Ne aggódj

    Március 7-én éjjel Emil felemelte a takaróját a megszokott, bensőséges mozdulattal, én meg bebújtam alá. Pár pillanatig átjárt az összetartozás érzése. Ilyenkor szoktuk csendesen megbeszélni a nap eseményeit, a minket foglalkoztató kérdéseket, az új terveket. Most Emil egészen új ötlettel állt elő: fogadjunk be rászorulókat Ukrajnából. Az ötlet már bennem is felmerült, de hamar elhessegettem azzal, hogy nincs üres szoba, megterhelő lenne a családnak stb, stb.  De Emilnek erre is kész terve volt: ha mi átköltözünk a gyerekszobába, a szülői hálóban elférnének. Meredek gondolatnak tűnt, de az a tapasztalatom, hogy érdemes megfogadni a férjem ötleteit. Másnap megbeszéltem a nagyobb gyerekekkel, hogy ez a tervünk, és Rózsa azonnal ajánlkozott, hogy fogadhatjuk őket az ő szobájában, nagyobb is, szeparáltabb is. Ez valóban sokkal jobb megoldás, nagyon kedves volt tőle a felajánlás. Regisztráltam itt-ott, és izgatottan vártuk a hívást. Ami napokig nem jött. Már azt gondoltam, hogy Gödre nincsen igény, nem tudják, hol van, és a vidéki szállás túl messzinek tűnik egyéjszakás tartózkodásra. Újabb regisztrációk után érkezett egy hívás, egy hölgy néhány hetes szállást keres, amíg elintézi a vízumot, albérletet. Munkája van már, angolul tud, kijuttatja a családját Lengyelországba és jelentkezik. Megbeszéltük, hogy szeretettel várjuk. 

Aznap este végre hívtak is: egy család szállást keres éjszakára. Persze, jöhetnek, szabad a szoba. Jönnének, de nincs fuvar. Van fuvar, de drága. Jöhetnek-e kutyával? Sajnos nincs fuvar. Mire férjem elmenne értük, már máshol vannak. Végül egy pár érkezett. Bementek, elaludtak. Reggel kikísértem őket a vasútállomásra. Hú, de nagyon elfelejtettem oroszul! Azt jól megértem, amit egymás között beszélgetnek, és mire szegény férfi nagy nehezen elmondta azt a pár szót angolul, amit meg akart kérdezni, rég kigondolhattam volna az orosz választ, de már nem voltak meg a szavaim. A vasútállomáson a fekete hajú hölgy megölelt... Ne aggódj! - búcsúzkodott.

Másnap este három korombeli nő lakott nálunk négy gyerekkel. Későn érkeztek, a gyerekeket egyből lefektették. Kicsit még beszélgettünk este, teáztunk. Férjeik otthon maradtak, hárman vágtak neki az útnak. Az egyik lány tudott kicsit angolul, dolgozott már néhány hónapot Hajdúszoboszlón, oda mennek, ott vannak ismerősök. Reggel együtt reggeliztünk, teát főztem, egyiküknek kávét, aki éppen a gyerekeket rendezte a szobában. A barátnője számomra szívbemarkolóan ismerős hangsúllyal magyarázta, hogy tej nélkül, röviden készítsem el. Nekem is van olyan barátnőm, aki az egész társaságból mindenkinek tudja, hogyan lehet a kedvére készíteni a kávét. Aztán a következő pillanatban jöttek a nyolcórás hírek... Az ő kerületüket bombázták éjjel. Telefonálások, megvannak-e az otthon maradt barátok, szülők, családtagok. Bementek a szobába... Nem zavartam őket. Amikor indulni kellett, egy csomó finomságot nyomtak a gyerekek kezébe. Pályaudvar, búcsúzás... Remélem, minden rendben lesz. De jó lenne, ha egy ukrán nyelvű Szentírást be tudnék tenni a szobába. Talán segíthetne néhány mondat ilyen esetben. Itthon vettem észre, hogy a hűtő tele van szendviccsel. Mosás, szárítás, ágyhúzás, takarítás...

Már nagyon vártuk a hosszabb tartózkodásra érkező vendégünket, de ő végül írt, hogy talált megfizethető albérletet, munkába is tud állni, ezért az ingyenes szállást meghagyja a rászorulóbbaknak. Jó volt érezni, hogy egymás között is működik a szolidaritás. Hát, akkor szabad a szoba. 

Ezen az estén úgy alakult, hogy két család aludt nálunk. Egy barátnőm hívott, hogy véletlenül két család is érkezne hozzájuk, de csak egyet tudnak fogadni, átveszem-e az egyikőjüket. Így érkezett egy apuka, két nagylány és két nagymama. Ezt- azt elfelejtettem mondani, bekopogtam. Az egyik nagylány éppen imádkozott egy imaszőnyegen. Gyorsan elmondtam, amit akartam, aztán kimentem... Végre használják a fürdőszobát.

Nemsokára újabb hívás: öttagú család keres szállást, másnap este tudnak továbbutazni, nagyon kimerültek, fontos lenne. Hát, rendben, a nappaliban még van hely, és ha a hajnalban induló család távozik, a szobába is be tudnak menni. Nagymama, kisfiú, két nagylány, anyuka. Soha életükben nem voltak még távol a városuktól, nemhogy az országból. Most külföld, ismeretlen nyelv, bizonytalanság... Az oroszom egyre jobb, együttérző mondatok már kitűnően mennek... Gyors ágyba bújás. 

Este nagyfiam morog: erről nem volt szó! Ő még vacsorázni szeretne (fél 11 van), és most nem tud lemenni a nappaliba. Ebben bizony igaza van. Igaz, felhoztam pár ehető dolgot, de az nem kedvére való. Úgy gondoltam, hogy majd a holnap hajnali vasútállomásos kör után veszek friss péksüteményt. Igen, de ő most éhes... Gyorsan elugrottam az éjjel-nappaliba. Hát, ő sem maradhat éhen! Olyan fáradtan feküdtem le, mint már nagyon régen nem. Szeretem ezt a fajta tevékeny kimerültséget.

Hajnalban kikísértem az első családot. Áldással távoztak. Az egyik nagylány olyan sápadt, mint a vászon. Vajon merre tovább? Megvettem a péksüteményeket, és fent maradtunk az emeleten, amíg már egyértelmű ébrenléti hangokat nem hallottam lentről. Vidám, tevékeny, ötéves kisfiú, tetszettek neki a játékok, mindent kipróbált. A nagymama már nyakig van a konyhám takarításában. Hmm, tessék? A nagyi nagyon de nagyon kéri, hogy hadd folytassa. Csak a takarítás tudja megnyugtatni az idegeit. Nos, ebben az esetben, csak nyugodtan. Milyen jó, hogy valakinek segítség, hogy a konyha maszatos. Napközben Gabirka csodálatos nemezelő workshopjában voltam, barkababa és hagymagyermek készült. A nagymamának is készítettem egyet. Földjéből kiemelt, szépséges virágszál... Mint ő, mint mindnyájan, akik megfordultak nálunk... Mire hazaértem, ragyog a konyha. Hálálkodás, kikísérés. De jó lenne tudni a sorsukról... Ágylehúzás, takarítás, mosás... Na, mi maradt itt? Egy Eperkés textilzsebkendő, egy pénzdarab... és két ukrán nyelvű Újszövetség.

Éjjelre érkezik saját autóval egy angolul remekül tudó, lendületes család. Semmi nem kell, hétkor indulnak, jó éjszakát. Hat óra tízkor kelek, már kiengedték magukat, mennek tovább. Jó utat nekik.

Most újra várakozunk. 

Jó érzés tenni. Jó együtt tenni. Legyen vége a háborúnak!

Mt 25, 34-40