2013. január 20., vasárnap

Ha-HÓ!

Jaj, de jó, amikor télen még hó is van! Különösen remek, amikor annyi sok hó van, hogy még iskolába sem kell menni.
A másik oldalról ez időnként nem annyira remek :-). Ugyanis reggel kiálltam a garázsból a kocsival, majd úgy maradtam. Keresztben az utcán. Az autó jó nagy, ezért esélye sem volt senkinek kikerülni, se jobbról, se balról. OK, vészvillogó, hólapát, de jó, hogy van hörcsögünk, mert így van forgácsunk is. Elkezdtem kiásni a kerekeket, de még mielőtt elkészültem volna, megérkezett terepjáróval egy óvodai-iskolai ismerős apuka, és kihúzott, egyenesbe állított minket. Így már tudtam egyenesen menni, Sajnos azonban egy "völgy" mélyén van az otthonunk, vagyis kb. egy méter magas emelkedő található az út végén, mielőtt kikanyarodnánk egy nagyobb, lejtős útra. Ez a kis emelkedő leküzdhetetlen akadálynak bizonyult a mi Böncink számára, és épp mire feladtam, odaért a szomszéd apuka, és visszatolatott nekem a házig. De jó, hogy vannak férfiak a világon...
Még ekkor sem adtam fel az iskolába menést, gondoltam, elhúzom őket szánkóval. Kicsit messze van ugyan, de más megoldást nem láttam, mert a vonatok sem jártak, és én nem tanultam semmit kiskorom óta (pl. mi van akkor, ha nem mennek egy nap suliba?) De szerencsére Rózsa osztályfőnőke egyből egyértelműnek vette, hogy nem mennek a gyerekek, így szépen itthon maradtunk és...
Néhány órát át próbáltam a munkámra figyelni, mert pont nagymamás nap lett volna, és le kellett adnom aznap egy cikket. De mivel összesen másfél mondatot haladtam, végül feladtam, és belevetettem magam a havazásba. Először Ibolyával építettünk egy hóembert. Közben Rózsa és Gábor hatalmas hógombócot készített, amit feldaraboltunk téglákra, és egy hókunyhót csináltunk, a legnagyobbat eddig. Rózsa közben bejött és finom, forró teát készített nekünk. Tikát közben hazahozta a Nagymama (őt ugyanis reggel még el tudta vinni Emil az utolsó vonattal), aztán Nagymama kisbuszát is kiástuk a hóból, sőt, a forgácsnak is jutott szerep. 
Később elmentünk szánkózni a szomszéd gyerekekkel és anyukájukkal. Nagyon jót csúszkáltunk. Különösen Tikán álmélkodtam, előre, hátra, bukfencezve, gurulva, de mindig teli torokból kacagva csúszott le. Mindenki nagyon élvezte, és végül itthon régi vágyam teljesült: már tavaly is nagyon szerettem volna egy hómécsestartót csinálni, de valahogy nem jött össze. Most sikerült, és olyan szép volt az átszüremlő fény.

2013. január 13., vasárnap

Hadd gondoljam ezt most át!


Nagyon örültem, hogy már szerdán véget ért a tanítás, és így maradt egy teljes napunk az otthoni, békés készülődésre. Egész nap ajándékokat gyártottunk, békés, vidám nap volt. Pénteken már elkezdtem rendet rakni itthon a vasárnapi, közös családi karácsony tiszteletére. Szombaton elmentünk Rózsával bevásárolni, mivel Ő volt a karácsonyi asztal díszítésének a felelőse. Már a boltban eléggé nyúzott és fáradt volt, és itthon derült ki, hogy bizony lázas. Sajnos ez alapjaiban borította fel a karácsonyi terveket, a látogatásokat, szentmise-látogatásokat. Ugyanakkor én nagyon szeretek békésen otthon lenni, és így ez megvalósulhatott. Szerencsére 24.-e délelőtt jobban volt, és elkészíthette a megálmodott gyönyörű díszítést.
Idei nagy ötletünk volt - miután sikertelenül lobbiztam, hogy csak 25.-én ajándékozzunk - hogy takarjuk le az ajándékkupacot egy szép anyaggal, és akkor talán jobban tudnak az éneklésre-imádkozásra figyelni a csibék. Az ötlet be is vált, végre sokat énekeltünk a fa alatt, sőt, a karácsonyi történetet is fel tudtam olvasni.
Az éjféli misét mindig nagy izgalommal várják a gyerekek. Rózsa könnyek között kérlelt, hogy hadd menjen el, de így félig-meddig betegen nem engedhettem meg neki. Gábor és Ibolya is nagyon erősködött, hogy ébresszem fel őket. Szépen be is állítottam a telefonomat 11.25-re, gondolván, hogy nyugodtan felvesszük a kabátokat és elsétálunk a szentmisére. Harangszóra ébredtem, és lassan eszméltem rá, hogy valami nem stimmel. Gyorsan megnéztem az órát, bizony már 35-öt mutatott. Mi történt? Hát igen, a 23.25 és a 11.25 nem pont ugyanaz... Ébresztgettem Gábort, de nem akart felkelni végülis. (Olyan jó, hogy másnap is örült a döntésének.) Ibolya viszont azonnal odavont magához, és a fülembe súgta halkan: Mama, TRRRRR! (Az új tudománya a r betű pörgetése.) Aztán felkelt, öltözött, nyakamba kaptam és elindultunk az éjszakai, fehér havas, csillagos úton. Már egész közel voltunk a templomhoz, amikor egyszer csak megkérdezte:
- Mama, mi most valami misére megyünk?
- Igen.
- Hadd gondoljam ezt most át!
- Persze, gondold! (Nagyon kíváncsi voltam, mire jut a végén...)
- Hiszen ide én akartam jönni!  - Érkezett a felismerés a nyakamból.
- Így van, cica.
- Akkor leszállok, és megyek a saját lábamon!

Le is szállt, odaértünk, nagyon jó volt vele kettesben lenni a szentmisén. Itthon begyúrtuk a gyerekek jóságaival gyűjtögetett lisztet, hogy reggelre finom kalácsnak keljen meg. Aztán amíg megmosakodtam, Ibolya rajzolt egy betlehemet.