Árnika Emília - nagyon örülünk Neked!

Árnika születése. Nem teljesen idilli, de mégis az. Hja, kérem, a szülés sosem pont olyan, mint ahogy elképzeli az ember - viszont mélyebbre, messzebbre vezet, mint ahogy bármikor gondolnám.
Kényelmes, majdnem végigaludt éjszaka után, hajnalban Ibolya átjött, hogy inkább nálunk folytatná az alvást. Ha már így felneszeltem, fel is keltem, hogy kimenjek a mosdóba, és amint felálltam, éreztem, hogy megindult a magzatvíz. Nem sok, de ahhoz épp elég, hogy biztos legyek benne, hogy VÉGRE, indulunk.
Emil azonban a sok vaklárma után korántsem volt ilyen biztos benne, és inkább tovább szeretett volna még aludni. Én is visszafeküdtem, de egy félóra múlva inkább felkeltem, mert már nem tudtam egyhelyben maradni. A korábbi tapasztalataink szerint 10-12 órán keresztül szokott tartani a szülésem, így biztosak voltunk benne, hogy még sok időnk van. Felkeltem, lementem, elpakoltam a nappaliban és felmostam, amit még nagyon fontosnak éreztem, hogy tisztaság fogadja a pici lányt. Értesítettem Lukács Juditot, a bábánkat, Marikát, hogy lassan jöhet Matyiért, és Ildikót, akivel egy dúlaképzésre járunk, hogy lassan ő is induljon, hogy a gyerekekkel legyen, de nem kell sietni, reggelizzen meg nyugodtan, ez még hosszú lesz, és SMS-eket küldtem a háttérimádkozó drága barátnőknek meg Eszternek, akik ezt előre felajánlották. Aztán leültem a kényelmes fatörzsem alá, az odakészített matracra, és nagyon jól elvajúdgattam. Fél hét körül felkelt Rózsa, Ibolya és Gábor, lejöttek, teát főztek nekem, összeszedték a baba érkezéséhez szükséges dolgokat, csendben voltak ha kellett, nagyon aranyosak.  Matyit elvitte Marika, a tesók gondoskodtak róla, hogy ne sírva távozzon - ez is fontos volt nekem. Fél nyolc - nyolc körül Emil is lejött, majd Tika is megjelent. Közben felhívott Judit, hogy hogy vagyunk, és  meglepve hallotta, hogy már aktívan jönnek a méhösszehúzódások. Hát igen, a kórházi szüléseknél másképp megy ez, nem voltam hozzászokva a gondoskodáshoz. Azonnal átjött, szívhangot nézett, és már nem is ment el tőlünk.
Az egyre erősödő összehúzódások első jeleire (amint megváltozott a lélegzetem) Emil mindig pattant, hogy átöleljen, fogja a derekamat. Igen ám, de a közbenső időben tett-vett, végezte a szokásos reggeli dolgokat, reggeliztette a gyerekeket, jelezte a munkahelyén, hogy nem megy be stb. Nekem már fogytán volt a türelmem, most már maradjon teljesen mellettem. Egyre jobban magamba fordultam, nem tudtam kérdésekre válaszolni, elmondani, hogy mi esne jól. Judit elkezdte masszírozni a derekamat, az pl. nagyon jólesett, de nem sikerült kifejezni. Meg kellett küzdenem néhány beakadó gondolattal, nagyon jót tett, hogy kimondtam őket. Közben pedig magam sem tudtam, hogy hol tart a folyamat, hiszen annyira az volt bennem, hogy még nagyon hosszú idő - és éreztem, hogy ugyanakkor már nagyon belül vagyok. Így történt, hogy kilenckor még egy SMS-t írtam Tika tanító nénijének, hogy egyeztessük a családlátogatás pontos időpontját.
Amikor Emil elkezdett volna enni egy kicsit, enyhén elszakadt a cérna. Már nagyon fájt minden, úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Bementem a fürdőszobába, hogy egy kis forró-meleg vizet engedjek a hasamra, hogy enyhüljön egy kicsit.
Itt fordult egyet a dolog.

Emil azonnal utánam jött, és végre egymásra találtunk. Megijedtem, hogy még csak fél 10, és már ennyire fáj, lehetetlen, hogy ezt kibírjam estig. Férjecském biztatott, bátorított, hogy hátha nem is tart addig... Közben szólt Juditnak, hogy nézzen rám. Ekkor ismerte fel ő is, hogy már hol tartunk, azonnal előkereste a babatakarót, törülközőt, amit a drága kislányok reggel szépen összeszedtek Dédpapa bőröndjébe. Én meg bemásztam a kádba, és nagyon jólesett, hogy Emil immár a Judittól kapott mandulaolajjal masszírozta a hátamat (bár amikor felajánlotta az olajat, állítólag elég ingerülten reagáltam...) Közben megérkezett Ildikó is, felvitte a gyerekeket reggelizni az emeletre. Én nem is találkoztam vele.
A jó meleg víz tényleg jót tett, teljesen ellazította a gáttájat. Énekelni támadt kedvem, magamban dúdoltam egy dalt, és egyszercsak éreztem, hogy jön a baba, hogy a testem magától tolja ki, nekem csak segítenem kell az utat. A kezemmel megsimítottam a kifelé igyekvő kis buksit, és hirtelen annyira egy voltam magammal, a testemmel, annyira elfogadó, harmonikus és erős, amit ritkán érzek. Éreztem Isten jelenlétét, hogy nem baj, hogy elbizonytalanodtam, hogy elkeseredtem, hogy hitetlenkedtem, hogy semmi sem baj, a Teremtő kezében vagyunk. Kiegyenesedtem térdelő helyzetben, kinyújtózkodtam, jólesett kiáltani is.
Pillanatok alatt kibújt a kicsi lány, Judit elkapta, és azonnal a kezembe adta. Picit sírdogált, aztán elnyugodott és nézelődni kezdett. Gyorsan behívtuk a többi gyereket, így már kb. kétperces korában láthatták is. Gyönyörű volt! Én hangosan kacagtam, olyan boldog voltam.
Hamarosan megszületett a méhlepény is, és még a babával összekötve betettük a tepsijébe, és így vonultunk át a kádból az ágyba. Annyira nem fájt semmi, és olyan erős voltam, hogy sokkal kényelmesebben ment a járás, mind amíg belül volt a kisbaba. Lefeküdtünk a matracra, vártuk, hogy mellre kússzon a baba, aki nagyon ügyeskedett is. Hihetetlen élmény volt, amikor, kb. fél óra - egy óra elteltével egyszercsak hallani lehetett a légzése hangján, hogy akkor, abban a pillanatban kezdett el valóban csak a tüdejével lélegezni, már nem használja az addig a méhlepényben tárolt oxigéndús vért. Hirtelen sokkal erőteljesebben, élénkebben lélegzett. Valóban gyöngéden állhatott át, a saját ritmusában, a kinti élethez szükséges légzésre. Csodálatos. A köldökzsinór is teljesen ellágyult, ellazult, így Emil most már el is vágta.
Ildikó lassan elment, Mamácskám lassan megérkezett, hogy a nagyokat elvigye egy kicsit, így Emillel lehettünk kettesben a babával. Nagyon békés, boldog órák voltak. Judit vigyázott ránk egy darabig, ellenőrizte, hogy jól vagyok-e. Csináltunk a kérésemre lepénylenyomatot (engem mindig teljesen lenyűgöz a méhlepény, most végre kedvemre nézegethettem, és még emlék is maradt róla), megmérte a babát egy kényelmes bugyorban, hogy minél otthonosabb legyen a kicsinek (4200 g!) majd ő is elment, és másnap-harmadnap is ránk nézett.
Pár óra múlva megérkezett a neonatológus doktornő, és az én testemre fektetve megvizsgálta Árnikát. Teljesen elképedtem, hogy egy orvos lekucorodik a földre, hogy a baba kényelmesen maradjon. Felvágta a nyelvecskéjét is azonnal, így könnyebben megy a szopizás.
Aztán újra hármasban maradtunk, békésen. Matyi este ért haza, amikor megértette, hogy ez az a baba, akit vártunk, hogy kibújjon a hasamból, akkor elkezdett nevetgélni, és azóta is nagyon kedves a kicsihez. Szerintem nagyon jó volt neki, hogy nem tűntem el több napra. Hazaértek a többiek is, kezdődhet a hatgyerekes élet.

Ez a szüléstörténet. Számítottam rá, hogy sokkal bensőségesebb, békésebb lesz. De amire nem számítottam: hogy ennyire jó, hogy nem nyúl hozzám senki, nem vizsgálgatnak belülről, nem okoznak fájdalmat. Hogy milyen érdemes kivárni, amíg a test magától kezdi kilökni a babát (és nem nyomni az első ingerre, amikor felszólítanak, hogy nyomjunk). Egyrészt csodálatos az az erő, ami eltöltött, de racionálisabban is: tényleg semmi nem fájt utána! Nem lett aranyerem és nem vált szét a hasizmom, pedig eddig mindig így jártam. És nem hinném, hogy 35 éves koromra lettem ruganyosabb... egészen más, ha a test, a természet rendje szerint alakulnak a dolgok! Sokkal gyorsabb a regeneráció, a tejem egy teljes nappal előbb indult meg, mint eddig bármikor. Árnika élénk, kukucskálós kislány volt már az első napokban is, mert nem stresszelte a kórházi környezet, az erős fények. Minden vizsgálaton vele vagyunk, és bár így is kellemetlen, de legalább kézben van, utána egyből meg lehet szoptatni, nyugtatni.
És: hogy nagyon jó leírni a szüléstörténetet, jó felidézni és átgondolni, hogy milyen volt, mit hozott. Például most döbbentem rá,  ahogy leírtam, hogy tényleg alig néhány óráról van csak szó, és ez milyen rövid idő, Emilnek is, nekem is. Az eddigi legrövidebb szülésem volt tíz óra, most pedig négy óra alatt megszületett Árnika. Elképesztő, hogy ennyit számít a béke, a zavartalanság, hogy nem kell a kórházba érkezéssel kapcsolatos hercehurcát végigcsinálni, megszokni az új helyet, újra kialakítani a nyugalom és a bizalom légkörét.
Szóval, azt hittem, hogy én már "tudok" szülni, hogy sok meglepetés nem érhet, hiszen már hatodszor kapom ezt az ajándékot az életemtől. És kiderült, hogy nem. A szülés egészen más is tud lenni, mint amit én eddig ismertem. Erre pedig nem számítottam, ismeretlen volt, újszerű, magával ragadó. De azért nem annyira, hogy teljesen kikapcsolja a várakozásaimat, felülírja az eddigi tapasztalataimat, hiszen én tudtam, hogy mire számíthatok, mennyi időre, mennyi fájdalomra. A végén aztán mégis győzött ez a sodró, életadó erő. Úgy örülök, hogy ezt is megtapasztaltam.

Most pedig itthon pihenek, amennyire csak tudok. Emil sok szabadságot tartogatott mostanra, így tényleg van több lehetőségem feküdni, aludni. Barátnők, ismerősök komatállal kedveskednek nekünk, ami hatalmas segítség, hogy nem kell az ételről gondoskodni nap mind nap. Köszönjük!
Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek! Ámen.


(Egyébként a közös kép hátterében Szibériában, Hantiföldön kapott komi zokni látható, rajta békasegge-motívummal, mely a szülés megkönnyítését segíti elő. De most nem volt rá szükség :-))