Először az ipolytarnóci Őslényparkba mentünk, ahol ugyan Gábor kicsit csalódott volt, mert nem dinoszauruszok voltak, hanem már emlősök, de azért jól éreztük magunkat, és sok érdekeset láttunk.
A Geológiai tanösvényen kedvesen végigvezettek minket, megnéztük, megtapintottuk a hatalmas megkövesedett fát, megcsodáltuk a 11 féle őslény lábnyomait őrző riolitlapot. Visszafelé sétálva a gyerekek már nagyon éhesek voltak, alig várták, hogy elérjünk az autóig, ahol a megmentő kifli várt ránk, de mégis valamelyiküket éppen mindig érdekelni kezdte valami a miocén erdőben, így elég lassan haladtunk kifelé. Ez a parkrész olyan fákkal van beültetve, amik hajdan, még a mocsaras, trópusi időben borították ezt a területet. Vannak remekül megmászható, életnagyságú őslények, még a járólapokon is láthatóak különböző levéllenyomatok. Elképesztően részletgazdag, gondosan megvalósított park!
Végül visszaértünk az autóhoz, és majdnem minden ennivalónkat felfaltuk. (Nem kell aggódni, vettem pótlást...) Tika ügyes módszert talált ki a nehéz üvegből való önálló ivásra. Olyan mókás, hogy Ibolykáról is van egy kép, amikor ennyi idősen iszik, de ő a lábával támasztja alá a túl súlyos palackot.
A legnagyobb kaland a Lombkorona-sétány volt a gyerekek számára. Kialakítottak egy olyan, pallókból álló kb. 150 m hosszú útvonalat, amin végig lehet menni, és meg lehet nézni madártávlatból az erdőt. Persze biztosítani kell közben magunkat, ami nagyon izgalmas, ki-be kell kattingatni a karabinereket. Tika hozzám volt csatolva, de Ibolya már egyedül működött. Az első megállónál eléggé megijedtem, amikor láttam, hogy beakadt a pallók közé az egyik karabíner, a másik pedig a kezében van, tehát nem biztosítja semmi, és ő is meg van ijedve, hogy nem tud kiszabadulni. Szerencsésen sikerült megnyugtatóan beszélnem, amíg a másikat visszakapcsolta, az egyiket Rózsa kiszabadította, majd pedig alaposabban elmagyaráztam, hogy hogyan kell a biztosítást csinálni, mert az eligazítás inkább csak jelképes volt. Tikával a közös képünket Ibolya készítette!
Volt egy bácsi, aki alkoholos filccel felírta a gyerekek nevét a kezükre. Ez nem szolgáltatás volt, inkább kivételes meglepetés. Persze először Ibolyának írta fel, aztán Rózsának, majd pedig a fiúknak, hogy ők se maradjanak ki. Büszkék voltak rá, sőt megkérték, hogy nekem is írja rá, mert "Szégyellős lennék megkérni őt". A fényképet is vicces volt elkészíteni a kezünkről: én fogtam a fényképezőgépet, és Rózsa nyomta meg a gombot.
Az út alatt pedig különböző állati kuckók, fészkek voltak, akkorák, hogy a gyerekek is bele tudtak menni, kipróbálták a denevérodút, gólyafészket, borzlakot, rókalyukat.
Végül szerintem több, mint egy órát játszottunk egy drótköteles csúszdánál. Elképesztően kreatívan, ügyesen, ötletesen csúszkáltak, bátran, biztonságosan. Azért Tikát jó darabig futva kísértem, hogy ott legyek, ha mégis elengedné, de nem történt semmi.
Rengeteg minden változott az elmúlt 25 év alatt. De ott van az a kép is, amit akkor, szinte újonnan néztünk meg a családommal, amire nagyon emlékeztem.
A Geológiai tanösvényen kedvesen végigvezettek minket, megnéztük, megtapintottuk a hatalmas megkövesedett fát, megcsodáltuk a 11 féle őslény lábnyomait őrző riolitlapot. Visszafelé sétálva a gyerekek már nagyon éhesek voltak, alig várták, hogy elérjünk az autóig, ahol a megmentő kifli várt ránk, de mégis valamelyiküket éppen mindig érdekelni kezdte valami a miocén erdőben, így elég lassan haladtunk kifelé. Ez a parkrész olyan fákkal van beültetve, amik hajdan, még a mocsaras, trópusi időben borították ezt a területet. Vannak remekül megmászható, életnagyságú őslények, még a járólapokon is láthatóak különböző levéllenyomatok. Elképesztően részletgazdag, gondosan megvalósított park!
A legnagyobb kaland a Lombkorona-sétány volt a gyerekek számára. Kialakítottak egy olyan, pallókból álló kb. 150 m hosszú útvonalat, amin végig lehet menni, és meg lehet nézni madártávlatból az erdőt. Persze biztosítani kell közben magunkat, ami nagyon izgalmas, ki-be kell kattingatni a karabinereket. Tika hozzám volt csatolva, de Ibolya már egyedül működött. Az első megállónál eléggé megijedtem, amikor láttam, hogy beakadt a pallók közé az egyik karabíner, a másik pedig a kezében van, tehát nem biztosítja semmi, és ő is meg van ijedve, hogy nem tud kiszabadulni. Szerencsésen sikerült megnyugtatóan beszélnem, amíg a másikat visszakapcsolta, az egyiket Rózsa kiszabadította, majd pedig alaposabban elmagyaráztam, hogy hogyan kell a biztosítást csinálni, mert az eligazítás inkább csak jelképes volt. Tikával a közös képünket Ibolya készítette!
Volt egy bácsi, aki alkoholos filccel felírta a gyerekek nevét a kezükre. Ez nem szolgáltatás volt, inkább kivételes meglepetés. Persze először Ibolyának írta fel, aztán Rózsának, majd pedig a fiúknak, hogy ők se maradjanak ki. Büszkék voltak rá, sőt megkérték, hogy nekem is írja rá, mert "Szégyellős lennék megkérni őt". A fényképet is vicces volt elkészíteni a kezünkről: én fogtam a fényképezőgépet, és Rózsa nyomta meg a gombot.
Az út alatt pedig különböző állati kuckók, fészkek voltak, akkorák, hogy a gyerekek is bele tudtak menni, kipróbálták a denevérodút, gólyafészket, borzlakot, rókalyukat.
Végül szerintem több, mint egy órát játszottunk egy drótköteles csúszdánál. Elképesztően kreatívan, ügyesen, ötletesen csúszkáltak, bátran, biztonságosan. Azért Tikát jó darabig futva kísértem, hogy ott legyek, ha mégis elengedné, de nem történt semmi. Rengeteg minden változott az elmúlt 25 év alatt. De ott van az a kép is, amit akkor, szinte újonnan néztünk meg a családommal, amire nagyon emlékeztem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése