Az az érzésem, hogy rohannak a napok, a hetek, én pedig csak kapkodom a fejemet. Már ha éppen van erőm kapkodni, mert általában annyira álmos vagyok, hogy amint lenne időm kilátni a szememen, inkább gyorsan becsukom őket.
Az elmúlt hónapban nem volt autónk. Érdekes tanulási folyamat volt ez számomra, aki nehezen fogadok el külső segítséget. Már előtte rájöttem, hogy ebben fejlődnöm kéne, és lám, rögtön meg is kaptam rá a remek lehetőséget. Hm... Legközelebb inkább takarítónőt szeretnék, ha választhatok ;-)
Szóval szegény kis Bönci (így hívjuk a kisbuszunkat) még a nyáron komoly sérülést szenvedett, amikor az autópályán kilyukadt a hűtője (és ráadásul épp én vezettem, rajtam kívül 8 gyerek ült a kocsiban)... De pont le tudtunk állni, nem gyulladt ki, senkinek nem lett semmi baja, és úgy tűnt, a lyuk befoltozása után a kocsi is rendben van. Sajnos karácsonyra kiderült, hogy ennyire nem fényes a helyzet, és addigra már cserélni kellett a hengerfejet. Mindenféle közbejött, rendkívül lelkiismeretes szerelőnk végül megszerelte, valamint Réka húgomék autóját is, melyet nagyon kedvesen kölcsönadtak nekünk, és amelynek kuplungja az első úton a lábam alatt törött ketté. Erős vagyok ám...
Szóval, drága majdnem-szomszéd-asszonyunk vitte a gyerekeket suliba, bár néha Gábor biciklivel is nekivágott. Hazafelé főleg busszal jöttek, ennek egy részét mostanra is próbálom megtartani, hogy ne kelljen egy délután háromszor fordulnom. Amikor Ibolya és Emil nagyot borultak bringával, szembeszomszédaink egyből kölcsönadták az autójukat, hogy a váci kórházban kiderüljön, hogy minden rendben. Emil vitte reggelenként Tikát oviba, majd délután haza, és még a bevásárlást is intézte.
Én meg olyan fáradt voltam, hogy az elképesztő. Szóval a kényszerpihenő is nagyon jól jött. Még így is megesett, hogy épp Matyival labdáztam, amikor egyszercsak azt vettem észre, hogy a földön, a kövön fekszem és alszom. (Ez azért veszélyes egy másfél éves poronty mellett, akinek kedvenc tevékenysége, hogy lerámol az asztalról, és mindent összeönt mindennel, majd leesik a székről, ha van rá módja. Na jó, nem ez a kedvence, táncolni és mondókázni még ennél is jobban szeret.) Úgyhogy gyorsan felmentem vele a hálószobába, ott kevesebb a veszélyforrás, és azonnal elaludtam újra. Nem tudom, mennyi idő múlva ébresztgetett, hogy akár meg is szoptathatnám, majd ő is elaludt.
De legalább van csodálatos értelme ennek a nagy-nagy fáradtságnak: Ha esetleg valaki még nem tudná, nagy örömmel jelentem, hogy várjuk a hatodik babát! Már 12 hetes, úgyhogy most már minden babonás időkorláton túl vagyunk. Láttuk ultrahangon, tündéri kis manó.
Nem merek ígérni semmit, de már 9. napja nem vagyok annyira kidőlve, mint korábban, úgyhogy igyekszem gyakrabban jelentezni.
Az elmúlt hónapban nem volt autónk. Érdekes tanulási folyamat volt ez számomra, aki nehezen fogadok el külső segítséget. Már előtte rájöttem, hogy ebben fejlődnöm kéne, és lám, rögtön meg is kaptam rá a remek lehetőséget. Hm... Legközelebb inkább takarítónőt szeretnék, ha választhatok ;-)
Szóval szegény kis Bönci (így hívjuk a kisbuszunkat) még a nyáron komoly sérülést szenvedett, amikor az autópályán kilyukadt a hűtője (és ráadásul épp én vezettem, rajtam kívül 8 gyerek ült a kocsiban)... De pont le tudtunk állni, nem gyulladt ki, senkinek nem lett semmi baja, és úgy tűnt, a lyuk befoltozása után a kocsi is rendben van. Sajnos karácsonyra kiderült, hogy ennyire nem fényes a helyzet, és addigra már cserélni kellett a hengerfejet. Mindenféle közbejött, rendkívül lelkiismeretes szerelőnk végül megszerelte, valamint Réka húgomék autóját is, melyet nagyon kedvesen kölcsönadtak nekünk, és amelynek kuplungja az első úton a lábam alatt törött ketté. Erős vagyok ám...
Szóval, drága majdnem-szomszéd-asszonyunk vitte a gyerekeket suliba, bár néha Gábor biciklivel is nekivágott. Hazafelé főleg busszal jöttek, ennek egy részét mostanra is próbálom megtartani, hogy ne kelljen egy délután háromszor fordulnom. Amikor Ibolya és Emil nagyot borultak bringával, szembeszomszédaink egyből kölcsönadták az autójukat, hogy a váci kórházban kiderüljön, hogy minden rendben. Emil vitte reggelenként Tikát oviba, majd délután haza, és még a bevásárlást is intézte.
Én meg olyan fáradt voltam, hogy az elképesztő. Szóval a kényszerpihenő is nagyon jól jött. Még így is megesett, hogy épp Matyival labdáztam, amikor egyszercsak azt vettem észre, hogy a földön, a kövön fekszem és alszom. (Ez azért veszélyes egy másfél éves poronty mellett, akinek kedvenc tevékenysége, hogy lerámol az asztalról, és mindent összeönt mindennel, majd leesik a székről, ha van rá módja. Na jó, nem ez a kedvence, táncolni és mondókázni még ennél is jobban szeret.) Úgyhogy gyorsan felmentem vele a hálószobába, ott kevesebb a veszélyforrás, és azonnal elaludtam újra. Nem tudom, mennyi idő múlva ébresztgetett, hogy akár meg is szoptathatnám, majd ő is elaludt.
De legalább van csodálatos értelme ennek a nagy-nagy fáradtságnak: Ha esetleg valaki még nem tudná, nagy örömmel jelentem, hogy várjuk a hatodik babát! Már 12 hetes, úgyhogy most már minden babonás időkorláton túl vagyunk. Láttuk ultrahangon, tündéri kis manó.
Nem merek ígérni semmit, de már 9. napja nem vagyok annyira kidőlve, mint korábban, úgyhogy igyekszem gyakrabban jelentezni.
:-D
VálaszTörlésAnnyira jók ezek az elalvós történetek, engem Zsiga nagyon szemmel tart, hogy ilyen ne történhessen! ;-) de valószínű a fáradtságnak is vannak fokozatai.. hajrá Virág!!