Régebben meséltem már, hogy a macskánk pár éve hazahozott egy kiscsibét, aki aztán gyönyörű törpekakassá nőtte ki magát. Kapott maga mellé két feleséget, és beszereztünk néhány futókacsát is, hogy a csigainváziónak is elejét vegyük.
Jó volt hallgatni a hápogást-kotkodácsolást az udvarban, örömmel figyeltük a kerti életet. A kislányok különösen szerették a tyúkokat és a kakast, cipelgették, simogatták őket, ők pedig megadóan tűrték mindezt. Az egyetlen zavaró tényező az volt, hogy nagy lelkesedésemben a teraszra telepítettem az ólakat, ami léggyel, büdössel és összekakált terasszal járt, ezért szerettem volna változtatni ezen. A tyúkok azonnal megértették az új rendszert, de a kacsák ettől kezdve nem voltak hajlandóak bemenni az új ólba. Hiába kergettem őket, egyre esélytelenebb voltam, mert megtanulták a legjobb búvóhelyeket, ahova nem tudok utánuk menni, és pár nap elteltével már abban a pillanatban beszaladtak a bozótba, amikor megláttak este. Végül győztek - kint aludtak.
A kacsatojó tojásokat rakott a tavasszal, nagyon megható volt látni, ahogy ott ült a fészken az idei hideg, mínuszos tavaszban. A két gácsér őrizte, folyamatosan mellette voltak. Végül ki is kelt hét kiskacsa, nagy volt az öröm, a büszkeség. Meglepett, hogy az első nap elegendő volt a kicsiknek (és a mamának is) az a kis piros váladék, ami a tojások belsejében maradt, és így a tojáshéjakat is teljesen kiürítették, majd kidobták a fészekből. Jött aztán egy süni, hogy ő meg a kiskacsákból lakmározzon, de hősiesen a hátára ugrott a mama, és sikerült (kis segítséggel) elkergetnie.
A kiskacsák nőttek-növekedtek, lassan már háromhónapos gazdikereső korba léptek. Annyira biztonságosnak tűnt, hogy mind a teraszon alszanak, hogy már a tyúkokat sem zártam be, pedig ők minden este bementek rendesen az ólba. Aztán egy reggel túlzott csendre ébredtünk... Kiderült, hogy éjjel arra járt egy róka, és a kacsamama kivételével mindenkit elpusztított, ill. elvitt. Összesen öt baromfit cipelt el tőlünk, és ötöt hagyott holtan a kertben. Sokkoló látvány volt... Ráadásul nagyon hibásnak éreztem magam, mert a tyúkok és a kakas (a szívem csücske) simán megúszhatták volna, ha rájuk csukom azt az ajtót este... A kacsamama teljesen sokkos állapontban úszkált, nem igazán reagált, enni sem evett, és ő is sebesült volt. Nem voltam benne biztos, hogy életben marad. Emil ásott egy nagy sírt, egész nap tollakat szedegettem, tényleg szívszakasztó volt. Alma hiányolta a kakast, ezért felhívtam azt a hölgyet, akitől őt hozta a macska, hátha van kiscsibéje. Sajnos nála is járt a róka (ez után már körbetelefonáltam az általam ismert állattartókat az utcában, mindenhol járt, összesen 21 állatot ölt meg), és egyetlen kiskacsája maradt, aki már egy napja nem evett addigra, csak sírt. Áthoztuk hamar, és a mi kacsamamánk teljesen elfogadta, pedig legalább másfél hónappal kisebb volt, mint az övéi voltak.
Mókás volt, hogy mivel ezt a kiskacsát kotlós nevelte mostanáig, úszni egyáltalán nem akart, csak rémülten szaladgált a medence mellett, amíg a pótanyja fürdött. Úgy csipogott, mint egy csibe, és ide-oda rohangált a kertben hangyákat, legyeket szedegetve. A kacsamama alig győzött rohangálni utána, de új életre kapott, mindketten enni kezdtek. Nagyon szükségük volt egymásra. Ráadásul a kiskacsa ügyesen bemegy az ólba minden este, és így a mama is biztonságos helyen tölti az éjszakát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése