Lukács, a várva várt

 Megérkezett Lukács Nándor fiunk, szeptember 2-án hajnalban, 4060 g és 52 cm.

Ezek a rideg tények, amelyek mögött egy gyönyörű kisfiú csodálatos születése rejtőzik. Igaz, most éppen kórházba kerültünk, mert dacára zsenge életkorának, belázasodott, de így csak még jobb visszagondolni arra a napra, amikor először találkoztunk. (Kint gyönyörű a naplemente a hazafele vezető út felett. Egyébként elképesztően hiányzik a család minden egyes tagja.)

Nekem viszonylag fontos, hogy úgy nagy vonalakban kiszámítható legyen az életem. Hogy csak úgy nagyjából, de lehessen tudni, hogy melyik nap után mi következik. Na, ez az, amit sokadik baba várásánál el lehet felejteni. Az utolsó két hétben már olyan megtévesztően erős és rendszeres méhösszehúzódások érkeztek, hogy nem gondoltam volna, hogy szépen kitartunk a terminusig és még tovább. Augusztus 30-ra vártuk Lukácsot, sőt, én inkább 29-re, és aznap, vasárnap reggel fél kilenckor éreztem is egy jó kis méhösszehúzódást. Majd negyedóra múlva még egyet. Egy óra múlva már tízpercenként érkeztek, és teljesen azt hittem, hogy ez már AZ. Áthívtam a Nagymamát, hogy elvigye Almát, meg Zsuzsi barátnőmet, aki egész nap tündérien foglalkozott Matyival és Árnikával, mi pedig hármasban maradtunk Emillel és pocak-Lukáccsal, és időnként értesítettük drága bábánkat, Juditot a fejleményekről. Egymásra hangolódott, szeretetben és összhangban eltöltött gyönyörű nap volt... délutánra már 3-4 perces fájások voltak, valahogy mégis kezdtem elbizonytalanodni, hogy nem alakulnak a dolgok. Aztán délután fél négykor leszakadt az ég, zuhogott az eső, a vajúdást meg mintha elfújták volna, azonnal megkönnyebbedett a derekam, és semmilyen összehúzódás nem jelentkezett. Csak a légnyomás volt... Nagyon csalódott és elkeseredett voltam. Azért végigvajúdtam a napot, fájt, elfáradtam, és erre még eredménye sincs... vártam már, hogy a karomban tartsam a kisbabámat.

Ez volt vasárnap, és aztán majdnem minden éjszaka többé-kevésbé rendszeres összehúzódások jöttek, de már próbáltam nem beleélni magam, hanem inkább aludni, és hajnaltájt abba is maradtak. Fáradt voltam, nyűgös voltam, minden olyan kimerítőnek és igazságtalannak tűnt.

Szerdán kétfelé indultunk reggel. Szeptember elseje, kezdődik az iskola-óvoda. Emil kísérte Matyit a suliba – első iskolai nap, nagyon izgalmas, én Árnikát vittem az óvodába. Kicsit megcsúsztunk a reggellel, ezért végül úgy értünk oda, hogy még pont volt értelme Almával átmenni a Veni Sancte szentmisére, az olvasmányokra át is értünk. Áldozáskor nagyon jó volt látni a gyerekeink arcán az örömöt, hogy én is ott vagyok, és megható volt nekem, hogy Laci atya megáldotta pocak-Lukácsot is. Ahogy visszamentem a helyemre, hirtelen nagyon eltöltött a hála és az öröm, hogy ez az én életem, hogy ilyen csodálatos férjem és gyerekeim vannak, hogy nagyon megajándékozott és áldott életet élek. Jól kisírtam magam örömömben.

Este lefeküdtem aludni, majd fél egy körül, amikor Emil is lefeküdt, erősebb összehúzódást éreztem. Persze nem dőltem be neki, próbáltam tovább aludni. Közben Alma is felébredt valamikor, átmentem a gyerekszobába. Az összehúzódások elég erősek voltak, de simán kibírhatóak fekve, gondoltam, én ugyan fel nem kelek, amíg nem muszáj, nem hiányzik, hogy aztán másnap végképp fáradt legyek, és a köztes időkben jót aludtam – ahogy már a korábbi napokon is. Talán negyed három körül egy összehúzódásnál éreztem, hogy hopp, elpattant a magzatburok, folyik a víz. Erre már azért úgy gondoltam, jó lesz feltápászkodni, mert ez a folyamat nem fog visszafordulni, meg jó lenne, ha nem kéne kimosni a matracot. Szóltam Emilnek, hogy mást már élesben megy a dolog, örömmel láttam, hogy tiszta a víz, majd úgy éreztem, hogy sürgősen beszállok a fürdőkádba, csak először felhívom Juditot, hogy tájékoztassam a helyzetről.

Nagyon jólesett a meleg víz, gyorsan küldtem néhány üzenetet a háttérimádkozó barátnőknek, hogy helyzet van, de persze gondoltam, hogy éjjel fél három körül senki nem olvassa majd – mégsem így lett, Viki pont felkelt pelenkázni a kisfiát, és időben látta a hírt. De akárhogy is, nagyon jó érzés volt, hogy sokan imádkoztak értem, értünk már napok óta.

A kádban üldögélve már igen erősek voltak az összehúzódások. Eddig nem alkalmaztam semmi praktikát a férjem kezén kívül az enyhításükre, de most úgy éreztem, hogy egy forró borogatás nagyon jólesne, és tényleg így is volt. Viszont furcsa módon Emil érintése zavart, ami meglepett, mert ez nálam csak a legvégén volt eddig jellemző. Lehet, hogy már a végén tartunk? Szóltam Emilnek, hogy hívja azonnal át Juditot, és szóljon a nagylányoknak is, akik szerettek volna ott lenni Lukács kibújásánál. Judit pár percen belül megérkezett, megnyugtató volt, hogy ott van, jelen van. Emil szólt a lányoknak: „A Mama már nagyon szeretne szülni...” Azt hiszem,ő sem gondolta még, hogy már ott tartunk, ahol. Én énekelgettem a kádban, ennek is annyira örültem, most valahogy mindent meg mertem tenni, ami eszembe jutott, ami jólesett. A fájások már elég brutálisak voltak, azokhoz már nagyon nem volt kedvem, de aztán egyszercsak éreztem, hogy jön a pici...

Ezt már nem éreztem annyira fájdalmasnak, alig vártam, hogy végre kiemeljem a vízből. Jó volt érezni a kis fejét, kicsit segíteni neki. Egyszercsak Judit szólt, hogy jó lenne a következőre már megszülni. Nem értettem, miért sürget. Hiszen még csak egy tolófájás volt! Aztán rájöttem, hogy többre igazából nem is vágyom, mert az eléggé fáj, ezért inkább megszültem fájás nélkül. Erősnek és a helyemen lévőnek éreztem magam, nagyon jó volt.

Ki is emeltem a babát, de meglepően sápadt és petyhüdt volt a teste. Judit azonnal átvette, és letekerte a nyakáról az extrém vastagra sikerült köldökzsinórt, ami sálként fonódott a nyaka köré, és eléggé elszorította, nagyon alacsony volt a szívhang. Ezért volt az a halk mondat, ő már látta a fejecskéjén, hogy nincs jól a baba. A stimuláló masszázstól hamar helyreállt, a színe is megjött, és elkezdett lélegezni, szörcsögni, nyafogni, minden rendben lett, nem kellett semmi más beavatkozás. Azért bennem nagy volt az ijedtség. Még pár napnak el kellett telnie, talán egy hétnek is, hogy ne jusson folyton eszembe az az alig két perc. Az első gondolatom az volt, hogy mennyire hálás vagyok Juditnak, hogy ott volt, hogy rögtön tudta, mi a teendő, és azonnal cselekedett. Meg hogy mennyire jó, hogy nem Alma születésekor történt ez – majd egyszer talán azt is elmesélem...

Aztán a szokott gyorsasággal megszületett a méhlepény, és elkövetkezett a várva várt pillanat, hogy összebújhattunk Lukáccsal a kényelmes, megvetett ágyban. Most már felébresztettük a többi gyereket (Gábor és Alma kivételével), akik szintén megcsodálták a kistestvért (Legalábbis én így emlékeztem, de most hogy a fényképeket válogattam, látszik, hogy Árnika már a kádban találkozott Lukáccsal. Módosult tudatállapot... egyáltalán nem emlékszem erre.). Árnikának a méhlepényt is részletesen megmutatta Judit. Nagyon tetszett neki. Közben megérkezett Anikó is, aki kedves tapintatossággal simult a helyzetbe.

Végül a gyerekek visszafeküdtek aludni, hogy pihenjenek még egyet az iskola-óvoda előtt, én pedig jó alaposan lezuhanyoztam, és felmentem a szülői hálószobába, mert azért a saját ágyikóm az igazi. Lukács itt már szopizni is hajlandó volt, ami szintén megnyugtató. Nagyon jól éreztem magam, teljesen fel voltam dobva. Eddig a legrövidebb szülésem tizenkét óra volt, ez pedig most három, amiből kettőt gyakorlatilag átaludtam... Hatalmas a különbség, egyszerűen abban is, hogy mennyi ideig kell kitartani, bírni erővel és türelemmel. Csodálatos volt megtartottnak, szeretettnek érezni magam minden közeli és távoli kísérőm részéről.

Köszönöm, Istenem, köszönöm, Emil és gyerekek, köszönöm, Életfa Bábapraxis, Judit és Anikó, és köszönöm mindenkinek, aki segített, imádkozott értünk, gondolt ránk.

Azóta pedig évezzük a komatál minden áldását, és ezt a gondoskodást is különös hálával élem meg.

Köszönjük.