érezték magukat, kérték, hogy máskor is ide jöjjünk. Meglepődtem, de magunkhoz képest egészen sokat sétáltunk, kb hat kilométert. Árnika is végig szépen szedte a lábait! Szép délután volt.



2021. április 24., szombat

Sárkány-szikla Szent György nap

Ma mai szépséges napon arra gondoltam, hogy valamilyen sárkányos kirándulás lenne jó Szent György napja örömére. Nagy meglepetésemre nem is messze Kisterenyétől, ahonnan a családunk anyai ága származik, és ahol sok időt töltöttünk gyerekkoromban, van egy Sárkány-szikla, sőt, a döbbentesen szép Morgó-kő is. A mesénk szerint a Morgó-kő volt egykor a sárkány fészke. Nagyon rövid és könnyű séta, legfeljebb két kilométer, szépséges erdő, viszonylag kevés kirándulóval találkoztunk még így is, hogy hétvégén voltunk.



2021. március 12., péntek

Rendhagyó karácsony

Idén nem tudtunk elmenni senkihez karácsonyozni, mert még éppen kifelé lábaltunk a koronavírusból. Emil ötlete volt, hogy karácsonyi ajándék gyanánt készítsünk egy betlehemest, hogy mégis találkozzunk egy kicsit. Szeretettel osztjuk meg:

2020. október 15., csütörtök

Asszonyok körtánca

 Az új tudáson kívül lenyűgöz engem ebben a kihívásban az a hatalmas, nemzetek közötti női kör, ami létrejött a Facebook csoportban. Számtalan népből érkeztek a legkülönfélébb nők, akiket az köt össze, hogy fontosnak érzik a gyermekágyas időszak felemelését és méltóságának visszaadását.


Sokan megosztják a tapasztalataikat, történetüket, néhány fényképet, és egészen csodálatos látni, hogy a világ minden sarkán ugyanolyan gyönyörűen szép és ragyogó, szerető, vidám és szomorú, önbizalommal teli és önmagukat nehezen értékelő, a nők érdekében cselekedni vágyó asszonyok élnek, akik bizalommal fordulnak egymás felé. Igazi nővérség alakul ki erre a néhány napra. 

Nagyon jó élmény volt a nyitóbuli, amikor marokkói táncot tanítottak nekünk, és igazi online közös táncolás, együtt nevetés kezdődött, örömteli együtt mozgással.

Rengeteget tanulhatunk egymástól, egymás megosztásaiból.

Engem például nagyon megérintett, hogy az egyik hölgy gyermekágyi depresszióját (többek között) azzal kezelték, hogy a Koránból olyan verseket kellett nap mint nap olvasnia, amelyek arról szólnak, hogy Isten milyen nagyra becsüli a nőket, és milyen értékesnek tartja őt is, személy szerint. 

Köszönöm ezt a női közösséget, és köszönöm a szervezést is, Layla B.