2014. június 20., péntek

Várakozós

Lassacskán a vége felé közelít a babavárós időszak. Érzelmileg-lelkileg nagyon jól érzem magam ebben a helyzetben, várom, hogy megszülessen egy új kis csoda, de hordozni is nagyon jó Őt. Sokat mocorog mostanság, jó erősen rúgkapál, szereti a mély hangú hangszereket, ütőgardont, nagybőgőt, ezekre mindig elkezd táncolni. Mókás, amikor csuklik vagy forgatja a fejét. Tegnap voltunk szülinapi ajándék gyanánt 4D ultrahangon és annyira de annyira aranyos babánk lesz. Külön öröm látni a nagyok várakozását, és érezni Emil szeretetét.
Még akkor is, ha negyedszer megyek ki aznap éjjel a szobából...
Ugyanis testileg nehéz cipelni ezt a manót.
Lehet, hogy az elmúlt négy évben már elfelejtettem, de valahogy nehezebbnek tűnik, mint eddig. Jobban mondva, hamarabb lett nehéz, mint eddig. Hiszen még hat hét hátra van, és én már most partra vetődött bálnának érzem magam, ami eddig csak a legutolsó időszakra volt jellemző. No, majd meglátjuk, hogy alakul. A délelőttök általában egészen kellemesek, de délután kezdek elfáradni, este már igen nehezemre esik a fektetés, sehogy sem találom a helyem, az éjszaka meg elég zűrös. De délelőtt gyakran sikerül egy pici alvást pótolni. Persze vannak könnyebb és nehezebb napok, ma éppen egy nehezebben fogtunk ki. Nagyon örülök, hogy szünet van, mert így sokkal rugalmasabb az időbeosztás.
Jó készülődni, jó várakozni, jó elcsendesedni, jó körülnézni kívül-belül.

Tegnap itt volt Eszter húgom, és készítettünk szép, pocakos képeket, ezek közül válogattam ide néhányat.

2014. június 2., hétfő

Gábor 9 éves - Visegrád

Döbbenetes, de Gábor meg kilenc éves lett. A "kócos zseni", (ahogy Dédapja hívja az országos matekversenyre való bejutása óta) egy távirányítós helikoptert szeretett volna, amiből aztán egy távirányítós UFO lett, mert ez kevésbé sérülékeny - a nap eseményei azt mutatták, hogy okosan döntöttek.

Reggel ünnepi reggelivel várta Emil a csapatot, a csodálatos kakaója megint hozta a formáját :-)- Aztán hosszabb játszás után útra keltünk Visegrádra. Nálunk az a szokás, hogy az ünnepelt otthon maradhat a születésnapján, de most úgy jött ki a lépés, hogy nevelés nélküli munkanap miatt a kicsiknek sem volt óvoda, és akkor már Rózsát is itthon fogtam, és végre elmentünk a nyári bobpályára, ami Gábor régi álma volt már.

A szánkózás valóban nagy élmény volt. Mindenkinek. Szerencsére ketten is voltunk 10 év felettiek (Rózsa és én), ezért mi kísérhettük a többieket. Kiszámolható, hogy így valakinek mindig egyedül kellett maradnia, de jól megoldottuk ezt a problémát, a nagyobbak fényképezték az éppen csúszókat, a kicsikkel meg maradtam én. Mókás volt, hogy csak az alpesi bobon tudtam irányítani a járgányt, de az kevésbé tetszett a gyerekeknek. A nyári bobon egyszerűen a pocakomtól nem értem el a fékkart. Így amikor Ibolyával mentünk, nagyon élvezte, hogy ő irányíthat. Nem csoda, hogy még egyszer ki akarta próbálni. Közben én lecsúsztam Gáborral, és bár nagyon vigyázott rám, mégis olyan gyors volt, hogy nekem elég is lett. Így alakult, hogy másodszorra Ibolya és Gábor ment együtt. De mindenféle kombináció előfordult, gyorsabb és lassabb csúszások, vidám gyerekek.
Kisebb sírást okozott, hogy Tika megpróbálta megállapítani egy növényről, hogy tényleg csalán-e, és amikor megfogta, kiderült, hogy igen... A kislányok meg szedtek némi kakukkfüvet, hogy a szobácskájuk, ahova mostanában időnként elvonulnak, kakukkfűtől illatozzék.






Ezt követően elmentünk a Fellegvárba, megnéztük a kiállításokat, és öröm volt látni, hogy milyen lelkesen hallgatják a fejhallgatókat, keresgélik a számokat a vitrineknél - tudják, hogy mi a teendő egy ilyen múzeumi helyzetben, és még élvezik is. Négyféle kiállítás is van a várban, a vár történetéről szóló, a visegrádi királytalálkozót bemutató panoptikus, egy vadászat-tematikájú és egy fegyverbemutató. Mindet gondosan megnéztük.
Nagy sikert aratott a kaloda, melyet mindenki kipróbált. Kreatívan...
Este elalváshoz reneszánsz zenéket hallgattunk az élmény elmélyítése érdekében.

A kislányok hoztak egy tábla csokit, melybe gyertyákat szúrtak, és a várnézés végén ezzel köszöntötték Gábort. Készítettek számára egy dinós társasjátékot is. Csillagocskák. Már otthon készültek rá, gondosan elrejtették a csokit, a gyertyákat sőt, a gyufát sem felejtették el.
Itthon gyorsan finom vacsorát készítettem, dinóhússal az ünnepelt (és öccse) számára, aztán megkapta a másik ajándékát: egy sárkányos takarót, amit az egyik barátnőmnél látott takaró alapján készítettem neki. Kék színe van, mint Gábor jelenlegi kedvenc könyvében, az Örökség-sorozatban szereplő sárkánynak. (Elképesztő egyébként, hogy ilyen hosszú könyvet olvas! És már a 3. kötetnél tart... Külön jó, hogy könyvtári - egy számomra munkával töltött szombaton az apjuk beiratta őket, és azóta lelkesen olvassák a könyvtári könyveket és nagyon vigyáznak rájuk.) Most éppen a takarójával alszik. Remélem, szépet álmodik, Isten éltesse sokáig.








(A mai nappal megszűnt kócos zseninek lenni, mert levágatta a haját :-) )






És itt a kalodás rejtély megfejtése

Ibolya ballagása

Ibolyatündér sem megy már sokáig óvodába. Eprecske majd szívecske jellel fémjelzett leánykánk elballagott a Napocska csoportból, és várja az iskolát.


Kedves kis műsort tanultak meg a gyerekek, az egészen picik is szerepelhettek, Tika például répa volt a nyuszi kertjében. Az előadott mesében az állatkák a napot próbálták rávenni, hogy süssön ki, majd megtisztogatták a felhőtől.
Ezután kis pünkösdi játékot mutattak be, táncoltak, énekeltek - aranyosak voltak.

Köszönjük az óvónők, dadus nénik szeretteljes munkáját!


Kiscicáink születtek!



Május 21.-én reggel arra ébredtem, hogy kedves kis várandós, vörös cicánk, Sziszka beugrik hozzám a nyitott tetőablakon. Ilyen még nem nagyon követett el, tudja is, hogy a hálószobánkba nem jöhet be. Azt hittem, már nagyon éhes, gyorsan felkeltem és megetettem, de az sem kellett neki, nem találta sehol a helyét, gyanúsan viselkedett, de más jelét nem láttam annak, hogy valami történni fog.
Mivel nincs is annál jobb felkészülés a tervezett itthonszülésre, mint ha látunk egyet közösen, reméltem, hogy Sziszka odahív majd minket, és megbeszéltük, hogy akkor mindenki itthon maradhat és megnézheti. Nekem is nagy élmény volt, hogy gyerekkoromban olyan sok macskaszülést láthattam, követhettem végig.
Elvittem a nagyokat a suliba, de amint hazaértem, fordultam is vissza értük, és így az első cica érkezésére értünk vissza. Minden gyerek a saját mentalitásának megfelelően vett részt a nagy eseményen, Rózsa végig dokumentálta, hogy mi történik, videó és számos fénykép készült. Gábor részletes táblázatot készített a születés körülményeiről (fiú vagy lány? mi a neve? volt-e saját méhlepénye? színe? szülési nehézség? pontos idő; nyávog-e? milyen az orra? mikor mozdult meg? hogyan bújt ki? szopik-e?, különös ismertetőjegye?). Ibolya végig Sziszkát simogatta, és egyszer könnybe lábadt szemmel fordult hozzám: Mama, hát nem gyönyörű ez?
De igen... az.



Három kiscicánk lett, mindhárom vöröske.

Rózsalány 11 éves utószülinapi zsúrja

Bizony, így szalad az idő, Rózsaszál februárban betöltötte a 11 évet. Mivel a nagy munka miatt nem rendeztünk zsúrokat, most, utólag tartottunk neki zsúrt, tábortűzezéssel, és a barátnők nálunk is aludtak.
Az elején egy kis nyomkeresős akadályversennyel indult az este, sajnos a néptáncfellépés csúszása miatt egy óra késéssel.
A hazafelé vezető utat gyalog tették meg a gyerekek, és közben itt-ott kisebb feladatokkal találkoztak, melyek segítségével kideríthették a maffiafőnök telefonszámát, aki a megfelelő jelszó bemondása után elárulta nekik a szélsőségesen tűzveszélyes anyagok (gyertya és torta-tűzijáték) lelőhelyét. A feladatok között volt keresgélős (8 kis sütit rejtettünk el, és az egyikben benne volt egy szám ), gondolkozós (titkosírás megfejtésével kideríthető szám, betűrejtvényben elrejtett szám, cselesen megoldható feladatleírás) és némi mozgásos is. Sajnos végül nem állt össze a megfelelő számsor, de Emil éppen odaért hozzájuk, és tudott segíteni. (Egyébként Emil egész este jókor volt jó helyeken, épp elcsípett egy idős nénit, amint beszedte az egyik akadályt, eszébe jutott, hogy a sütögetéshez nyárs is kell, és faragtak a kicsikkel egy csomót, stb.) A maffiafőnök hangját tényleg nem ismerte fel azonnal még Rózsa sem (Balázs unokatestvérem volt), s nagyon kíváncsiak voltak, hogy ki lehetett az. Természetesen előrelátóan töröltem a zsúr idejére a számát a mobilomból...
Aztán tortáztunk, tüzet raktunk, sütögettünk, énekeltünk, és meghallgattuk a gyerekekből alakult furulya-ének együttes első fellépését. Sok sikert nekik...
A fiúkat végül Emil hazarepítette, a lányok pedig néztek még egy ízig-vérig lányos filmet. És ami a legmeglepőbb: maguktól keltek reggel.

Visszatértem :-)

Nagy hajrával sikerült befejezni több éve készülő disszertációmat. Furcsa, hogy amikor végre elküldtem a bírálóknak, először nem örömöt éreztem, hanem inkább valamilyen kiüresedettséget, céltalanságot. Mostanra már ezen túlléptem, feltárulnak lassan az új célok, melyek közül a legfontosabb az, hogy belsőleg felkészüljek augusztus elejére várt kis manócskánk érkezésére.
Nagy hálát érzek mindazok iránt, akik az elmúlt megfeszített hónapok - fél év során távolról-közelről mellettem voltak. Akik imádkoztak értem, elviselték a távollétemet, a némaságot, a látszólagos elhanyagoltságot. Köszönöm mindazoknak, akik segítettek a gyerekek körül (különösen a Nagymamáknak). Különösen pedig köszönöm Emilnek, aki végig nagy szeretettel és elfogadással támogatott, a gyerekeknek, akik egy egyértelműen fáradtabb mamával szembesültek nap mint nap, és Istennek.
Amikor két éve komolyra fordult, hogy el kell készíteni végre a nagy művet a nganaszan hitvilágról, az egészet Isten kezébe tettem le, mert úgy éreztem, hogy emberi erőből ez szinte lehetetlen az én helyzetemben. Egész idő alatt, amíg alakult, azt éreztem, hogy folyamatosan vezette a kezemet, ötleteket adott, néha egész konkrétan is.
Két éve nyáron, amikor ráébredtem, hogy a cirill betűs kéziratokat nem tudom elég gyorsan elolvasni, kishitűen mondtam, hogy Uram, még Te sem tudod elintézni, hogy ezek a kéziratok meglegyenek nekem gépelve... még azon a héten jelentkezett egy ismeretlen, illetve inkább online ismerős, hogy érdekes szavakat viszek be az orosz-szotar.hu-ba, mivel foglalkozom. Szó szót követett, és végül begépelte a legfontosabb kéziratokat. Méghogy nem tudja elintézni :-) .
Amikor már nagyon alakult az egész, "véletlenül" elém jött egy szakirodalom csoport, amelynek a szerzője ugyanazt vette észre a saját anyagán, mint én az enyémen. Így sokkal bátrabban meg mertem írni a saját meglátásaimat.
A legvégén pedig egyszer mégis majdnem elvesztettem a hitemet abban, hogy minden rendben van. Túl sok volt, túl fáradt voltam, mindenféle elborított, és elkeseredtem. A munkahelyemen ültem éppen, és arra gondoltam, hogy most felesleges itt keseregnem, inkább megnézem az evangéliumot. Az a rész volt, amikor a tanítványok hajóznak a Genezáreti tavon, és rájönnek, hogy otthon felejtették az uzsonnájukat. Aggódnak, hogy éhesek lesznek, Jézus azonban emlékezteti őket a kenyérszaporításra...
És igen, annyiszor megtapasztaltam már a gondoskodását mindenféle téren.
Nagyon köszönöm Neki. Nagyon köszönöm mindenkinek.