2013. április 13., szombat

Némi gyerekszáj

Tika sírdogált valamin, szemét törölgetve mondta:
- Nem szeretem, ha környezet jön a szememből!

Virágvasárnap a gödi templomban voltunk, mert már akkor is betegeink voltak, (és sajnos kis szünet után újrakezdtük, ma éppen Gábor lázasodott be...) A templomi kórus énekelte a teljes gregorián passiót. Tika hallgatta-hallgatta egy darabig, aztán ficeregni kezdett, végül így szólt:
- Ezek nem tudják befejezni a hangoskodást!

Újabb sírás:
- Tika, mi történt? Megcsípett valami?
- Nem megcsípett valami, hanem valami megrágta a nyelvemet!
- Mi rágta meg?
- A fogam, ez az alsó!

Rózsának 40,5 fokos a láza, de a humora töretlen:
- Most magamba szállok, mert ott jó meleg van.

2013. április 5., péntek

János vitéz kétszer

avagy hányhatsz-e kétszer ugyanabban a színházban?

Gimnáziumi filozófiatanárom tette fel azt a kérdést, amivel akkor nem igazán tudtam mit kezdeni, de azóta többször eszembe jutott, nevezetesen, hogy: mi közös van bennem, és abban a csecsemőben vagy kisgyerekben, aki valaha voltam, ha hétévente az összes sejtem kicserélődik, és annak az életkornak a legnagyobb részére nem is emlékszem.

Azért van néhány maradandó élményem onnan is, pl. amikor Papácskámmal elmentünk az Erkel Színházba, megnézni a János vitézt. Nagyjából hatéves lehettem, de még nem voltam iskolás. Felvehettem a kék, apró, csillogó kövecskékkel díszített bársonyruhámat, és elmentünk kettesben a színházba. Nagyon örültem neki, mert nagyon szerettem kettesben lenni a Papáccsal, meg az ilyen nagylányos helyzeteket is, hogy színházba megyünk.
Papács rutinos módon elvitt még a darab kezdete előtt a mosdóba, hogy közben ne kelljen kijönni se inni, se másért.
Aztán beültünk a csodaváró, elsötétedő nézőtérre, valahol jobb hátul. A darab megkezdődött, bejöttek énekelve a huszárok, és persze Iluskát vártam a legjobban, de még csak a huszárok táncoltak, leginkább arra emlékszem, hogy valaki egy nagy dobbal átmegy a színpad egyik oldaláról a másikra.
Aztán egyszercsak nagyon rosszul lettem, és lehánytam az előttem lévő néhány széket.
Szegény elvörösödött Papáccsal viharsebesen távoztunk a helyszínről, pedig már nem is voltam rosszul, csak nagyon szégyelltem magam. A takarítónő nem szólt egy szót sem, azonnal ment kitisztítani a kárpitot. A ruhatáros kifejtette, hogy nem lett volna szabad olyan melegben bársonyruhában jönni, attól lettem rosszul.
Valami megmagyarázhatatlan okból azóta nem voltam Papáccsal kettesben színházban, inkább kirándulni mentünk együtt a továbbiakban.

Így aztán már csak emiatt is izgatottan vártam a csütörtöki előadást, amikor Dédpapával mentünk a három nagy gyerekkel a János vitézt megtekinteni. Dédpapa hozta őket Gödről, és pedig a színház előtt csatlakoztam hozzájuk (- jó hosszú munkanapot tartva). Pont utolértem őket a zebrán való átkelésnél, így már együtt mentünk be. Az első felvonás alatt Gábor és Ibolya nemigen látott ülve, ezért Gábor az ölembe ült, Ibolykának pedig leszorítottam a székét, mert ha térdelt rajta, akkor mindig felemelkedett egy kicsit, és aztán egy nem-túl-zavaró-de-azért-mégis hanggal lekoccant a rúdra a szék alatt. Maga az előadás egy kicsit csalódást okozott, noha az azért érdekes volt, hogy megismerhettem egy új műfajt, amire már rég kíváncsi voltam. A dobos gyerek kb. az előadás első három percében ment végig a színpadon.
Aztán az első szünetben elmentünk a gyerekekkel a mosdóba, és ittam is egy kortyot. Mire elkezdődött a második felvonás, már olyan rosszul voltam, hogy Ibolyát arra kértem, ne üljön az ölembe (Gábor elől elült az a magas ember), mert nem tudom, mikor fogok kirohanni hányni. Jól megnéztem magamnak a menekülő utakat, de azért most már önfegyelemmel és némi légzésgyakorlattal sok mindent el tudok érni: nagy nehezen kitartottam a felvonás végéig. Aztán ahogy jött, el is múlt a rosszullét, a harmadik felvonásban már kellőképpen át tudtam érezni annak a drámáját, hogy János vitéz inkább hazatér a birkáihoz ("A nyájam! Most hajtják haza a nyájat! Vissza kell mennem!"), mintsemhogy Iluskával maradna, akit már három éve keres :) . De hát a magyar valóságot nem lehet csak úgy lecserélni Tündérországgal :)

Valami lehet azzal a vízzel. Itthon sem tudok inni a felső fürdőszobai csapból, mert pont ugyanezt eredményezi. Kíváncsi vagyok, mit lehet benne...
A gyerekeknek semmi bajuk nem lett a víztől, és itthon is nyugodtan ihatnak belőle.


2013. április 1., hétfő

Csipkerózsika



Egy Bolondok napjára eső locsolás semmiképpen nem lehet olyan, mint a többi. Rózsa mindenféle terveket szőtt, hogy a Vöcsök-fiúkat milyen módszerrel tréfálja meg ebből a jeles alkalomból. Egyébként minden Vöcsöknek írt egy-egy tojást, amin egy vöcsök úszott a tóban, a másik oldalára pedig az volt írva: Krisztus feltámadt!
Amikor megjöttek a Vöcskök, Rózsa a kanapén feküdt. Kimentem, és a kocsiból kikecmergő fiúk tudomására hoztam a szomorú hírt: Csipkerózsika a kanapén alszik, már legalább száz éve. Azt is odasúgtam, hogy nagyon örülnék, ha nem vizeznék össze a kanapét. A fiúk beözönlöttek a nagyszobába, ahol valóban ott feküdt a kis királylány rózsaszín ruhában, koronával, betakarózva egy rózsaszín palástba. A fiúk körülállták, Toma pedig lehajolt, hogy felemelje az édesdeden alvó Csipkerózsikát, és kivigye.
Igen ám, de ebben a pillanatban Rózsa előkapta az öccse vízipisztolyát a palástja alól, és a meglepődött fiúkat végiglövöldözte vele. Persze abban a pillanatban megpróbálták kicsavarni a kezéből (sajnos el is tört, még nem merek belegondolni, mit fog szólni Gábor), és ellentámadásba mentek át. Tekintettel a helyzet súlyosságára a kölnivíz is előkerült a vízspirccelő flakonok mellett, Rózsa haja még most is elviselhetetlenül illatos.
Közben Ibolya egy kétdecis fültisztító flakonból áztatta csuromvizesre hátulról két locsolkodó kabátját, akik csak később vették észre a merényletet.
Toma zárszava: - Rózsa, volt szép locsolóversünk is, de nem voltál rá nyitott.

Nosztalgia

Nagyon szeretek tojást festeni, kialakítani a kis világot a tojás felszínén, rendezni, díszíteni.
Különösen nagyon jó ez, amikor Nagypénteken összegyűlünk néhányan az iskolai asszonyok közül, csendesen énekelünk, imádkozunk, és közben készítjük a tojásokat. Tavaly csak egy kis időre mentem el, de most két és fél órát is ott lehettem, mert drága férjem otthon volt a gyerekekkel. Sőt, az egyik barátnőm még a takarításban is segített, és így nyugodt lélekkel mehettem az iskolába. Nagyon-nagyon jó volt.
Sajnos felmerül az a kérdés, hogy mi legyen a tojásokkal? Engem már nem nagyon locsol meg senki (nem zavar!), a kislányok pedig maguk elkészítik a tojásaikat, nincs szükség az enyémre is. Ez teljesen rendben is van így, csak a tojásírás... Na, mindegy. Lehetne dekorációs céllal is festegetni. Vagy barátnőknek... Első évben még reménykedtem, hogy hátha a sok néprajzkutató a munkahelyemen meg fog locsolni... talán az idén, hiszen másik szobába kerültem :-)
Bizony azok is nagyon szép idők voltak, amikor majdnem száz locsolóra számítottunk, és négyen ültünk tesók egész éjjel a tojások mellett, írtuk-írtuk őket, hol jókedvűen, hol kevésbé. Roni mindig gyönyörű aprólékosakat, indákat, madarakat, virágokat, szirmokkal, kacskaringókkal, finom vonalakkal, amiket úgy utánoztam volna, de teljesen felesleges volt próbálkoznom. (Egyébként ma is százszor kifinomultabb, mint én, és mind a ketten jól érezzük magunkat.)  Réka a különleges, bohókás Réka-style tojásokkal, azokat meg azért nem volt érdemes lekoppintani, mert olyan egyedien rékásak voltak. Én pedig olyasmiket csináltam, mint most: hagyományos, egyesek számára titkos jelentést hordozó tojásokat.
Akkor a napjában legalább négyszeri átöltözés is dicsőség, öröm volt. Hajnali négykor-ötkor érkező Regnum-csoportok, akik versenyeztek, hogy ki ér oda először vagy több vízzel. Sok év távolából gratulálok a Vidráknak :-), de azért a Pelék jeges vize se volt semmi. Most erről viszont már szívesen lemondok :-)