2017. január 3., kedd

Karácsony és Páris-patak






Hűha, most látom csak, hogy mennyire régen nem írtam már ide. Köszönöm, Nagymami, hogy olvasod a blogot, és kérted, hogy frissüljön. Nagy puszit küldök!
Nem véletlen, hogy ilyen nehezen jutok hozzá a bejegyzés írásához. Be kellett látnom, hogy kénytelen vagyok időben lefeküdni, mert az éjszakák megint szaggatottabbak, viszont az altatás is későbbre csúszik Árnika fektetése miatt. Így számos este be sem kapcsolom a számítógépet. Nagyon keresem még magam ebben a hatgyerekes helyzetben. Valami miatt ez most egy erősebb váltásnak tűnik. Nem estem annyira kétségbe, mint a háromgyerekes váltásnál, de vannak átgondolnivalók, kialakítanivalók bőven.
A napok békében telnek, Árnika egy kis mosolygombóc, lassan már el is tud gurulni. Nagyon-nagyon aranyos! Matyika szépen beszél, karácsonyra kapott a szüleimtől egy szerszámkészletet, azzal boldogan fűrészelgeti az apjától kapott hungarocell lapokat. Elképesztően kreatívan szerepjátékozik. Nekem nagy élmény, hogy egy darabka hungarocell vagy fa mennyi mindenné alakul a kezében néhány perc leforgása alatt. A húgával nagyon jól megvan, simogatja, szeretgeti. Szegényem, ha éjjel sír Árnika, befogott füllel próbál aludni.
A karácsonyunk derűs volt, csak néhány hisztimorzsa és egyet nem értés árnyékolta be. Éppen mindenki egészséges is volt (négy hét betegség után. VÁÁÁ!), így együtt tudtunk menni az éjféli misére. Skype-on velünk töltötte a Szentestét Örsy László jezsuita atya is Washingtonból. Nagyon örültünk neki, és az áldásának. Másnap aztán megint betegség kezdődött, így nem tudtunk közösen menni a családi karácsonyokra, amit eléggé sajnáltam. Talán majd jövőre...
A karácsony két legszebb élménye számomra Matyihoz és Árnikához kötődik. 24.-én éjjel arra ébredtem, hogy Árnika énekelget az ágyban mellettem. Emilt is felkeltettem, így együtt gyönyörködtünk benne, ahogy "kisdedek és csecsemők ajkán zendítesz dicséretet, Uram". 26.-án pedig Matyival kettesben mentünk misére. Az Úrfelmutatás után vissza akartam ülni a helyemre, de a kislegény rám szólt: Nem! Mindig térdel! Egészen az áldozásig térdeltünk.

Aztán amikor megint (majdnem - szegény Emil épp akkor kezdte) mindenki meggyógyult, mehetnékem lett, és a gyerekekkel elmentünk kirándulni. Kinéztem a palóc Grand Canyonnak nevezett Paris-patak völgyét. Sokat autóztunk, eltévedtünk, GPS ide vagy oda, háromszor mentünk át Endrefalván, és végül feladtam. Gondoltuk, elmegyünk akkor legalább Ipolytarnócra, és arrafelé szembe jött Nógrádszakál, ahova indultunk. Megtaláltuk a helyet, remek, mert Matyi már 3/4 órája sírt, hogy KISZÁLLOK! Végre kiszálltunk, elindultunk. Tényleg szép volt, magas sziklaleszakadások, vadregényes sziklák a földön, Matyi, Ibolya és Tiborka lelkesen fedezték fel a helyet. A kanyon végén még egy megfagyott vízesés is csillogott. Igen ám, de a nagyok meg fáztak, nyavalyogtak, végül már pityeregtek. Én meg mérgelődtem magamban, mert persze direkt felhívtam a figyelmet rá, hogy hideg van, és fel kell öltözni rendesen. A mellékágba már be sem mentünk, mert addigra Árnikának elege lett a hordozóból, Matyinak meg a sétálásból, és a két kicsit egyszerre nem tudtam karban cipelni hosszú távon. Nagyon sajnáltam a dolgot, meg a szépen gyalogoló Ibolyát és Tibort, de visszamentünk. Kb. fél órát töltöttünk a szabadban. Talán kicsit többet. Ahhoz képest, hogy az interneten két órás túrának olvastam ezt a kanyont, kicsit csalódott is voltam, hogy Matyitempóban fél óra alatt megjártuk, de a mellékág még biztos szép lett volna. Aztán továbbmentünk Ipolytarnócra, ahol a múltkor nagyon jól éreztük magunkat, de be volt zárva. Hát, nem ez volt a legsikeresebb kirándulós napunk. Majd legközelebb.
Szilveszterkor otthon játszottuk, táncoltunk meg bohóckodtunk, nagyon jó volt együtt. Elkészítettük a hagyományos virslitársasunkat is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése