2013. július 26., péntek

Rodeó egy kacsával

Este még átmentünk ellátni a szomszédasszony baromfiudvarát, és 3/4 órát rohangáltuk fel-alá a másik szomszéd lánnyal a kertben összevissza, mert a futókacsa gácsér nem volt hajlandó bemenni az ólba. A lányt, Csokit szépen betereltük, igaz, próbálkozott ő is, bement a zöldségek közé, próbált elbújni a ribizlibokrok között, de hiába. Rácsuktuk az ajtót.
Következett Huszár. Nos, ő elég rutinosan behúzott a fészer mögé, ami teljesen be volt nőve szőlővel meg pókhálóval, és a másik irányban pedig kacsák számára zsákutca - odatettek egy fémlapot, hogy ne tudjanak átmenni arra. No, nekem azért sikerült átverekednem magam az akadályon, és hangosan tapsolva meg egy bottal hadonászva kizavartam onnan a hangosan hápogó kacsát, aki rohanvást elindult előre, az utca irányába. Utánaszaladtunk, ő meg erre megkerülte a házat, és vissza a fészer mögé. Aztán meglapult a fügefa alatt. Aztán bebújt a veteményesbe, ahova nem mertük követni, hogy legalább a zöldségek megússzák. Persze nem hagyta ki a ribizlibokrokat, és remek búvóhelynek bizonyult a rózsabokor is. Amikor minden kötél szakadt, mindig megtalálta a módját, hogy visszabújjon a fészer mögé, ahol egy pár perc nyugalmat találhatott amíg átmásztam a fémlemezen. A szomszéd lány egyszer megfogta (erre én nem vállalkoztam), de a jószág több szép toll hátrahagyásával kitépte magát, és rohant tovább. Gyorsabbak voltunk nála egy kicsit, de ő sokkal jobban ismerte a kertet, amit bizonyít az is, hogy a szürkületben többször is nagyot estünk a kifeszített szőlődrótokban, és ez alatt ő egérutat nyert.
Majd egyszercsak eltűnt. Se hápogás, se mozgás, semmi. Sehol. Próbálkoztunk a bottal, kiabáltunk, tapsoltunk, minden lehető helyet megpiszkáltunk, Huszár sehol. Hm... Már teljesen sötét volt, úgyhogy nem is látszott. 
Kint hagyni persze nem szabad...
Végül eszembe jutott a mentőötlet: engedjük ki Csokit is, hátha megtalálja Huszárt. Fájó szívvel kinyitottuk a nagy nehezen becsukott kacsaólat, és a méltatlankodó, álmos madarat a bottal kitereltük. Persze egy percen belül megtalálta a társát, és együtt szépen befutottak az ólba. 
Azért el kell ismernem: itt Huszár győzött.

Erzsébet-baba - meg szerettem volna mutatni :)

 Kedves baráti családunk kislányát keresztelték, és mivel a többiek éppen a Csirke-táborban voltak, kényelmesen volt időnk Tikával alkotni. Olyan régen szántam már időt a kézműveskedésre, "teremtésre", pedig nagyon feltöltő számomra, amikor kialakul valami.
Ezt az Erzsébet-babát már régen elterveztem, de persze azért közben is alakult az elképzelés. Egy ilyen babát elkészíteni számomra nagyon sok idő, ezért nem is voltam benne biztos, hogy jó ötlet belekezdeni, de aztán szépen, békésen elkészültünk vele... Tika végig segített: tartotta az anyagot, tömte a gyapjút, ő választotta ki a hajnak való fonalat, és lelkesen tekerte fel egy könyv köré, nyomta a varrógép pedálját, vasaltunk, és persze a sólisztgyurmázás is izgalmas volt neki. 
Kis nehezítés volt, hogy mivel a körömolló a táborban volt a többiekkel, elég bonyolultan tudtam csak felfejteni a helyenként rosszul megvarrt részeket. Ez különösen a ruhán lévő díszcsík esetében problémás... Végül arra jutottam, hogy Erzsébet szerint a szegénynegyedbe ez a ruha is megteszi :-) . A kötényében rózsák és kenyerek vannak, a képen még kisütés előtt láthatók.
Az ünnepelt nagyon örült neki, remélem, azóta is szereti.


Gratulálok, Tika! - Babaúszás nagyban

Ma a gödi strandon voltunk, ahol a nagyok (persze Rózsa kivételével, aki még táborozik) némi úszkálás után úszótanfolyamra mentek, Tikával pedig én játszogattam a vízben. A Balatonon úgy tűnt, hogy nagyon fél attól, hogy víz kerüljön az arcára, pláne a szemébe, ezért ilyen játékokat próbáltam ki vele. Először berregtünk a víz felszínén, kicsit fröcskölgettük egymást, összekapaszkodva ugráltunk. Ügyesen rá mert feküdni a víz tetejére, és kalimpált a lábával. Aztán megint berregtünk, és mondtam neki, hogy ha valaki le mer bukni a vízben, az már félig úszik. Erre fogta magát, jól becsukta a szemét, és váratlanul bejelentette, hogy ő most lebukik! És tényleg. Bátran beletette a fejét a vízbe, ugyan elég hevesen törölgette le magáról a vizet, de aztán egyre nyugodtabban mozgott. Végül még azt is kipróbálta, hogy a víz alatt kinyissa a szemét. Sőt, olyan is játszottunk, hogy odasiklik hozzám. Teljesen megdöbbentett, hogy ennyire gyorsan ráérzett! Nagyon kíváncsi lennék, hogy van-e ebben szerepe annak, hogy kisbaba korában egy orosz nyelvű youtube-os videó segítségével a fürdőkádban elég sokat úsztattam... Nem pont ez alapján, de azt most éppen nem találtam meg... De ez is ígéretes, ugyanazok a gyakorlatok vannak benne.
Aztán elég későn értünk haza, gyors vacsora után esti mese következett. Elég vicces szereplőket kértek ma: Ibolya egy királylányt és egy aranyszőrű lovat (papírforma :) ) Gábor egy olyan állatot, ami képes földön, föld alatt, vízben, levegőben és az űrben is utazni, a fénysebességnél is gyorsabban, és bele lehet szállni a belsejébe. A tulajdonosa egy ankylosaurus. Tika egy csillagot kért, ami változtatja a formáját, és egy markolót, amelynek ormánya van, és mindig trombitál.
Jó éjszakát, gyerekek.

2013. július 22., hétfő

Szuszkó

Képzeljétek, lett egy nyuszink!
Nagyon aranyos, vörösesbarna, selymes szőrű, élénk nyulacska. Elsősorban én szerettem volna, mert ... talán mert a hörcsögtől kicsit félek... nem, talán inkább szalonképesebb, hogy azért, mert nagyon megtetszettek az egyik barátnőmnél, és arra gondoltam, hogy milyen jó lenne egy simogatható, szeretgethető kis jószág nekem is.
Nemsokára megérkezik majd Sziszi is, a cica, és ezzel hárman lesznek a Sz-betűsek a családban: Szöri, a hörcsög, Szuszkó-Szuszi a nyúl, és Sziszi :)
Gábor már tervezi, hogy ha lesz egy madárpókja, akkor Szurinak fogja hívni.

Amikor indultunk a nyusziért sehol sem találtam az irataimat tartalmazó kék táskát, amiben az autókulcs is benne volt (végül délután megleltem, a teregetőállványon volt...). Így végül biciklivel indultunk (amit utálok...), de ráadásul a biciklim kereke egészen lapos volt, és nem tudtam rájönni, hogy hogyan lehet leszedni a szelepfedő kupakot (mint utóbb kiderült, nem kellett volna leszedni...). De még mindig nem adtam fel, Emil biciklijén is van gyerekülés, azzal mentem végül. Egy darabig jól haladtunk, eljutottunk a bicikliútra, ami már egyenesen Bócsára visz, és ezért nem kicsit lepődtem meg, amikor feltűnt egy vasútállomás. Bócsának van vasútállomása? Sosem hallottam róla... És vajon miért van rajta a Göd felirat? Hm... Rózsa ismerte fel leghamarabb a helyzetet. Bizony, eltévedtünk. Na jó, akkor nem vacakolunk a bicikliúttal, gondoltam, megyünk az autóúton, úgy legalább odatalálok... A gyerekek derekasan tekertek, egy rossz szó vagy gúnyolódás nélkül, és szerencsésen meg is érkeztünk. A nyulacskát persze nem sikerült hazahozni, mert a biciklire nem tudtuk felszerelni, de kedvesen utánunk hozták.
A délutánba belefért még egy Dunapart is, és most már alszanak a gyerekek, kivéve Rózsát, aki holnap Vöcsök-táborba indul, és eléggé izgul, Lehet várni a beszámolóját!

2013. július 19., péntek

Mesterségem címere

Elég válságos, igen fontos változásokat és felismeréseket hozó és átgondolásokat igénylő, fájdalmas és örömteli, nagy mélységeket és magasságokat megtapasztaló időszak van mögöttem, de ezt nem írtam meg a blogban, ezt nem erre tartom.
Aki nagyon vájfülű ( pl. Réka húgom :) ), az eltűnésemből azért észrevette, hogy valószínűleg történik valami :).

Most sem szeretnék ebbe belemenni mélyebben, de elmesélem egy mai élményemet. Tikával kettesben vagyunk itthon, mert a család elment a Regnum-csoportunk, a Csirkék évi táborába. Mi is mentünk volna persze, de az indulás reggelén Tika hőemelkedéssel ébredt, és így itthon kellett maradnom vele. Szerencsére éppen eléggé elfogadó hangulatban voltam, vsz a reggeli zsolozsma miatt - (szeretem-szeretném úgy élni az életemet, hogy a nem változtatható véletleneket, változásokat Isten ajándékaként, lehetőségként, kalandként éljem meg), így nem bánkódtam nagyon rajta, pedig régen vártam. Ma már egészen jól volt a legényke, úgyhogy lementünk a Duna partra. Sokan voltak, így egészen a kezdődő erdőig elmentünk, ahol viszont elég mély agyag volt, nekem kb. vádliig ért. Tika hamar agyagbevonatot kapott, (én meg azon töprengtem, hogy miért is hozom magunk folyton ilyen mások számára fura helyzetekbe,) vizeztünk, hullámokat csodáltunk, Tika agyagozott.
Elkezdtem nézegetni az agyagos partot. Itt-ott kis szökőkutak törtek elő. Egy helyen valami pirosas kukac tekergett az agyagba vájt mélyedésében. Aztán odaröppent egy fürkészdarázs, kecses, karcsú, és ivott egy jót az egyik kis pocsolyából. Ahogy azt néztem, hirtelen észrevettem egy szitakötőt, ami az agyagon állt, majd egy idő után elrepült. Kicsit jobbra egy másik szitakötő is volt, de annak csak a feje látszott ki az agyagból. Azt hittem, nem él, mert teljesen mozdulatlan volt. Megmutattam őket Tikának, majd egy kis bottal megpiszkáltam az agyaggal fedett szitakötőt, hogy lehet-e még segíteni neki vagy teljesen halott. Kiderült, hogy él, sőt, éppen a lárvából bújik elő! Szegény kicsit rákapcsolt a piszkálás hatására, de aztán megnyugodott megint. Lassan előhúzta a hosszú, vékony potrohát a szürkésbarna lárvatestből, és még a lárvára támaszkodva, valamilyen fehér szálacskákkal ahhoz kapcsolódva csak ült, és lélegzett. A szárnya egészen rövidke volt, szinte csak mintha egy váll lett volna. Lassan-lassan megnőtt a szárnya, de még mindig vaskos volt és zöldszínű. Ahogy sütött a nap és telt az idő, fokozatosan átlátszó lett, és egészen hosszú, a potrohánál is hosszabb. Lassan, óvatosan próbálgatta kicsit mozgatni.
Tika ekkor már nehezen bírta, hogy én csak a szitakötőt nézem, kis drágám, olyan sokáig türelemmel várt! Nem tudom, mennyi idő volt az egész folyamat, de nem öt perc. Így rá is kellett figyelnem, de a szitakötő megvárta a felreppenéssel azt, hogy újra ránézzek. Láttam, hogy már sikerült a szárnyát kitárnia, és egy hirtelen mozdulattal elszakad a lárvától, és felrepül egy nyárfaágra. Ott ragyogó, kitárt szárnyakkal megült, és tovább szárítkozott a napfényben.

Egy egészen újfajta, számára korábban elképzelhetetlen életforma. Víz helyett levegő. Mászás helyett repülés. Kékeszöld fények helyett ragyogó napfény.
Új élet.
Isten áldjon, Szitakötő!


Sajnos a fényképezőgép a táborban van, ezért a kép csak illusztráció. De pont ilyen zöldes szitakötő volt. Creative Commons, R. Funnel http://audilab.bmed.mcgill.ca/~funnell/photos/

2013. július 6., szombat

Indián hét gyerekszemmel

Tika (Figyelő Szem):
Jó volt, hogy ettünk a Balatonon és még hogy vízben votunk, és jó hideg volt, az tréfa volt, és katasztrófa volt az, hogy hideg volt a víz. És még az volt a jó, hogy habos kakaót ittunk.
Még az volt, hogy gumicukrot ettünk este [Hogyan?] Úgy hogy előtte elmondjuk, amit akarunk, és amikor befejeztünk, mindenki kap kettő gumicukrot.
És az nagyon vicces volt, hogy amikor alagútban voltunk, lekapcsolták a villanyt, és amikor lekapcsolták, úgy visítottunk, hogy ÁÁÁ! És visszafelé én azt mondtam, hogy Azta! És befogtam a szemem, hogy ne legyen olyan sötét.

Ibolya (Ficánkoló Szellő):
Habos kakaót ittunk. Jó volt, hogy elkészítettük a ruhámat. És nagyon tetszett, hogy dinnyét vágtunk baltával, és aztán kiskanállal megettük a héjából. Félbevágtuk, és úgy kanalaztuk.
Jó volt, amikor kilátóztunk, és egészen a csúcsáig felmentünk. És ott a kilátó mellett tízóraiztunk, vagyis ebédeltünk. Aztán láttuk, hogy dörög az ég, és elmentünk a kisvasútra. És ott le voltak eresztve a függönyök, és az nagyon vicces volt.
Az Erzsóékkal tündéreset játszottunk, fogócskáztunk, virágot szedtünk a testvéreimmel, és becsomagoltuk úgy, mintha igazából virágeladók lennénk.
A Víz napján volt balatonozás, és elsőre még nem mentünk be a vízbe, hanem megreggeliztünk, mert nem is reggeliztünk, csak egy kakaót ittunk. És különben a Szél napján papírsárkányoztunk, és kint aludtunk a nyári szálláson, és kint esett az eső, és beesett a nyári szállásba, és én aludtam, és a fejemre esett az eső. És tetszett, amikor csillag volt az ablakon.
És rajzoltunk névtáblát, és volt olyan is, hogy rajzolni kellett, hogy mi tetszett, milyen gumicukrot kérsz, és még hogy mit dolgoztál.
Akkor meg volt egy misenap, és a misén Csobogó Víz meg Vizes Szem feldőltek a misén a székkel, mert nagyon dőlős székek voltak. Elemér, vagyis nem ... valamilyen Mosoly az Elemér... ő tartotta a misét.
A Zsizsiék cukik voltak, és az is jó volt, amikor ettünk cukrot, meg ettünk husit, ettünk mindenfélét. 

Olyan jó volt!

Az elmúlt héten a gyerekek unokatestvéreikkel együtt a szüleimnél voltak. Már hagyományosnak mondható, hogy drága szüleim minden évben indiános hetet tartanak az unokáiknak (lehet, hogy majd erről is írunk...), és azalatt a szülők kapnak egy kis szabadságot. Idén végre (egyébként Emil kérésére, mert engem nagyon feszít ez a nemhaladó disszertáció) tényleg kettesben töltöttük a hetet, és nagyon-nagyon-nagyon jó volt! Legutóbb a nászutunkon, 11 éve voltunk több napot csak kettesben.
Az én vágyamra elmentünk a Magas-Tátrába egy igazán nagyot kirándulni, majd Emil vágyára itthon, pihenéssel töltöttük a hét további részét. (A Tátrában amúgy úgy elfáradtunk, hogy két napig mást nem is igen tudtunk volna csinálni.)
A Tátrában első este felmentünk a Téry-menedékházhoz, majd végülis nem töltöttük kint az éjszakát, mert minden ruhámat magamra véve is vacogtam, és jobbnak láttuk behúzódni a házba, ahol meglepve, de kedvesen fogadtak, adtak szobát, egészen olcsón. Elég nehezen melegedtem fel, kabátban, hálózsákban, két takaróban vacsoráztam. De megérte a csillagok látványa a hegyek fölött.
Nagyon jót aludtunk, és amikor reggel négykor kinéztem az ablakon, ott volt két zerge a tavakból kifolyó vízesésnél! A háziak kikészítettek nekünk reggelit és forró teát, mert megbeszéltük, hogy előbb távozunk, mint a hivatalos reggeli kezdete. Így aztán a napfelkelte már úton ért minket. Gyönyörű volt az öt tó, azt egyik kedvenc helyem, majd a Vöröstorony-hágó, a másik kedvenc helyem. A csend. A sziklák, a növények, a vízcseppek, a férjem, a mindenség és az ura...
Láttunk út közben zergéket és mormotákat, minden nagy vágyam teljesült: láttam zergegidát, egymással játszó két mormotát, sőt hófolton átrohanó mormotát is. Amikor az egyik kanyarban befordultunk, ott volt egy zerge egészen közel, a másik kövön meg egy mormota. Csodálatos élmény volt.
Játszottunk a hófoltokon, hógolyóztunk, megcsodáltuk a zergepata-nyomot a hóban, és a leszakadásokat, meg a hófoltokból kialakuló tavacskákat, zuhogó vízeséseket.
A Vöröstorony-hágó után átmentünk a Rovátkára, na, ott egy kicsit megijedtem, de Emil segítségével gond nélkül leereszkedtem. Onnan irány a Lengyel-nyereg, majd a Kis-Viszoka. A hátizsák is elég nehéz volt, eredetileg nem terveztünk kint alvást, és ezért csak egy nagy és egy kicsi zsákunk volt. A nagyot majdnem végig Emil cipelte, de néha átadta nekem, hogy kifújja magát, meg hogy örüljek neki. A Sziléziai háztól leereszkedve azért már fáradtak voltunk, de végigmentünk még az úton Ótátrafüredig. Arra is jutott egy kis idő, hogy csak üljek, és nézzem a hegyeket.
A végén elég lassan haladtunk már. Szerintem még soha nem kirándultam ilyen nagyot a Tátrában. Az, hogy jól kifáradjak, teljes mértékben megvalósult. Ezen a képen az látható, hogy leültem egy kicsit pihenni. De valahogy az lett a vége, hogy eldőltem. A lábam felfelé, kicsit fejembe szállt a vér, de legalább a lábam könnyebbedett. Utána azért összeszedtem magam, de aki ismer, tudja, hogy ez... Itthon kiszámoltam: a teljes mérleg 25 km táv, 2600 m szint, 15 óra menetidő.
Emil még emberfeletti erővel hazavezetett, másnap egy hatalmasat pihentünk, sétáltunk, aztán még volt a héten mozizás, ruhanézegetés, Emil születésnap rántottával, végül pedig egy bulihajóra mentünk, és nagyon jót táncoltunk.
Jaj, annyira jó volt ez a hét!
Ugyanakkor a gyerekeket is jó volt viszonlátni, látszott, hogy élvezték, mindenki mosolygós, mesélős, örömteli volt, Mamácsékat is beleértve :-).
DG!