Gábor egyik nap észrevette, hogy kicsit szomorúbb hangulatban érkeztem az oviba, mint máskor. Úgy látszik, elhatározta, hogy felvidít, mert a parkolóautomatához ő szaladt le, hogy bedobja a pénzt. Ilyenkor mindig kéri, hogy stopperrel mérjem az időt. Most azonban:
- Ne mérd stopperrel, mert nem az a fontos, hogy milyen gyorsan futok, hanem az, hogy mennyi szeretettel!
Elindult, és minden lépcsőfokról küldött nekem egy puszit.
Aztán itthon:
- Biztos éhes is vagy, meg szomjas, mert egész nap az egyetemen voltál. Tedd nyugodtan tisztába a Tikát, én közben készítek neked felvágottas kenyeret.
Valóban, Rózsa vágott kenyeret, megkenték, ott várt a helyemen. Még teavizet is feltettek.
Olyan drágák!!!
Amúgy azért voltam lehangolt, mert egyszerre két hülyeséget is csináltam aznap: a Ferenciek terén odajött hozzám egy koldusnő, hogy kéri, menjek be vele a boltba, és vegyünk valamit ebédre nekik. Tetszett ez a megoldás, bementem. Sajnos nem voltam elég határozott, és valami 1500 forintot fizettem, pedig végül még a sarkamra is álltam, hogy több dolgot nem vagyok hajlandó venni. Eléggé haragudtam magamra, hogy amikor teljes gőzzel spórolunk, ilyen sok pénzt kiadok csak úgy. Ezért aztán nem vettem magamnak két kiflit, hogy arra már ne költsem a pénzt.
Erről jut eszembe, eltűnt a kedvenc koldus bácsink. Jobban mondva, nincs ott, ahol szokott. Ha nem kerül elő hamarosan, leírom a vele való kapcsolatunkat, mielőtt elfelejtem. Aggódom érte, de úgy tűnik, nem tudom megtalálni. A helyén a múlt héten kétszer egy nagyon lepusztult nő koldult, de ma nem volt ott. Pedig már rászántam magam, hogy beszélek vele, hátha tud valamit Gyula bácsiról. Lestük is a gyerekekkel.
Ibolya (egy út szélén álldogáló nénire mutatva): - Nézd, Mama, ott a lepukkant néni!
Rózsa: - Az nem a lepukkant néni! Az csak egy utcanéni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése