Fotózkodás a golfpályán

Rózsa tegnap felvette a gyönyörű kismama ruhámat, amiben tavaly karácsonykor voltam. Hát, neki még jobban áll, és egyáltalán nem kismamás. Persze Árnika is azonnal "dönölű" ruhát öltött magára, mert ő is királykisasszony. Rózsának eszébe jutott, hogy ki lehetne menni fotózkodni a környéken lévő golfpályára, és lőn.
Ibolyán kívül mindenkinek volt kedve hozzá, és álomszép képek lettek.

Rózsa keze

Csak erős idegzetűeknek!

Ibolya és Rózsa új hobbit talált magának, légtornázni járnak. Szépséges lányok, rugalmas selyemszerű szalagon - nincs is ennél hozzájuk illőbb sport... Hmmm... Aztán egyszercsak Rózsa úgy jött haza légtornáról, hogy volt egy kisebb dudor a hüvelykujja közepén. Egy gyakorlatból rosszul jött le, megcsúszott, és bár leesni nem tudott, mégis ez volt az érzése, úgyhogy maga alá kapta a kezét, és jól beverte a hüvelykujját. Sajnos le is törött belőle egy darabka, úgyhogy műteni kellett. Rögzítették Vácon, és megkértek minket, hogy másnap reggel menjünk vissza étlen-szomjan, mert akkor bent lesz egy bizonyos profi kézsebész. Másnap ott is voltunk, Rózsa, Alma meg én. Sajnos a kézsebész mégsem jött át megnézni a gyerek kezét, hanem átküldtek minket a Bethesda Kórházba. Itt alaposan megvizsgálták, kiderült, hogy rosszabb és sürgősebb a helyzet, mint amiről eddig tudtunk, de mivel nem ők az ügyeletesek, átküldtek minket a Baleseti Központba. Fel is hívták őket, hogy tudjanak rólunk, hátha gyorsabban haladnak a dolgok. Ekkor már délután három felé járt az idő.
A Baleseti Központ borzasztó lehangoló hely. Nagyon lassan haladnak a dolgok, kevés a szakember, rengeteg a sérült. Az lett a vége, hogy egy végtelenül nemtörődöm gipszelő begipszelte a kezét, csak épp a hüvelykujja lógott ki... majd elküldtek minket, hogy holnap jöjjünk vissza, nem kell éhgyomorra, valószínűleg csak hétfőn műtik meg. Miközben a Bethesda szakemberei szerint már elég sürgős lett volna a műtét.
Nem tudtuk, mit csináljunk. Rózsa nagyon erős volt, egész nap nem evett, végig tartotta magát, de a gipszelő megadta a kegyelemdöfést, sírdogált, hogy ő a Balesetibe nem megy vissza. Nekem sem volt bizalmam abban a helyben. Végül megkerestem egy ismerős ápolónőt, akivel együtt jártunk pár órára, és tudtam, hogy a János Kórház Gyermektraumatológiáján dolgozik. Hála Istennek (és neki), azonnal segített, másnap Dr. Papp György megműtötte Rózsa ujját, visszatűzte a letört darabot, kapott rendes gipszet is. Az altatást jól viselte, minden rendben.
Olyannyira, hogy rákövetkező szombaton már egy keresztény iskolák közötti tájékozódási versenyen is részt vett a a barátnőivel. Kb. 60 km-t mentek. Teljesen elfáradtak, de úgy tűnik, megérte - nagy kaland volt.
Érdekes élmény, hogy most mindenfélében segíteni kell Rózsának, olyan dolgokban, amiben már vagy tíz éve nem... Hajmosás, öltözködés, mosakodás, leckeírás. Amellett, hogy hirtelen sok teendő, megdöbbentő élmény ilyen mélyen a hétköznapi teendő részének lenni. Ki gondolta volna, hogy a hajmosás nála másfél óra minimum, és nem lazsál, csak ennyi ideig tart. Már négyszer mostam meg, és még mindig van, amit nem pontosan úgy csinálok, ahogyan az ő hajának a legjobb lenne. (Az én hajam meg kb. öntisztító, olyan ritkán mosom...). Sokat nevetünk együtt, néha elegünk lesz, de összességében nagy élmény, hogy még egyszer babusgathatom ezt a drága nagylányt.

Hej, óvoda, óvoda

Idén két új ovisunk is van.
Matyi júliusban töltötte az 5. életévét, és már tavaly próbálkoztunk óvodába adni, de a beszoktatásnál annyira kiakadt, hogy végül inkább otthon tartottuk még egy évet. Idén újra próbálkoztunk, de kicsit körültekintőbben, azaz már tavaly év vége felé körül tekintettünk a környékbeli óvodákban, hogy hol érezné magát legjobban Matyi és Árnika. Végül Matyi a "focis ovit" választotta, azaz a Kuckó óvodát, ahova egy már máshonnan ismert kisfiú is jár, és van egy kisebb beltéri focipálya-tornaterem is. Mi is jó döntésnek gondoltuk ezt, mert amikor ott voltunk, vidám hangzavar, kellemesen határok nélküli ám mégis kézben tartott gyereksereg nyüzsgött a kimondottan nekem tetsző játékokkal ellátott oviban. Matyinak ez a pedagógiai légkör nagyon tetszeni fog - gondoltuk. Azóta csak még jobb véleményem lett az oviról. Nagyon sokat vannak a szabad levegőn, mennek sétálni, kirándulni, megismerik a növényeket, természetes anyagokból alkotnak. Sok a zene, néptánc foglalkozás is a programba épített, ráadásul szívem csücske néptánctanárral, aki már Rózsa első táncos lépéseit is figyelte. Megható volt, hogy amikor Rózsa eltörte a kezét (hűha, nemsokára mesélek erről is), akkor készítettek az óvodások neki egy szép papírrózsát. Matyi szemlátomást remekül érzi magát, de még mindig nehezen indul el reggel.
Őszintén szólva nagyon jó érzés, hogy mindkét óvó néni nagyon nagy családból származik, és érezhető, hogy tudják, hogy hogyan működnek nálunk a dolgok. Mostanában elég sokat kaptam a két gyakori sztereotípiából - 1, Biztos senki nem kap egyéni törődést, nem foglalkozunk a gyerekekkel, egyáltalán hogy tudom megjegyezni a nevüket
2, Jaj, de jó, mindig mindenkinek van kivel játszani, én meg csak nézem a boldog harmóniát (ez a sokkal ritkább)
Komolyan megkönnyebbülés olyan közegben lenni, ahol nem extrém furcsaság az életünk. Hogy a nagycsaládnak is megvan a folyamatosan változó, de mégis állandó ritmusa, a mikor kivel, a mikor mit, a miből mennyit stb., és szépen tud haladni előre az a családi hintó.

Árnika Dunakeszire jár a Szent Erzsébet óvoda Pitypang csoportjába. Nagyon nehezen engedtem el. Édes kis pöttyöm, augusztusban volt csak három éves, és máris óvoda... Ő viszont nagyon szeretett volna menni, és ez az óvoda tetszett meg neki, mert királylány szobra van rögtön a bejáratnál, sőt, tornya is van az ovinak. Mi is egyet tudtunk ezzel érteni - a Kuckóban ő meghúzódott egy kuckóban, nem igazán oldódott fel, a Szent Erzsébetben viszont lelkesen homokozott... Minden aggodalmam ellenére úgy libbent be a csoportba, mint a jele, a pillangó. Nem volt semmi nehéz elválás, csimpaszkodás, és már egy hónapja jár, minden nap boldogan. Lelkesen mesél, az oviélet csupa öröm. Olyannyira, hogy amikor nemrég arról beszélgettünk, hogy melyikünket mi tölt fel, Árnika azt mondta, hogy őt az óvoda. (Matyit egyébként a legózás.) Főleg az óvó nénikhez kötődik, de ez nem is baj. Örömmel szokta mutatni, hogy mit alkottak, egy-egy óvodai dal is hazajött már.

A délelőttöket így AlmaVirággal kettesben tölthetem. A két ovis elszállítása kb. egy órát vesz igénybe, Alma azalatt aludni szokott, majd újra álomba merül, amikor ebéd környékén begyűjtő körútra indulunk. Nagyon örülök neki, hogy mind a ketten olyan helyre járnak, amit pont nekik jónak érzünk, hogy meg tudjuk ezt oldani időben és anyagilag egyaránt. Hálásak vagyunk az óvónőknek, mindkét intézményben. Jó rájuk bízni a kincseinket.

Na, hogyan tovább?

Almababa elképesztően ügyes kisasszony! Október elején, azaz öthónapos korában megtanult nagyobb távolságokat kúszni, ami nálunk eddig egyedülálló, egyik gyerek sem vette a fáradságot, hogy ennyi idősen helyváltoztató mozgásba kezdjen. Alma már eddig is nagyon szívesen nyúlkált a tárgyak után hason fekve, majd egy-egy ügyes testcsellel előrébb lökdöste magát pár centit, de most szabályos fókamozdulatokkal kúszik előre, közben a lábával is taszigálja magát. Múlt héten (okt. 19) kibújt az első fogacskája is, egy enyhén nyűgös éjszaka után látszott a szépséges kis fehér csík. Azóta még egy fog büszke tulajdonosa, de eddig még nem kezdte őket használni, mindent kiköpköd, aminek az elfogyasztásához jól jönne. Szintén a múlt héten tanult meg ülni is, sőt ma már feltolja magát ülésbe hason fekvésből. Tündérien kacag, ha a testvérei nevettetik, főleg Tibor a nagymester, de Matyi és Árnika is boldogan nevetnek vele együtt. A nagyok meg "nagyosan" babusgatják, játszanak vele, olykor még tisztába is teszik (főleg Iboly).
Én el vagyok tőle bűvölve, megható, ahogyan ébredés után óvatosan megsimítja az arcomat, szeret puszit adni, ilyenkor bekapja az egész arcomat, de nem szívogatja, csak bekapja. Hosszan, ügyesen játszogat magában, és Zsuzsi ötletére a háti hordozást is kipróbáltuk, ami nagyon tetszik a kisasszonynak.

             Érdekes változás állt elő a családban: a nagyobb gyerekek már tényleg nagyobbak, ennek megfelelően később mennek aludni, örülnek egy kis békés együtt nevetgélésnek, beszélgetésnek, kicsik nélkül töltött időnek. Ez nem is baj, csak számomra egy gond van vele: eltelik a napnak az a része, amikor eddig kettesben tudtunk lenni Emillel, vagy akár egyedül tudtam lenni magammal, a gondolataimmal. Most éppen nem látom, hogy hogyan lehet megtalálni ezt az eltűnt időt, de a nyomában vagyok.