Nagy hajrával sikerült befejezni több éve készülő disszertációmat. Furcsa, hogy amikor végre elküldtem a bírálóknak, először nem örömöt éreztem, hanem inkább valamilyen kiüresedettséget, céltalanságot. Mostanra már ezen túlléptem, feltárulnak lassan az új célok, melyek közül a legfontosabb az, hogy belsőleg felkészüljek augusztus elejére várt kis manócskánk érkezésére.
Nagy hálát érzek mindazok iránt, akik az elmúlt megfeszített hónapok - fél év során távolról-közelről mellettem voltak. Akik imádkoztak értem, elviselték a távollétemet, a némaságot, a látszólagos elhanyagoltságot. Köszönöm mindazoknak, akik segítettek a gyerekek körül (különösen a Nagymamáknak). Különösen pedig köszönöm Emilnek, aki végig nagy szeretettel és elfogadással támogatott, a gyerekeknek, akik egy egyértelműen fáradtabb mamával szembesültek nap mint nap, és Istennek.
Amikor két éve komolyra fordult, hogy el kell készíteni végre a nagy művet a nganaszan hitvilágról, az egészet Isten kezébe tettem le, mert úgy éreztem, hogy emberi erőből ez szinte lehetetlen az én helyzetemben. Egész idő alatt, amíg alakult, azt éreztem, hogy folyamatosan vezette a kezemet, ötleteket adott, néha egész konkrétan is.
Két éve nyáron, amikor ráébredtem, hogy a cirill betűs kéziratokat nem tudom elég gyorsan elolvasni, kishitűen mondtam, hogy Uram, még Te sem tudod elintézni, hogy ezek a kéziratok meglegyenek nekem gépelve... még azon a héten jelentkezett egy ismeretlen, illetve inkább online ismerős, hogy érdekes szavakat viszek be az orosz-szotar.hu-ba, mivel foglalkozom. Szó szót követett, és végül begépelte a legfontosabb kéziratokat. Méghogy nem tudja elintézni :-) .
Amikor már nagyon alakult az egész, "véletlenül" elém jött egy szakirodalom csoport, amelynek a szerzője ugyanazt vette észre a saját anyagán, mint én az enyémen. Így sokkal bátrabban meg mertem írni a saját meglátásaimat.
A legvégén pedig egyszer mégis majdnem elvesztettem a hitemet abban, hogy minden rendben van. Túl sok volt, túl fáradt voltam, mindenféle elborított, és elkeseredtem. A munkahelyemen ültem éppen, és arra gondoltam, hogy most felesleges itt keseregnem, inkább megnézem az evangéliumot. Az a rész volt, amikor a tanítványok hajóznak a Genezáreti tavon, és rájönnek, hogy otthon felejtették az uzsonnájukat. Aggódnak, hogy éhesek lesznek, Jézus azonban emlékezteti őket a kenyérszaporításra...
És igen, annyiszor megtapasztaltam már a gondoskodását mindenféle téren.
Nagyon köszönöm Neki. Nagyon köszönöm mindenkinek.
Nagy hálát érzek mindazok iránt, akik az elmúlt megfeszített hónapok - fél év során távolról-közelről mellettem voltak. Akik imádkoztak értem, elviselték a távollétemet, a némaságot, a látszólagos elhanyagoltságot. Köszönöm mindazoknak, akik segítettek a gyerekek körül (különösen a Nagymamáknak). Különösen pedig köszönöm Emilnek, aki végig nagy szeretettel és elfogadással támogatott, a gyerekeknek, akik egy egyértelműen fáradtabb mamával szembesültek nap mint nap, és Istennek.
Amikor két éve komolyra fordult, hogy el kell készíteni végre a nagy művet a nganaszan hitvilágról, az egészet Isten kezébe tettem le, mert úgy éreztem, hogy emberi erőből ez szinte lehetetlen az én helyzetemben. Egész idő alatt, amíg alakult, azt éreztem, hogy folyamatosan vezette a kezemet, ötleteket adott, néha egész konkrétan is.
Két éve nyáron, amikor ráébredtem, hogy a cirill betűs kéziratokat nem tudom elég gyorsan elolvasni, kishitűen mondtam, hogy Uram, még Te sem tudod elintézni, hogy ezek a kéziratok meglegyenek nekem gépelve... még azon a héten jelentkezett egy ismeretlen, illetve inkább online ismerős, hogy érdekes szavakat viszek be az orosz-szotar.hu-ba, mivel foglalkozom. Szó szót követett, és végül begépelte a legfontosabb kéziratokat. Méghogy nem tudja elintézni :-) .
Amikor már nagyon alakult az egész, "véletlenül" elém jött egy szakirodalom csoport, amelynek a szerzője ugyanazt vette észre a saját anyagán, mint én az enyémen. Így sokkal bátrabban meg mertem írni a saját meglátásaimat.
A legvégén pedig egyszer mégis majdnem elvesztettem a hitemet abban, hogy minden rendben van. Túl sok volt, túl fáradt voltam, mindenféle elborított, és elkeseredtem. A munkahelyemen ültem éppen, és arra gondoltam, hogy most felesleges itt keseregnem, inkább megnézem az evangéliumot. Az a rész volt, amikor a tanítványok hajóznak a Genezáreti tavon, és rájönnek, hogy otthon felejtették az uzsonnájukat. Aggódnak, hogy éhesek lesznek, Jézus azonban emlékezteti őket a kenyérszaporításra...
És igen, annyiszor megtapasztaltam már a gondoskodását mindenféle téren.
Nagyon köszönöm Neki. Nagyon köszönöm mindenkinek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése