Tényleg kereste

Az idei volt az első olyan Húsvét, amikor be kellett látnom, hogy a „kicsi” és a „nagyok” igényei és lehetőségei annyira különbözőek, hogy nem tudjuk egységesíteni. A vártnál könnyebben léptem meg ezt a számomra nagy lépést, és úgy tűnik, hogy nem okozott törést más családtagokban sem.

A tavaszi szünet Nagycsütörtökön kezdődött, ami engem mindig nagyon elkeserít, úgy érzem, hogy csak beleesünk a Szent Háromnapba, és nem tudunk rákészülni, kifújni magunkat. Mindegy, ehhez alkalmazkodtunk.

"Kérdezd meg, hogy ki árulja el!"

Reggel átrendeztem a nagyböjti hangulatú asztalkánkat, kavicsokkal jelenítettem meg az Utolsó Vacsorát. A gyerekek nagyon várták az esti családi szertartásunkat, a nem-kicsit átalakított lakomát, aminek a keretében eljátsszuk az eseményeket, Emil megmossa a lábunkat, felelevenítjük a zsidó kivonulást, párhuzamban a nagycsütörtöki történésekkel. Minden évben viccelődnek arról, hogy ki lesz Júdás, de aztán a végén senki sem, csak egy baba helyettesíti. Idén külön színt vitt az egészbe, hogy Rózsa hittanórán sokat tanult a széder-estéről, amit el is mesélt nekünk. Nagyon érdekes volt, és a hittan tankönyve is szuper, Székely János püspök írta, mindenkinek nagyon ajánlom. Ezt olvasgattam utána a szabadidőmben. Este a nagyok elmentek Dobogókőre, a lábmosós misére, én pedig Matyival a saját plébániatemplomunkba, a babaszobába. Nehéz volt ott átélni a szertartást, vágytam a többiekhez, és kritikus voltam a lezajlott szentmise iránt. Mire hazaértek a többiek, újra megjelenítettem a nagypénteki dolgokat az asztalkán.

Este fennmaradhattak a gyerekek tovább, ez az ő „estjük”, virrasztásuk. Eddig azonban minden évben lefeküdtek előbb-utóbb, most pedig igyekeztek fennmaradni reggelig. Nagyon mérges lettem rájuk. Persze egész nap fáradtak voltak, és előre tudtam, hogy a Húsvét amúgy is kimerítő (hosszú nagyszombati liturgia, locsolkodás a fiúknak, óraátállítás), és nagyon nem akartam, hogy a nyűgösködésről szóljanak a napok.

Finom ez a tejszínhab! - készül a húsvéti reggeli

Este megpróbáltunk együtt menni a csonka misére Dobogókőre, de Matyi hamar jelezte, hogy szopizni szeretne. Ilyenkor meg szoktam vele beszélni, hogy majd később, meg otthon, de ez eltart egy darabig. Gyorsan kimentünk, de ott meg észrevette, hogy remekül visszhangzik a folyosó, és trappolt, kurjongatott. Nagy nehezen találtam egy helyet két emelettel lejjebb, ahova elbújtunk. (Ez már tavaly is nehéz volt: Matyival egyszerűen nem lehetett bent maradni a szertartáson., és nagyon csalódott voltam.) Egy idő múlva Emil bukkant fel, átvette a kislegényt, én pedig felmehettem, vissza. A gyerekek ministráltak, megható volt számomra látni őket együtt, az oltár körül, az Oltáriszentséget kísérve. Éjjel felállítottam a Szent Sírt, ami számomra egyre inkább annyira „kelléke” a Húsvétnak, mint a Karácsonynak a fenyő. Idén Gábor rajzolta a benne fekvő Krisztust.

Szombaton főleg a tojásírásról szólt a nap, a leánykák szebbnél szebb tojásokat készítettek a kb. 40 locsolónak, a fiúk játszottak, bicikliztek. Este egyértelműnek tűnt, hogy én megint a plébániára megyek, és belül elhatároztam, hogy örülök annak, ami az enyém, és próbálom átadni magam az eseményeknek, nem gondolkodom azon, hogy milyen jó lenne Dobogókőn. Megmelengetett az is, hogy Matyi minden alkalommal hangosan énekelte, hogy Amen, és ragaszkodott hozzá, hogy a babaszoba többi lakójával kezet fogjon a Miatyánk után. Nagyjából sikerült is. Mire hazaértem, a csapat még otthon volt, hiszen én hatra mentem, nekik viszont csak 10-kor kezdődött a szertartás. Pont belecsöppentem a zaklatott indulás közepébe, a mibe öltözzem, milyen a hajam, hol a cipőm stb. felfordulásba, és nem tudtam kivonni magam. Mire végre elmentek, minden magasztos érzésem elmúlt, és csapnivaló anyának éreztem magam. Még annyit megtettem, hogy kivettem Jézust a sírból, és elmentem aludni.

Reggel Matyival korán keltünk, még mindenki aludt, naná, hiszen három óra körül értek haza. Lementünk a nagyszobába, Matyi első útja a Szent Sírhoz vezetett, kereste Jézust, akit előző nap elég sokat dajkált, és mindig visszafektetett a sírba. De nem találta. Tanácstalanul fordult hozzám: Jézu hol? (nem is tudtam, hogy tudja ezt a szót...). Magyaráztam, hogy:

Nincs itt, feltámadt.

Valóban feltámadt.