2014. február 24., hétfő

Hóvirágos tavasz

Vasárnap elmentünk az Alcsúti Arborétumba hóvirágokat csodálni. Szerencse, hogy sok olyan család van, aki szívesen bóklászik szép helyeken, és hogy az Internet segítségével könnyebben egymásra is tudnak találni. A hóvirágünnep ötletét Barangoló Család blogjából vettem, és tényleg csodaszép volt.
Eredetileg péntek délelőtt terveztünk menni, mert aznap a nagyoknak matekverseny volt (jól sikerült egyébként), és nem kellett iskolába
menniük. Sajnos szerda éjjel már érezhető volt, hogy én ezt a hétvégén inkább az ágyban fogom tölteni, csütörtök délután pedig még a lázam is felment, ami mostanában elég ritka. Pénteken így én valóban az ágyat nyomtam, Emil rendezte a gyerekeket, meg próbált dolgozni. Szombaton délután kettesben töltött időnk volt, a gyerekek szüleimnél érezték nagyon jól magukat közben.

Ha nem is gyógyultam meg teljesen vasárnapra, azért a hóvirágozást nem szerettem volna kihagyni. Kár is lett volna: csodálatos látvány a soktízezer hóvirág, ahogy egész mezőket alkotva fut az út két oldalán. Rózsa próbálta azonosítani a különböző fajtákat, mert állítólag hétféle hóvirág is látható itt, de nekünk csak hármat sikerült megkülönböztetni. Döbbenetes, hogy itt, ahol háborítatlanul nyílhatnak a virágok, milyen hosszú a száruk. Gábor le is mérte, kétaraszos hóvirágot talált.
Légzőgyökerek a vízparton
Téltemetők, lila, fehér és sárga krókuszok, zöld hunyorok is virítottak. Volt egy hatalmas platán, amit éppen körbeértünk, ha mind a hatan körbeálltuk kézen fogva. A légzőgyökerek is megdöbbentőek voltak. A gyerekeknek nagyon tetszettek az egykori kastély különböző megmaradt épületei, különösen a Medveház, aminek a tetejére is fel lehetett mászni. A tavacska közepén lévő kis sziget, zegzugos titkos utak, romantikus hidacskák - öröm volt itt lenni.
Nagy meglepetésünkre összefutottunk Nagymamáékkal is, akik a templomi közösség Varrocskás asszonyait hozták el hóvirágnézőbe, sőt, idegenvezetést is kértek, és így még a templomot is megnézhettük belülről. Nyáron is érdemes felkeresni az arborétumot, a Csalogányos ligetben egész este dalolnak a csalogányok, június-júliusban pedig a szentjánosbogár-rajzás lesz csodaszép. A hóvirágokat még március közepéig meg lehet csodálni.
A néhány órás séta végére én fáradtam el a legjobban. Hát, lassan ideje lesz felülvizsgálni az erőimet... Azt hiszem, nagyobb kirándulásokról a közeljövőben nem fogok hírt adni :-)

2014. február 18., kedd

Most komolyan...

Éppen azon tanakodtam ma magamban, hogy nem haladok eléggé ezzel a disszertációval, hogy leszek készen időben és mi lesz ennek a vége...
Megdörzsöltem a szememet, kiropogtattam a vállam, és pihenés gyanánt megnéztem a mai evangéliumot.

Ezt találtam:

A tanítványok egy alkalommal áthajóztak a Genezáreti-tavon. Elfelejtettek kenyeret vinni magukkal, és csak egy kenyerük volt a bárkában. Jézus a lelkükre kötötte: „Vigyázzatok! Óvakodjatok a farizeusok és Heródes kovászától!” Ők egymás közt arról beszélgettek, hogy nem hoztak magukkal kenyeret. Jézus észrevette, és így szólt: „Mit tanakodtok azon, hogy nincs kenyeretek? Még most sem értitek, és nem fogjátok föl? Még mindig érzéketlen a szívetek? Van szemetek, és nem láttok? Van fületek, és nem hallotok? Nem emlékeztek arra, hogy amikor öt kenyeret megtörtem ötezer embernek, hány tele kosár maradékot szedtetek össze?” Azt válaszolták: „Tizenkettőt.” „És amikor hetet törtem meg négyezer embernek, hány tele kosár maradékot szedtetek össze?” Azt felelték: „Hetet.” Erre újra megjegyezte: „Hogyan lehet, hogy még mindig nem értitek?”



No comment.

2014. február 17., hétfő

Az MTA Kézirattárában jártam

Az úgy kezdődött, hogy különböző események szerencsés és más események nem szerencsés összjátéka miatt eljutottam Szalehardba, a Finnugor Írókongresszusra november végén. El tudom képzelni, hogy a szalehardi útibeszámoló talán még érdekesebb témának tűnik, de arról olyan sokat kéne írni, hogy még egyszerűen nem tudtam rászánni az időt (de Berg Judit beszámolóját itt olvashatjátok).
A kis csapat tagjai Berg Judit gyermekíró, Csender Levente novellaíró és Babus Antal irodalomtörténész voltak, aki nem mellesleg az MTA Kézirattárának és Régi Könyv Gyűjteményének osztályvezetője. Elképesztően jól működött együtt a magyar csapat, négyesben is jól megvoltunk, de mindig számíthattunk is egymásra. Rengeteget nevettünk, de komoly beszélgetésekre is sor került, szóval igazi kis közösség kovácsolódott a négy nap alatt.
 Természetesen már ott felmerült, hogy jó lenne itthon is találkozni és mivel Antal annyi izgalmasat mesélt a Kézirattár kincseiről, mindannyian nagyon szerettük volna élőben is látni őket.
Tényleg elképesztő élmény volt. Már önmagában az megható, hogy megfér egymással a sok, életükben akár ellenségeskedő író-költő-irodalomtörténész hagyatéka szépen, egymás mellett, ugyanolyan becsben tartva. Először az egyik raktárszobába mentünk, ami hajdan az Arany család lakásának nagyszobája volt.
 Aztán bepillanthattunk a még nagyobb becsben tartott kincsek közé is. A páncélszobában őrzik Széchenyi István döbbenetes mennyiségű, több ezer oldalra rúgó kéziratát, szépen bekötve. Szinte félelmetes látni, hogy Széchenyi milyen tisztasággal dolgozott: félbehajtotta a papírt, az egyik oldalára írta a szöveget, a másik oldalon pedig javította.
Megnézhettük Arany János Kapcsos Könyvét. Biztos van, aki nem csodálkozik rajta, hogy meghatódtam a Tengeri-hántás eredeti kéziratát látva.
Nem kevésbé volt megható Madách Ember tragédiájának kéziratát megnézni, és felfedezni benne Arany kezenyomát itt-ott. Közben Antal sok érdekességet mesélt még a költők életéről.
Érdekes volt, hogy Petőfi kézírását egy Jókai dráma szövegén csodálhattuk meg, ugyanis a pályázat során nem volt szabad a pályamunkát a saját kézirásával leadni a szerzőnek, nehogy ez befolyásolja a bírálatot - s Jókai megkérte az egyik kedves iskolatársát, hogy írja már le neki. Még ezen ámélkodtam, amikor egyszercsak Antal letett egy lapot, melyen ezt olvashattuk:
"Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor..."
Bevallom, a gimnáziumban annyira nem ragadott meg Ady költészete, az egyetemen meg sajnos végképp nem került közel hozzám, de most szinte mellbe vágtak a szavai. Azért hiányzik az irodalom...
A páncélszobában, középen áll egy vasból készült postakocsi-láda, melyet azonban nem nyithatott ki még Antal sem egyedül, a munkátársakat pedig természetesen ezért nem zaklatta, de azért elárulta, hogy híres ereklyék lapulnak benne, pl. Szendrey Júlia hajtincse, Czuczor Gergely bilincse, mellyel Kufsteinben a falhoz volt láncolva, Arany-Petőfi levelek stb.
Megnéztünk még néhány régi nyomtatványt, a Gutenberg-Biblia egy lapját (gyönyörű nyomtatás, nagyon tiszta, csodálatos),
majd végül a bori noteszt. Hát, azt már nem bírtam könnyek nélkül - a hasonmás kiadást is mindig nagyon megindultan nézegettem szüleimnél, de ez... Különösen is aktuális most, hogy szombaton elhunyt Gyarmati Fanni életének 102. évében. Sokáig várt erre a találkozásra...
A Radnóti-hagyatékból egy tartalmas, szép weboldal is készült, mely díjat is nyert, további nézegetésre szeretettel ajánlom: http://radnoti.mtak.hu/
Nagyon izgalmas látogatás volt, köszönöm szépen! És nagyon jó volt így újra együtt tudni a szalehardi csapatot, még sok hasonlót kívánok magunknak.
És csak nem bírom ki, hogy leírjam: persze már Szalehardban is megismertük Antalt, derűs, kiegyensúlyozott, hihetetlenül művelt, könnyen mosolyra fakadó személyiségét, de így is legnyűgöző volt szemlélni, ahogyan hozzáért ezekhez a kincsekhez, a legnagyobb tisztelettel és szeretettel, és megható volt belelátni, milyen messzemenő tisztességgel, becsülettel végzi a hagyatékok leltározásának, tárolásának precíz munkáját - igazi ember-élmény volt. 

2014. február 2., vasárnap

Kirúgtunk a hámból - Gyoma

Úgy alakult a hét, hogy előre látszott, hogy nem fogok tudni bemenni dolgozni. Először nehezen fogadtam el a helyzetet, mert elég sürgős lenne amit éppen csinálok, de aztán a mit volt mit tenni győzött. És inkább azon kezdtem törni a fejem, hogy hogyan dobjam fel magamnak (és a manóknak is persze)  a kényszer-szabadságot. Végül az iskolásoknak is adtam három szabadnapot (anyanapok, úgyis olyan jól tanulnak), és útnak indultunk.
Az egyik barátnőm már régen ajánlotta, hogy Gyoma milyen jó hely, olcsó is, és programlehetőség is akad bőven. A nyárba nem fért bele, de gondoltam, most itt az ideje megnézni.
 
Vonattal utaztunk, mert a beharangozott (és amúgy elmaradt) ónos eső miatt nem mertem autóval menni. Nagy kaland volt a vonatozás, mindenki élvezte. Mindenféle állatot láttunk az ablakból, nyulakat, őzeket, rókákat, sólymokat, ölyveket stb. A gyerekek a suliban ebben a félévben dél-alföldi népdalokat tanultak, úgyhogy sokat énekeltek, mindenfélét, ami eszükbe jutott a tájról. Meséltem erről-arról, gyorsan telt az út. Annyira gyorsan, hogy majdnem fent maradtunk a vonaton. Hm... Valahogy elnézhettem a megérkezési időpontot az elvirán, és a gondosan beállított telefonom csak fél órával később kezdett jelezni, hogy lassan ideje leszállni. Szerencsére a cipőket már felvették, de így is nagyon rohanva kászálódtunk lefelé. Két kedves fiatalember leadogatta a gyerekeket, majd a csomagokat, amiket három fordulóban púpoztam a folyosóra. Aztán én is leszálltam, és gyorsan elkezdtem ráadni Tikára a pulóverét, kabátját stb. Lényeg, hogy megérkeztünk. És semmi nem maradt a vonaton! Rózsának is gratuláltam, azonnal kapcsolt, amikor megláttuk a Gyoma táblát, és minden szabadon levő tárgyat benyomott a táskájába. Aztán elsétáltunk a szállásig, ami szemben a google 15 perces kecsegetető előrejelzésével számunkra 45 percig tartott. OK, meg voltunk pakolva, meg persze egy nagyon stramm négyévesünk is volt (hátizsákostul), de eléggé elfáradtunk és elegünk is lett, mire megérkeztünk. Viszont út közben egy kirakatban megpillantottam egy tündéri denevéres rugdalózót, amit nem volt szívem ott hagyni. A denevér az egyik gyengém... Kiderült, hogy sajnos csupán vendégcsalogató kirakati tárgy, de amikor a kedves eladók megtudták, hogy az ötödik babánknak kellene, mosolyogva odaadták, nagyon olcsón. Úgy örülök neki :-)
Aztán csak megérkeztünk. A szállásunk valóban nagyon jó volt, két kényelmes, tágas szoba, konyha, fürdőszoba, meleg... mindenkinek csak ajánlani tudom.Miután kifújtuk magunkat, elmentünk egyet sétálni. A gyerekek örömükben, hogy végre van hó, hatalmas jég- és hótömböket cipeltek magukkal, ami a haladást eléggé nehézkessé tette. Nem is jutottunk messzire. Én az élő Köröst szerettem volna megnézni (ugyan a Holt ott volt ötven méterre), de ránk sötétedett egy csomó szalmabálánál, amin remekül lehetett szaladgálni, fogócskázni. Én is felmásztam egy kicsit, és onnan láttam, ahogy a Körösről felemelkedik egy csapat vadlúd, és elhúz valahova a sötétségben...
Aztán lassan mindenki lemászott, lecsúszott és leugrott a szalmabálákról. Kis izgalmat okozott, hogy Tika csizmája beszorult két bála közé, és Rózsának elsőre csak mélyebbre nyomni sikerült. Végül azért csak kikeveredett onnan a kis cipő, és gazdája halált megvető bátorsággal, és az őt váró anyukáját szándékosan elkerülve, a földre huppant. Kicsit kificamította a bokáját, és nagyon fájlalta, nem is tudott ráállni. No, akkor eléggé megijedtem. Itt állok autó nélkül, mi lesz, ha eltört, ha kezelést igényel... Hajaj...
Szerencsére orvos húgocskám megnyugtatott, hogy borogassam be éjjelre, és majd másnap meglátjuk, hogy dagadt vagy elszíneződött-e. Nem volt az, de még elég érzékeny maradt egy-két napig. Ezt is megúsztuk.
Másnap reggel újra megpróbálkoztunk azzal az élő Körössel, de megint nem jutottunk el odáig. Átmásztunk egy töltésen és eljutottunk egy ártéri erdőbe, de ott megkönyörültem a gyerekeken, meg Tika lábáért is aggódtam, ezért inkább visszafordultunk. A töltésről elég sokat csúszkáltunk, meg különböző állatok nyomait azonosítottuk a hóban. Mikor kellőképpen átázott mindenki, elindultunk a termálfürdőbe.
Mindenki nagyon várta a fürdőzést, ez volt a legvonzóbb, előre beharangozott program. Jó is volt nagyon. Egy nagyobb úszómedence, egy kisebb gyerekpancsoló és egy jó meleg élménymedence várt ránk, késő délutánig tartó lelkes úszkálás-pancsolás kezdődött. Egy icipicit átmentünk a termálvizes medencékbe is, de innen gyorsan távoztak az olvasni tudók, mert mindenféle szörnyűség ki volt írva, ami történhet a 14 éven aluli fürdőzőkkel. Egyébként én is úsztam egy kicsit. Hát, nem vagyok oda az önmagáért (van önmagamért) való mozgásért, és még jól el is fáradtam. Annyira, hogy időnként szó szerint leragadt a szemem, pedig nagyon igyekeztem ébren maradni, mert Tika még messze nem vízbiztos (bár már szépen beteszi a fejét a víz alá). Nagyon jó nap volt. Aztán hazafelé betértünk egy kisvendéglőbe, ahol teljesen jól laktunk, és este félig-meddig félálomban megnéztünk egy filmet.
Harmadnap meglepő módon nem kísérleteztem többé a Körössel - majd legközelebb. Épp elég hosszú volt az út vissza a vasútállomásra. Csomagolás közben elszomorodva vettem észre, hogy elvesztettem az összes fürdőruhát, ami nálam volt (azaz a sajátjaimat és Tikáéit). Nem is lett meg sajnos, pedig még futottam érte egy kört. Hát, ez van. Visszafelé is rengeteg állatot láttunk, de kicsit nehezebben telt az út. Jól elfáradva értünk haza, mindenki sokat mesélt Emilnek a különböző kalandjainkról, meg szép rajzok is készültek az úti élményekről.
Olyan jó, hogy ennyire élvezik az ilyen kiruccanásokat. Mikor megyünk legközelebb?