Gáborunknak kivették az orrmanduláját. Minden logopédus fontosnak érezte a műtétet, mert a hangok képzését akadályozta az orron keresztül nem áramló levegő. A doktornő egy füst alatt a garatmandulán is elgondolkozott, de aztán - mivel egyébként nem egy beteges gyerek - azt nem vette ki. Viszont e nyelvfékét is felvágták.
A vérvételen nagyon bátran viselkedett, mert arra gondolt, hogy utána kap egy Kindertojást. Olyan jó, hogy egy kis ajándék reményétől ennyire fellelkesedik... nagyon hasznosnak bizonyult. Vagy két és fél órát várakoztunk. Közben Emil játszott a két kicsivel a közeli játszótéren - nagyon kedves tőle. Ez durva lett volna a három manóval. Így kiolvastunk egy hosszú dinós könyvet - 100 állomás, 100 kaland.
Persze a műtétre is ajándékkal készültünk, ha már ilyen jól bevált az ötlet egyszer. Gábort főleg az altatás riasztotta, hogy nem fogja tudni, mi történik vele, elveszti az önkontrollját. Látszólag nem stresszelt rajta sokat, de olykor éjjel is felébredt, kijött a szobából - szóval nem volt nyugodt.
Én sem voltam az, mert bent kellett aludni egyszer, és aggódtam Tikáért, aki még szopik éjjelente. De persze most Gábor volt az első. A Szent Imre Kórházban műtötték, mindenki nagyon kedves volt, és ott már nem kellett várni, időben, szépen folytak az események.
Igyekeztem az egész napomat Isten kezébe adni, és Ő meg is nyugtatott, hogy ez így rendben lesz. Érdekes, hogy nehéz helyzetekben könnyebben őrzöm a kapcsolatomat vele. Bár a különlegesen örömteli helyzetek is közelebb segítenek hozzá. Az átlagos, mindennapi pillanatok azok, amik időként kifolynak a kezemből.
A kórteremben már ott volt Pálma és a mamája. Nagyon aranyosak voltak, öröm volt velük megismerkedni. Gábor megitta a szerinte rossz ízű kábító italt. Arra készült, hogy nevetgélni fog tőle, de csak kábább lett, kásás volt a hangja, alig értettem. A számolás nem ment, 27 meg 12 az nála 20 volt. Aztán megjött az aneszteziológusnő, és betolták Gábort. Bevihetett magával egy játékot. Az ankylosaurusát választotta. Íme a doktornő beszélgetése az elkábított gyermekkel:
- Ez milyen állat?
- Ankylosaurus. (kissé kásásan, de érthetően, betűt sem tévesztve.)
- Aha, és ez mekkora?
- A hossza akkora, mint tíz felnőtt férfi, a magassága meg, mint egy felnőtt nő.
- Nem, ennél biztos nagyobb!
- Nem, ez ekkora! És ez a legnagyobb Ankylosaurida!
Nos, igen. Vannak fontos dolgok.
Aztán előkerült szegénykém. Nehezen ébredezett, hánykolódott, de az nagyon aranyos volt, hogy a popsiját pont úgy emelte az égnek, mint anno, kisbabakorában. Amikor már tudott beszélni az ajándékul választott dinók után kezdett érdeklődni, persze odatettem őket a párnájára. Erre később nem emlékezett még. Kiderült, hogy a korábban ankyló-nak hitt jószágok valójában egy pinacosaurus és egy euplocephalus.
Kellemes, pihenős nap következett. Én is befekhettem az ágyába, jókat aludtunk. Tika is túlélte az éjszakát, de egy pár napig bújósabb, nyűgösebb volt. Gábor gyorsan gyógyult, és amikor már nem fájt annyira a nyelve, meg is tudta pörgetni. Úgy tűnik, ez biztosan jól sikerült. Az orrmandulájának hiánya szerintem az énekhangjában jelentkezik a legjobban: sokkal csengőbben, tisztábban énekel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése