2011. február 26., szombat

Délutáni idill


Ma megünnepeltük négyéves keresztlányunk, Zsófi születésnapját. Nemrég hallottam az új Bogyó és Babóca mesefilmről, és gondoltam, az ajándék mellé letöltöm neki, hogy legyen még egy kisgyerek által is nyugodtan nézhető mesefilmjük.
Szombaton kiemelkedő fontosságúnak tűnik, hogy eleget aludjak. Reggel, délben, délután és este. Pláne úgy, hogy előző nap teljesen kimerítettem magam (de milyen jó kis nap volt...). Így nem voltam elragadtatva, amikor Tika úgy döntött, hogy délutáni alvásából már negyed kettőkor felkel. De - gondoltam - legalább festek egy szép DVD-borítót Zsófinak, és így lesz valami kézzel készült is az ajándékban (NB. Rózsának is ki kell találnom vmi kézzel készült meglepetést hétfőre.)
Nekiálltam, hogy keressek egy Bogyó és Babóca kötetet mintának. Ez nem túl nehéz feladat, mert legalább hat ilyen könyvünk van, amelyek egyenletesen be szokták borítani a földet vagy ott kandikálnak a könyvespolcokon. Kivéve most. Sehol egy könyv. Keresgéltem egy darabig, aztán végül a Bárányfelhők című, szintén Bartos Erika könyvet vettem elő, hogy majd annak alapján megmintázom a figurákat (egyébként most, este, amikor már semmi szükség rá, két Bogyó és Babócát is találtam ugyanazokon a polcokon.)
Elővettem a festékeket, az ecseteket - sikerélmény, minden ott volt, ahol lennie kellett. Na jó, vizestálkát nem találtam, de egy befőttesüveg is megfelelt. Elkezdtem felvázolni a figurákat. Közben Tika felmászott az asztalra. Ez tilos, úgyhogy levettem. Hangos vinnyogás lett az eredmény. Gyorsan elővettem valami játékot - Játsszál, kicsi bogaram - és rajzolgattam tovább. Remek, jöhet a festés. Tika újra az asztalon. Na jó, maradjon, legalább tudok festegetni. Tessék, egy ecset, ezzel maszatolhatsz. NEEM! Ne vett a szádba, a tempera nem ennivaló. Vajon mennyire mérgező a tempera? Ilyen mennyiségben biztos nem... vagy nem nagyon... Megtörölgetem a száját, festek tovább. Tika boldogan maszatolgat, vizez. Nagyszerű. Aztán mindent belehajigál a festővizembe. Temperatubusok, sajtdarabkák, kenyérdarabkák áznak búsan a színes vízben. Na jó, ennyi volt az asztali móka, leteszlek. Hangos nemtetszés.
Közben elkészült a tea. Jó, ha a képet befejeztem, kényeztetem magam egy kicsit: megiszom a teát szép nyugodtan, egy finom Manner szívecskével (Emil nemrég munkaügyben Bécsben járt, és onnan hozta), aztán ébresztem a csapatot, és indulunk. Elég az álmodozásból, vissza a rajzhoz!
Ideteszem a székre a ceruzákat, rámold szét nyugodtan, már majdnem kész vagyok. Ceruzák koppannak a földön, Tika szájában egy filctoll, na az legalább biztos nem mérgező, szigorúan gyerekbarát. De azért köpd csak ki! Újabb szájtörlés, nyelvtörlés, sírás. Rendben.
És a festmény is alakul. Már csak sárgára festem az ajándék szalagját, és kész. Utolsó simítások, már csak kimosom az ecsetet. ÉÉÉS - utoljára a teámba öblítem bele a temperás ecsetet. Megszeppenten álldogálok. Hát, ilyen mennyiségben biztos nem mérgező... Ugye? ... és szerencsére sárga festék volt.

2011. február 23., szerda

Kegyes kétbalkezes visszatér

Nagyon szeretek olvasni.
Mostanában nemigen van időm rá.
Viszont hivatásos betűfalóként hamar ingerlékennyé válok, ha nem kapom meg az "adagomat". Az olvasás ki is kapcsol, pihentet. Mostanában elsősorban azokat a könyveket olvasom, amelyek erre a célra alkalmasak. Könnyedek, kedvesek, rengetegszer olvastam már őket, de továbbra is szeretem. Általában mondanak is valamit nekem, bár nem feltétlenül azt, amit első ránézésre (olvasásra) gondoltam.

Az egyik ilyen könyv Adrian Plass: Kegyes kétbalkezes naplója. Ezt sajnos már régen olvastam, mert a második példányomat is kölcsönadtam valakinek, harmadikat beszerezni pedig még nem volt kedvem. Ennek a folytatása A kegyes kétbalkezes visszatér, ami viszont gyakran előkerül.

Kegyes kétbalkezes törekszik Isten útján járni, de gyakran összekeveri a dolgokat vagy túlreagálja vagy félreérti. Van egy bölcs és nyugodt felesége Anne, és egy humoros, mindenből, így az egyházból is tréfát űző fia, Gerald. Én sok helyen magamra ismerek a rövid naplóbejegyzésekben, és szeretem egy ilyen kicsit görbe tükörben nézni magam.
A második kötet picit laposabb, mint az első, viszont ebben Gerald időnként ír egy-egy átírt részt a Szentírásból, amik nagyon tetszenek. Itt egy pár részlet a kedvencemből:

Gondolkoztam a tegnapiakon, és arra a következtetésre jutottam, hogy elég lesz csupán akkor elkezdened aggódni, amikor olyan személynek tartod majd magad, akit bolond lenne Isten nem használni. Isten mindig együgyűeket használt. Szerintem nincsenek különleges emberek, hanem csakis közönségesek. Ha Ő úgy dönt, hogy Téged is használni kíván, az legyen az ő problémája. De úgy gondolom, esetleg érdekelhet a mellékelt, általam átírt szentírási rész. Ne hidd, hogy akkoriban máshogy volt. Akkor is közönséges emberek éltek - akárcsak mi.

Ezek után az Úr szolgálatba állított másokat is, hetven tanítványt, és elküldte őket kettesével minden városba és helységbe, ahova menni készült. Így szólt hozzájuk: "Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek tehát az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába. Menjetek el! Ne vigyetek magatokkal erszényt, se szütyőt, se sarut! Útközben ne is köszöntsetek senkit!" Ekkor egy a hetven közül felemelé az ő kezét, és kérdé:
"Uram, amikor te sarut emlegettél, végyük mi azt általános definíciónak, mely vonatkoznék mindenféle lábbelire, avagy csupáncsak a sarut érted vala alatta? Annakokáért kérdezém én eme dolgot, lévén van énnekem egy pár kitűnő túrabakancsom, mely nagyszerű azon cél bevégzésére, amelyre küldesz minket." (...)
És lőn, hogy minekelőtte a lábbelikről szóló kérdések bábeli zűrzavara eluralkodott volna, Jézus felemelé az ő kezét és emígyen szóla:
"Álljunk csak meg egy pillanatra! Hadd fejezzem ki magam világosan! A 'se sarut' annyit jelent, hogy semmi ne legyen a lábatokon. Értitek? Semmi! Se túrabakancs, se bőrszíj, se teniszcipő, se gumicsizma, se surranó, se semmi, amit én a szó legszélesebb értelmében sarun értek. Nagyszerű. (...) Menjetek párosával, és ne vigyetek magatokkal se erszényt..."
Ekkor azonban egy a hetven közül felemelé az ő kezét, és megkérdezé az Urat, vajon magával vihetne-e egy kis arctörlő kendőt, s ez felbátorítá a többit. Egy másik engedélyt kére egy kis plüssállatka magával vitelére, mert anélkül nem érezné biztonságban magát, míg egy másik arról kérdezte, hogy ha az Úrral magával találkozna az úton, akkor őt sem kell üdvözölnie? Ezeket pedig számtalan ostoba kérdés követi vala.
Az Úr csendet kére, és mondá: "Nos, úgy látom, nem fogtátok fel, miért küldelek ki titeket. A lényeg nem az, hogy mindenféle tárgyakat csempésszetek a ti táskátokba, azon ócska kifogásra hivatkozva, hogy a plüssállatok az értelmező kéziszótár meghatározása szerint nem tartoznak a saru fogalma alá, hanem sokkal inkább az, hogy tőlem függjetek. Megértitek végre? Se szütyőt, se tarisznyát, se sarut, se játékmacit, se hitelkártyát, csak menjetek!"
Ezeknek utána hosszú csend következék, és az Úr már azt hitte, hogy végre tényleg menni készülnek, amikor egy tanítvány felemelé az ő kezét. Jézus összehúzott szemmel nézett a kéz tulajdonosára:
"Igen?"
"Ööö, csak arra akarnék reagálni, hogy ne vigyünk magunkkal szütyőt, Uram.
"Igen?"
"Hát, ööö, őszintén megvallva én nem tudom, mi a szütyő, és ööö, aggódnék, hogy tudtomon kívül mégis szütyő lenne nálam... Ezért azt gondolám...
Hallván ezt a többi hatvankilenc hangosan gúnyolódni kezdett nevetvén és sírván: "Jaj, te idióta! Nem tudod, mi az a szütyő? Azt mindenki tudja, mit jelent! Röhej!"
Ekkor Jézus fogait csikorgatván azt mondta: "Nagyon jó, ki tudná megmondani, mit jelent a szütyő?
És ekkor a hatvankilenc önbizalma elszálla. Egy találgatni próbált, hogy talán a szütyő ez leend "amit egy játékban használánk".
Jézus fejét rázta, és megkérdezte: "Rendben, ki nem tudja, mi lenne az a szütyő?"
Mind a hetven feltette az ő kezeit.
Jézus sóhajta egyet, és elmosolyodván magában mondá:
"Rendben, vegyetek le mindent a lábatokról. Kezdem elölről az egészet..." (...)

2011. február 21., hétfő

A ddaruhám!


Alaphelyzet: Rózsa felöltözés nélkül, még hálóingben ült le reggelizni. Sokkal nyugodtabb vagyok, ha először felöltözik, és már csak a fésülködés marad a reggeli utánra. Ezt hajlandó volt elfogadni, és megkért:
- Jó, akkor add a ruhám!
Aztán elkezdett játszani a szavakkal, és így alakult ki a daruhám szó. A daruhám a darvak felszerszámozására szolgáló tárgy, melynek nagy szerepe lett Rózsa esti meséjében. Valahogy így szólt (a vége fele már rövidítettem az eredetihez képest):

- Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, akinek a kertjében állt egy nagy cseresznyefa. De az olyan magas fa volt, hogy mire lepotyogott róla a cseresznye, már el is rohadt. Nagyon sajnálta a király, hogy nem ehet a cseresznyéből, ezért kihirdette, hogy aki tud neki hozni egy kalapra való cseresznyét, azt gazdagon megjutalmazza, neki adja a fele királyságát. Sokan megpróbálták, de senkinek nem sikerült.
Ibolya: - Állítsanak fel egy nagy létrát!
Mama: - Olyan nagy létra nincsen, amivel el lehetne érni a tetejét.
Rózsa: - Húzzanak fel egy kosarat a tetejére!
Mama: - Az nem megy, mert a kötelet valakinek fel kell erősíteni a fára!
Rózsa: - De igen, mert a cseresznyefán középen ott van egy ág, amin régen a gyerekek hintáztak és azon van egy kötél, és...
Mama: - Folytathatom a mesét? Ezen a fán nincs hinta, hanem...
Rózsa: - Hadd képzeljem már úgy el a fát, ahogy szeretném!
Mama: - Jó, de ha így lehozzák a cseresznyét, nem tudom úgy elmondani, ahogy kitaláltam.
Rózsa: - Rendben, akkor folytasd!
Mama: - Végül jelentkezett egy pásztorfiú. Kért 7 pár vasbocskort, 7 bika bőréből hét ruhát, és 77 acélfokost.
Gábor: - Mi az a fokos?
Mama: - Kis balta. Mindent betett a hátizsákjába, a fokosokat az övére fűzte. No, nekivágott a legény, mászott felfelé, a fokossal lépcsőfokokat vágott ki magának. Aztán lassan elkopott a fokos éle, majd a második is. Mire a 33. fokost is elkoptatta, már olyan magason volt, hogy nem látott le a földre, de még mindig nem látszott a fa teteje sem. Aztán a 66. fokosnál már eljutott oda, ahol a faágak kezdődtek. Átugrott egy levélre, s felmászott a fa csúcsára, hol a cseresznyék piroslottak. De ezek akkorák voltak ám, mint egy-egy alma. Körülnézett, hogy hol találhatná a legszebb szemeket. Nem messze oda egy szép tó bújt meg a levelek között. Letelepedett mellé a legény, s csak nézte, nézte a vizet. Nemsokára megjelent hét darumadár. Megrázták magukat, levették a daruruhát, s tündérek lettek. A legénynek nagyon megtetszettek, különösen a legkisebb, akinek hosszú barna haja volt, és barna szeme.
Rózsa: - Az én vagyok!
Mama: - Sokat gondolkodott a legény, hogy hogyan kaphatná meg a leányt, s kitalált valamit. Amikor másnap is arra jártak a leányok, elbújt, aztán fogta a daruruhát, és
Rózsa: - Betette a hátizsákjába!
Mama: - Így van! Szegény leány kereste, kereste a ruháját, de nem találta sehol. Végül sírva leült a tó partján. Akkor előjött a legény, megölelte, s feleségül kérte. A lány először megijedt, de aztán beleegyezett a dologba. S hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok, már a fa tövében is találták magukat.
Gábor: - Az hogy lehet?
Mama: - Hát, a tündéreknek van ilyen erejük. No, aztán odaadták a királynak a cseresznyét, s kaptak érte két aranyat.
Gyerekek: Döbbent csend. Majd: - Mit kapott érte? De hát nem erről volt szó!
Mama: - Sajnos becsapta őt ez a király.
Mama: - A legény szomorúan hazavitte a feleségét az anyjához, de amikor az anyja elkezdte kipakolni a hátizsákot, előkerült a daruruha. A menyecske hízelgett, hogy hadd vegye fel még egyszer. S amikor megkapta, huss! Kirepült az ablakon.
Rózsa: - Akkor én elfordulok, és akkor fordulok vissza, ha visszakapja a feleségét!
Mama: - A legény utánaindult, hogy visszahozza. Ment, mendegélt. Végül egy sűrű erdőbe ért. Itt egy kis kunyhót talált. A kunyhóban egy vén anyóka ült. Elmesélte neki, mi járatban van. Az anyó megértően bólogatott, s így szólt: - No, te legény! Ide figyelj! Itt van ez a daruhám. Vidd magaddal. Mássz fel az üveghegy legtetejére. Pont odanyúlik a cseresznyefa egy levele. Arra ugorj át, és ha megtalálod a darvakat, a feleségedet fogd meg ezzel a hámmal, s el ne engedd.
Másnap el is indult a legény. Megmászta az üveghegyet, véresre karistolta rajta a lábát, de feljutott.
Rózsa: - És nem tört össze a hegy?
Mama: - Nem. Valóban, pont odalógott egy cseresznyelevél. Felugrott rá, s eljutott az ágakig. No, itt egy ágon volt egy darufészek. Abban sertepertélt a hét daru.
Rózsa: - Mi az, hogy sertepertélt?
Mama: - Hát, hogy körülötte matatott. (elfelejtettem ugyanis, hogy mit is mondtam az előző mondatban...)
Rózsa: - De ez nem értelmes! Mi az, hogy abban körülötte matatott?
Mama: - Jó, akkor egyszerűen matatott. Nézte a legény, hogy melyik az ő kedvese, s könnyen felismerte kecses mozgásáról, karcsú termetéről. Előugrott és a fejére tette a daruhámot. Hej, vergődött a daru, próbált elrepülni, de a legény nem hagyta magát. Lassan kifáradt, megrázta magát, s újra leánnyá változott. Így szólt: - Kedves férjem, látom, megtaláltál. Most már nem változom át többet, hűséges feleséged leszek. A legény édesanyját is felhozták, s boldogan éltek. Egy nap a kisfiuk leköpött egy cseresznyemagot a fáról, s az pont fejbe találta a királyt. Úgy eltalálta, hogy érezte, közeledik az utolsó órája. Lefeküdt, s kihirdette, hogy hozzák elő azt a pásztorfiút, akinek ő odaígérte a fele országát, mert nem szeretne úgy meghalni, hogy az ígéretét nem tartotta be. Éppen arra repkedett az egyik darutündér, s azonnal szólt a legénynek. Így megkapta a fél országot is. Itt a vége, aludj el véle.
Rózsa: - Szegény másik fél ország...

Gyerekek egymás között - erőszak

Családunk nem híve az erőszakos megoldásoknak. Sajnos ez nem jelenti azt, hogy kiélezett helyzetekben nem fordulna elő ilyesmi, amin aztán napokig emészthetem magam. Tényleg nagyon sajnálom, amikor úgy alakul.
Ha a gyerekek fáradtak, rendszeresen oda kell figyelni, hogy sikerüljön időben elcsípni a kezdődő problémákat.
Mégis előfordul, hogy ilyen drámai mondatok hangzanak el:
Gábor: - Mama, ... megütötte a nyelvemet! (Hogy hogy csinálta: örök rejtély marad).
Ibolya: - Mama, ... megütötte a szívemet!

Remélem, hogy sikerül nyugisabb mederbe terelni a kapcsolatukat. Szerencsére nagyon sokszor jól megvannak egymással.
Ma este volt egy pillanat, amikor majdnem mindenki óbégatott (Gábor), nyüszített (Ibolya) vagy hörgött (Tika). Nehezen álltam meg nevetés nélkül, annyira tehetetlennek éreztem magam és abszurdnak a helyzetet.

Egyébként ma este Rózsa életében először teát főzött az egész családnak, és frankón nem borította magára a forró vizet, sem a vízforralóból, sem a kancsóból. Nagyon ügyes!

2011. február 18., péntek

Torna és egyebek


Gábor és Ibolya ma voltak először ovis tornán az iskolában. Nagyon-nagyon jó volt, mindenkinek nagyon tetszett, még nekem is.

Döbbenetes, ahogy Tiborka fejlődik. Ma az történt, hogy a rendrakás során véletlenül megnyomtam egy síró baba hasát, és az sírni kezdett. Erre odamászott hozzá, és megölelgette, majd fölsőjét felemelve szabályosan mellre tette a babát. Az, hogy megszeretgeti a síró babát még nem lepett meg annyira, de a szoptatás már nagyon szerepjátéknak tűnik számomra.

Ibolya új szót talált ki: tohnya. Ez azt jelenti, hogy gyenge, puhány. Az eredeti mondat:
- Sok ovis társam tohnya, de én nem, mert én tornázom.

Elmaradt az éjszakai buli

Úgy volt, hogy ma nálunk alszik Adél, Rózsa legjobb barátnője. Hihetetlenül aranyos kislány, mindig el vagyok bűvölve, hogy milyen jólnevelt, hálás, udvarias stb. Egészen az elalvásig minden rendben is ment (fürdés, lefekvés, esti ima, esti mesék sora), de akkor megszeppent a kicsi nagylány és inkább otthon folytatta az éjszakát.
Lefekvés előtt volt egy érdekes megjegyzése:
- Nálatok minden este ilyen?

- Igen, körülbelül - válaszoltam. - De mire gondolsz, milyen?

- Ilyen zavaros - felelte.

Kíváncsi lennék, mire gondol, és hogy náluk milyen egy este... Szerintem teljesen normális este volt.

2011. február 10., csütörtök

Rózsa leckéje

Minden délutánom többé-kevésbé rettegett programja, hogy Rózsának leckét kell írnia. A leányzó remekül ír leckét egyedül, de sokkal jobban szereti, ha én is ott vagyok a közelben, félpercenként megnézem a füzeteit, megdicsérem a rajzát, meghallgatom, hogy mennyire rühelli az egészet, odaadom a következő könyveket, és elpakolom az előzőeket.
Ma viszonylag zökkenőmentesen zajlott a program, csak egy piros ceruzát kerestem percekig, ugyanis az egyik feladat során piros szoknyát kellett színezni. Majd megpróbáltam a fellelt rajzolóeszközt kihegyezni. Amikor harmadszorra tört ki a már majdnem hegyes hegye, csaknem eljutottam arra a pontra, hogy kivágom a hegyezőt a kukába. De inkább elővettem egy kést, és azzal hegyeztem ki a Rózsa szerint narancssárga ceruzát. De nemsokára találtam egy pirosat is. Elkezdtem hegyezni, ám hamar feltűnt, hogy nem halad a dolog. Gyanakodva lepillantottam, és kiderült, hogy egy dobókockával próbálom jobb belátásra bírni a ceruzát.

Rózsa szakadt a röhögéstől. Mondjuk én is...

2011. február 8., kedd

Na neee!

Mostanában eléggé kimerült vagyok. Azt hiszem, ezt annak köszönhetem, hogy megint megpróbálok kicsit aktívabban foglalkozni a szakmámmal, tanulmányokon töröm a fejem, és arról ábrándozom, hogy egész nap csak olvasok és olvasok, vagy fordítok vagy ilyesmi. Jaj, de jó lenne...
De sajnos lassan be kéne látnom, amit az elmúlt 8 évben nem sikerült, hogy végesek az erőim, és nem fér bele annyi, amennyit magamra kényszerítek. Ez a belátás azonban nagyon nehezen megy, és addig is a biztonság kedvéért ingerült vagyok mindenkivel, hagyom, hogy a rendetlenség újra úrrá legyen a lakáson, sírdogálok vagy veszekedek Emilnek, és a kimerültségtől teljesen indiszponált vagyok. Gőzöm sincs, hogy mit hova teszek le, hogy mit kinek meséltem már el, kivel beszéltem meg.
Ennek szép példája a diákigazolvány-ügyintézésem.

Ebben a félévben megpróbálom befejezni egyetemi tanulmányaimat, ezért újra lesz diákigazolványom. Ez a tény különösen nagy örömmel tölt el, mert ezen a héten sokat kell a városban mászkálnom, és már enyhén szólva elegem volt belőle, hogy többezer forintot elbékávézom, de azért nem annyit, hogy megérje bérletet venni.
Hirtelen jött ötlet gyanánt hétfőn, amikor más okból bent jártam az egyetemen, elmentem a közeli Questura irodába, hogy érvényesítsem a diákomat.
Sajnálatos módon az iroda nem volt ott, ahol én kerestem. Némi telefonos segítség után megtaláltam a nevezett helyet az ellenkező irányban, egy lendületes húszperces séta után. Már látszott, hogy így nem tudok mindent beilleszteni, amit szerettem volna, de fontosnak találtam, hogy a diákot mihamarabb elintézze.
Húztam is sorszámot, nem is voltak túl sokan, remek. Keresgéltem a diákigazolványt, de NEM VOLT NÁLAM... Jaj, ne...
Este nagyszabású keresést tartottam. Emil segíteni próbált: - Nézted már a kék hátizsákban? És a kis kék táskádban? És a nagy kék táskádban?
Kedvesen válaszoltam: - Hagyjál már békén! Annyira idegesít, hogy ilyenkor mindenfélét felsorolsz! Ezeken a helyeken már egy csomószor megnéztem! Le akarok feküdni aludni!
Aztán megtaláltam a nagy kék táskában. És bocsánatot kértem.
Ma pedig megint megrohamoztam a Questura irodát. Kaptam sorszámot, nem is voltak túl sokan, remek. Sajnos mivel a diákomnak a sarka kissé repedt, nem adhattak rá matricát. Csináltassak fényképet, majd jöjjek vissza.
Elég ingerülten mentem képet csináltatni, de végül boldog tulajdonosa lettem egy ideiglenes diákigazolványnak, amelyet 60 naponként meg kell ugyan újítanom, de olcsóbb így, mint ha újat kértem volna.
Nevetséges, de sajnálom a régi diákomat, melyet most bezúznak... Annyi matrica volt rajta. Csomó emlék. Most már nem is lesz diákom, hogy mutogathassam a gyerekeknek. Brühühü.

Zárjuk kicsit vidámabban:
1, Rózsa könyv volt a farsangon. Egy könyv, melynek címe: Rózsa élete.
2, Gábor minden este ragaszkodik hozzá, hogy beszélgessünk.
3, Ibolya még nem ébredt fel ma éjjel.
4, Tiborkával nagyon jót táncoltunk reggel.

És holnap délelőtt végre nem kell mennem sehova!