Már nagyon mehetnékem volt.
Alig vártam, hogy ne legyenek csúszósak az utak, egészségesek legyenek a gyerekek, legyen olyan idő, ami kicsit hosszabb kinti programot is lehetővé tesz. (Januárban voltunk Visegrádon a Palotában, meg mászkálni a Malomárokban, de mindenki nagyon fázott,)
És végre megérkezett! Hála Istennek pont jó napom volt, mert képes voltam egymás után rakosgatni a lábaimat, és megfelelő mennyiségű oxigént juttatni a szervezetembe, így minden készen állt egy remek túrához. A Siroki várra esett a választásunk, amit Tibor már régebben kinézett egy magyarországi várakat bemutató kötetben. Rózsa sajnos nem volt itthon, Ibolya pedig beteg volt (aha, ennyit az egészséges gyerekekről). Emil is itthon maradt, hogy pihenjen egy napot. Gábor általában nem lelkes az ilyen kiruccanásoktól, de most volt kedve eljönni - éltem a gyanúperrel, hogy főleg azért, hogy a segítségemre legyen majd, ha kell.
Az utazás két és fél órája többnek tűnt, mint ahogyan elképzeltem, de végig énekeltünk, játszottunk. Különösen is megdobbant a szívem, amikor számomra váratlanul átkeltünk Kisterenyén, végig a vasútállomás mellett, ahova többször érkeztünk gyerekkoromban. Ott volt a kastélykert, a kistemplom, sok helyszín, amiről régi történetek jutnak az eszembe.
A várban én most voltam először. Hallottam olyan véleményeket, hogy túlságosan ki lett építve - mivel nem volt összehasonlítási alapom, ez nem zavart. Csodálatos volt az épület falai és a kőszikla egysége, a leírás szerint az "élő kőből" kivájt barlangrendszer, ami olyan, mintha most fedeznénk fel először. Nagyon jó kis kiállítás van, színvonalasan elkészített ismertetőfilm, kultúrált mosdók. Én most értettem meg, hogy a végvárban, ahova csak bátor várvédő magyar vitézeket képzeltem eddig, 150 török család élt nyolcvan éven át. A fiúk ide-oda szaladgáltak, mászkáltak, Árnika is nagyon igyekezett lépést tartani a többiekkel - több sikerrel, mint én.
Szép időnk volt, csak a végére lett kicsit szeles, ami viszont már nem is volt baj, mert így nem volt olyan nehéz elindítani a csapatot. Lefelé mindenki (!) a saját lábán jött, bár Árnika már kezdett kidőlni egy kicsit, egy pihenőhelynél ledőlt a padra, hogy ő itt alszik egyet. Lefelé azért már elhangzott néhány "Mama, te komolyan ilyen lassan fogsz jönni?" kérdés is. :-) Elfogyasztottuk az év első tölcséres fagyiját. Hazafelé Gáboron kívül minden gyerek elaludt, nagyot beszélgettünk a társadalmi igazságtalanságokról.
Gyönyörű nap volt.
Alig vártam, hogy ne legyenek csúszósak az utak, egészségesek legyenek a gyerekek, legyen olyan idő, ami kicsit hosszabb kinti programot is lehetővé tesz. (Januárban voltunk Visegrádon a Palotában, meg mászkálni a Malomárokban, de mindenki nagyon fázott,)
És végre megérkezett! Hála Istennek pont jó napom volt, mert képes voltam egymás után rakosgatni a lábaimat, és megfelelő mennyiségű oxigént juttatni a szervezetembe, így minden készen állt egy remek túrához. A Siroki várra esett a választásunk, amit Tibor már régebben kinézett egy magyarországi várakat bemutató kötetben. Rózsa sajnos nem volt itthon, Ibolya pedig beteg volt (aha, ennyit az egészséges gyerekekről). Emil is itthon maradt, hogy pihenjen egy napot. Gábor általában nem lelkes az ilyen kiruccanásoktól, de most volt kedve eljönni - éltem a gyanúperrel, hogy főleg azért, hogy a segítségemre legyen majd, ha kell.
Az utazás két és fél órája többnek tűnt, mint ahogyan elképzeltem, de végig énekeltünk, játszottunk. Különösen is megdobbant a szívem, amikor számomra váratlanul átkeltünk Kisterenyén, végig a vasútállomás mellett, ahova többször érkeztünk gyerekkoromban. Ott volt a kastélykert, a kistemplom, sok helyszín, amiről régi történetek jutnak az eszembe.
A várban én most voltam először. Hallottam olyan véleményeket, hogy túlságosan ki lett építve - mivel nem volt összehasonlítási alapom, ez nem zavart. Csodálatos volt az épület falai és a kőszikla egysége, a leírás szerint az "élő kőből" kivájt barlangrendszer, ami olyan, mintha most fedeznénk fel először. Nagyon jó kis kiállítás van, színvonalasan elkészített ismertetőfilm, kultúrált mosdók. Én most értettem meg, hogy a végvárban, ahova csak bátor várvédő magyar vitézeket képzeltem eddig, 150 török család élt nyolcvan éven át. A fiúk ide-oda szaladgáltak, mászkáltak, Árnika is nagyon igyekezett lépést tartani a többiekkel - több sikerrel, mint én.
Gyönyörű nap volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése