Idén két új ovisunk is van.
Matyi júliusban töltötte az 5. életévét, és már tavaly próbálkoztunk óvodába adni, de a beszoktatásnál annyira kiakadt, hogy végül inkább otthon tartottuk még egy évet. Idén újra próbálkoztunk, de kicsit körültekintőbben, azaz már tavaly év vége felé körül tekintettünk a környékbeli óvodákban, hogy hol érezné magát legjobban Matyi és Árnika. Végül Matyi a "focis ovit" választotta, azaz a Kuckó óvodát, ahova egy már máshonnan ismert kisfiú is jár, és van egy kisebb beltéri focipálya-tornaterem is. Mi is jó döntésnek gondoltuk ezt, mert amikor ott voltunk, vidám hangzavar, kellemesen határok nélküli ám mégis kézben tartott gyereksereg nyüzsgött a kimondottan nekem tetsző játékokkal ellátott oviban. Matyinak ez a pedagógiai légkör nagyon tetszeni fog - gondoltuk. Azóta csak még jobb véleményem lett az oviról. Nagyon sokat vannak a szabad levegőn, mennek sétálni, kirándulni, megismerik a növényeket, természetes anyagokból alkotnak. Sok a zene, néptánc foglalkozás is a programba épített, ráadásul szívem csücske néptánctanárral, aki már Rózsa első táncos lépéseit is figyelte. Megható volt, hogy amikor Rózsa eltörte a kezét (hűha, nemsokára mesélek erről is), akkor készítettek az óvodások neki egy szép papírrózsát. Matyi szemlátomást remekül érzi magát, de még mindig nehezen indul el reggel.
Őszintén szólva nagyon jó érzés, hogy mindkét óvó néni nagyon nagy családból származik, és érezhető, hogy tudják, hogy hogyan működnek nálunk a dolgok. Mostanában elég sokat kaptam a két gyakori sztereotípiából - 1, Biztos senki nem kap egyéni törődést, nem foglalkozunk a gyerekekkel, egyáltalán hogy tudom megjegyezni a nevüket
2, Jaj, de jó, mindig mindenkinek van kivel játszani, én meg csak nézem a boldog harmóniát (ez a sokkal ritkább)
Komolyan megkönnyebbülés olyan közegben lenni, ahol nem extrém furcsaság az életünk. Hogy a nagycsaládnak is megvan a folyamatosan változó, de mégis állandó ritmusa, a mikor kivel, a mikor mit, a miből mennyit stb., és szépen tud haladni előre az a családi hintó.
Árnika Dunakeszire jár a Szent Erzsébet óvoda Pitypang csoportjába. Nagyon nehezen engedtem el. Édes kis pöttyöm, augusztusban volt csak három éves, és máris óvoda... Ő viszont nagyon szeretett volna menni, és ez az óvoda tetszett meg neki, mert királylány szobra van rögtön a bejáratnál, sőt, tornya is van az ovinak. Mi is egyet tudtunk ezzel érteni - a Kuckóban ő meghúzódott egy kuckóban, nem igazán oldódott fel, a Szent Erzsébetben viszont lelkesen homokozott... Minden aggodalmam ellenére úgy libbent be a csoportba, mint a jele, a pillangó. Nem volt semmi nehéz elválás, csimpaszkodás, és már egy hónapja jár, minden nap boldogan. Lelkesen mesél, az oviélet csupa öröm. Olyannyira, hogy amikor nemrég arról beszélgettünk, hogy melyikünket mi tölt fel, Árnika azt mondta, hogy őt az óvoda. (Matyit egyébként a legózás.) Főleg az óvó nénikhez kötődik, de ez nem is baj. Örömmel szokta mutatni, hogy mit alkottak, egy-egy óvodai dal is hazajött már.
A délelőttöket így AlmaVirággal kettesben tölthetem. A két ovis elszállítása kb. egy órát vesz igénybe, Alma azalatt aludni szokott, majd újra álomba merül, amikor ebéd környékén begyűjtő körútra indulunk. Nagyon örülök neki, hogy mind a ketten olyan helyre járnak, amit pont nekik jónak érzünk, hogy meg tudjuk ezt oldani időben és anyagilag egyaránt. Hálásak vagyunk az óvónőknek, mindkét intézményben. Jó rájuk bízni a kincseinket.
Matyi júliusban töltötte az 5. életévét, és már tavaly próbálkoztunk óvodába adni, de a beszoktatásnál annyira kiakadt, hogy végül inkább otthon tartottuk még egy évet. Idén újra próbálkoztunk, de kicsit körültekintőbben, azaz már tavaly év vége felé körül tekintettünk a környékbeli óvodákban, hogy hol érezné magát legjobban Matyi és Árnika. Végül Matyi a "focis ovit" választotta, azaz a Kuckó óvodát, ahova egy már máshonnan ismert kisfiú is jár, és van egy kisebb beltéri focipálya-tornaterem is. Mi is jó döntésnek gondoltuk ezt, mert amikor ott voltunk, vidám hangzavar, kellemesen határok nélküli ám mégis kézben tartott gyereksereg nyüzsgött a kimondottan nekem tetsző játékokkal ellátott oviban. Matyinak ez a pedagógiai légkör nagyon tetszeni fog - gondoltuk. Azóta csak még jobb véleményem lett az oviról. Nagyon sokat vannak a szabad levegőn, mennek sétálni, kirándulni, megismerik a növényeket, természetes anyagokból alkotnak. Sok a zene, néptánc foglalkozás is a programba épített, ráadásul szívem csücske néptánctanárral, aki már Rózsa első táncos lépéseit is figyelte. Megható volt, hogy amikor Rózsa eltörte a kezét (hűha, nemsokára mesélek erről is), akkor készítettek az óvodások neki egy szép papírrózsát. Matyi szemlátomást remekül érzi magát, de még mindig nehezen indul el reggel.
Őszintén szólva nagyon jó érzés, hogy mindkét óvó néni nagyon nagy családból származik, és érezhető, hogy tudják, hogy hogyan működnek nálunk a dolgok. Mostanában elég sokat kaptam a két gyakori sztereotípiából - 1, Biztos senki nem kap egyéni törődést, nem foglalkozunk a gyerekekkel, egyáltalán hogy tudom megjegyezni a nevüket
2, Jaj, de jó, mindig mindenkinek van kivel játszani, én meg csak nézem a boldog harmóniát (ez a sokkal ritkább)
Komolyan megkönnyebbülés olyan közegben lenni, ahol nem extrém furcsaság az életünk. Hogy a nagycsaládnak is megvan a folyamatosan változó, de mégis állandó ritmusa, a mikor kivel, a mikor mit, a miből mennyit stb., és szépen tud haladni előre az a családi hintó.
Árnika Dunakeszire jár a Szent Erzsébet óvoda Pitypang csoportjába. Nagyon nehezen engedtem el. Édes kis pöttyöm, augusztusban volt csak három éves, és máris óvoda... Ő viszont nagyon szeretett volna menni, és ez az óvoda tetszett meg neki, mert királylány szobra van rögtön a bejáratnál, sőt, tornya is van az ovinak. Mi is egyet tudtunk ezzel érteni - a Kuckóban ő meghúzódott egy kuckóban, nem igazán oldódott fel, a Szent Erzsébetben viszont lelkesen homokozott... Minden aggodalmam ellenére úgy libbent be a csoportba, mint a jele, a pillangó. Nem volt semmi nehéz elválás, csimpaszkodás, és már egy hónapja jár, minden nap boldogan. Lelkesen mesél, az oviélet csupa öröm. Olyannyira, hogy amikor nemrég arról beszélgettünk, hogy melyikünket mi tölt fel, Árnika azt mondta, hogy őt az óvoda. (Matyit egyébként a legózás.) Főleg az óvó nénikhez kötődik, de ez nem is baj. Örömmel szokta mutatni, hogy mit alkottak, egy-egy óvodai dal is hazajött már.
A délelőttöket így AlmaVirággal kettesben tölthetem. A két ovis elszállítása kb. egy órát vesz igénybe, Alma azalatt aludni szokott, majd újra álomba merül, amikor ebéd környékén begyűjtő körútra indulunk. Nagyon örülök neki, hogy mind a ketten olyan helyre járnak, amit pont nekik jónak érzünk, hogy meg tudjuk ezt oldani időben és anyagilag egyaránt. Hálásak vagyunk az óvónőknek, mindkét intézményben. Jó rájuk bízni a kincseinket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése