Szuszkó

Képzeljétek, lett egy nyuszink!
Nagyon aranyos, vörösesbarna, selymes szőrű, élénk nyulacska. Elsősorban én szerettem volna, mert ... talán mert a hörcsögtől kicsit félek... nem, talán inkább szalonképesebb, hogy azért, mert nagyon megtetszettek az egyik barátnőmnél, és arra gondoltam, hogy milyen jó lenne egy simogatható, szeretgethető kis jószág nekem is.
Nemsokára megérkezik majd Sziszi is, a cica, és ezzel hárman lesznek a Sz-betűsek a családban: Szöri, a hörcsög, Szuszkó-Szuszi a nyúl, és Sziszi :)
Gábor már tervezi, hogy ha lesz egy madárpókja, akkor Szurinak fogja hívni.

Amikor indultunk a nyusziért sehol sem találtam az irataimat tartalmazó kék táskát, amiben az autókulcs is benne volt (végül délután megleltem, a teregetőállványon volt...). Így végül biciklivel indultunk (amit utálok...), de ráadásul a biciklim kereke egészen lapos volt, és nem tudtam rájönni, hogy hogyan lehet leszedni a szelepfedő kupakot (mint utóbb kiderült, nem kellett volna leszedni...). De még mindig nem adtam fel, Emil biciklijén is van gyerekülés, azzal mentem végül. Egy darabig jól haladtunk, eljutottunk a bicikliútra, ami már egyenesen Bócsára visz, és ezért nem kicsit lepődtem meg, amikor feltűnt egy vasútállomás. Bócsának van vasútállomása? Sosem hallottam róla... És vajon miért van rajta a Göd felirat? Hm... Rózsa ismerte fel leghamarabb a helyzetet. Bizony, eltévedtünk. Na jó, akkor nem vacakolunk a bicikliúttal, gondoltam, megyünk az autóúton, úgy legalább odatalálok... A gyerekek derekasan tekertek, egy rossz szó vagy gúnyolódás nélkül, és szerencsésen meg is érkeztünk. A nyulacskát persze nem sikerült hazahozni, mert a biciklire nem tudtuk felszerelni, de kedvesen utánunk hozták.
A délutánba belefért még egy Dunapart is, és most már alszanak a gyerekek, kivéve Rózsát, aki holnap Vöcsök-táborba indul, és eléggé izgul, Lehet várni a beszámolóját!

Mesterségem címere

Elég válságos, igen fontos változásokat és felismeréseket hozó és átgondolásokat igénylő, fájdalmas és örömteli, nagy mélységeket és magasságokat megtapasztaló időszak van mögöttem, de ezt nem írtam meg a blogban, ezt nem erre tartom.
Aki nagyon vájfülű ( pl. Réka húgom :) ), az eltűnésemből azért észrevette, hogy valószínűleg történik valami :).

Most sem szeretnék ebbe belemenni mélyebben, de elmesélem egy mai élményemet. Tikával kettesben vagyunk itthon, mert a család elment a Regnum-csoportunk, a Csirkék évi táborába. Mi is mentünk volna persze, de az indulás reggelén Tika hőemelkedéssel ébredt, és így itthon kellett maradnom vele. Szerencsére éppen eléggé elfogadó hangulatban voltam, vsz a reggeli zsolozsma miatt - (szeretem-szeretném úgy élni az életemet, hogy a nem változtatható véletleneket, változásokat Isten ajándékaként, lehetőségként, kalandként éljem meg), így nem bánkódtam nagyon rajta, pedig régen vártam. Ma már egészen jól volt a legényke, úgyhogy lementünk a Duna partra. Sokan voltak, így egészen a kezdődő erdőig elmentünk, ahol viszont elég mély agyag volt, nekem kb. vádliig ért. Tika hamar agyagbevonatot kapott, (én meg azon töprengtem, hogy miért is hozom magunk folyton ilyen mások számára fura helyzetekbe,) vizeztünk, hullámokat csodáltunk, Tika agyagozott.
Elkezdtem nézegetni az agyagos partot. Itt-ott kis szökőkutak törtek elő. Egy helyen valami pirosas kukac tekergett az agyagba vájt mélyedésében. Aztán odaröppent egy fürkészdarázs, kecses, karcsú, és ivott egy jót az egyik kis pocsolyából. Ahogy azt néztem, hirtelen észrevettem egy szitakötőt, ami az agyagon állt, majd egy idő után elrepült. Kicsit jobbra egy másik szitakötő is volt, de annak csak a feje látszott ki az agyagból. Azt hittem, nem él, mert teljesen mozdulatlan volt. Megmutattam őket Tikának, majd egy kis bottal megpiszkáltam az agyaggal fedett szitakötőt, hogy lehet-e még segíteni neki vagy teljesen halott. Kiderült, hogy él, sőt, éppen a lárvából bújik elő! Szegény kicsit rákapcsolt a piszkálás hatására, de aztán megnyugodott megint. Lassan előhúzta a hosszú, vékony potrohát a szürkésbarna lárvatestből, és még a lárvára támaszkodva, valamilyen fehér szálacskákkal ahhoz kapcsolódva csak ült, és lélegzett. A szárnya egészen rövidke volt, szinte csak mintha egy váll lett volna. Lassan-lassan megnőtt a szárnya, de még mindig vaskos volt és zöldszínű. Ahogy sütött a nap és telt az idő, fokozatosan átlátszó lett, és egészen hosszú, a potrohánál is hosszabb. Lassan, óvatosan próbálgatta kicsit mozgatni.
Tika ekkor már nehezen bírta, hogy én csak a szitakötőt nézem, kis drágám, olyan sokáig türelemmel várt! Nem tudom, mennyi idő volt az egész folyamat, de nem öt perc. Így rá is kellett figyelnem, de a szitakötő megvárta a felreppenéssel azt, hogy újra ránézzek. Láttam, hogy már sikerült a szárnyát kitárnia, és egy hirtelen mozdulattal elszakad a lárvától, és felrepül egy nyárfaágra. Ott ragyogó, kitárt szárnyakkal megült, és tovább szárítkozott a napfényben.

Egy egészen újfajta, számára korábban elképzelhetetlen életforma. Víz helyett levegő. Mászás helyett repülés. Kékeszöld fények helyett ragyogó napfény.
Új élet.
Isten áldjon, Szitakötő!


Sajnos a fényképezőgép a táborban van, ezért a kép csak illusztráció. De pont ilyen zöldes szitakötő volt. Creative Commons, R. Funnel http://audilab.bmed.mcgill.ca/~funnell/photos/

Indián hét gyerekszemmel

Tika (Figyelő Szem):
Jó volt, hogy ettünk a Balatonon és még hogy vízben votunk, és jó hideg volt, az tréfa volt, és katasztrófa volt az, hogy hideg volt a víz. És még az volt a jó, hogy habos kakaót ittunk.
Még az volt, hogy gumicukrot ettünk este [Hogyan?] Úgy hogy előtte elmondjuk, amit akarunk, és amikor befejeztünk, mindenki kap kettő gumicukrot.
És az nagyon vicces volt, hogy amikor alagútban voltunk, lekapcsolták a villanyt, és amikor lekapcsolták, úgy visítottunk, hogy ÁÁÁ! És visszafelé én azt mondtam, hogy Azta! És befogtam a szemem, hogy ne legyen olyan sötét.

Ibolya (Ficánkoló Szellő):
Habos kakaót ittunk. Jó volt, hogy elkészítettük a ruhámat. És nagyon tetszett, hogy dinnyét vágtunk baltával, és aztán kiskanállal megettük a héjából. Félbevágtuk, és úgy kanalaztuk.
Jó volt, amikor kilátóztunk, és egészen a csúcsáig felmentünk. És ott a kilátó mellett tízóraiztunk, vagyis ebédeltünk. Aztán láttuk, hogy dörög az ég, és elmentünk a kisvasútra. És ott le voltak eresztve a függönyök, és az nagyon vicces volt.
Az Erzsóékkal tündéreset játszottunk, fogócskáztunk, virágot szedtünk a testvéreimmel, és becsomagoltuk úgy, mintha igazából virágeladók lennénk.
A Víz napján volt balatonozás, és elsőre még nem mentünk be a vízbe, hanem megreggeliztünk, mert nem is reggeliztünk, csak egy kakaót ittunk. És különben a Szél napján papírsárkányoztunk, és kint aludtunk a nyári szálláson, és kint esett az eső, és beesett a nyári szállásba, és én aludtam, és a fejemre esett az eső. És tetszett, amikor csillag volt az ablakon.
És rajzoltunk névtáblát, és volt olyan is, hogy rajzolni kellett, hogy mi tetszett, milyen gumicukrot kérsz, és még hogy mit dolgoztál.
Akkor meg volt egy misenap, és a misén Csobogó Víz meg Vizes Szem feldőltek a misén a székkel, mert nagyon dőlős székek voltak. Elemér, vagyis nem ... valamilyen Mosoly az Elemér... ő tartotta a misét.
A Zsizsiék cukik voltak, és az is jó volt, amikor ettünk cukrot, meg ettünk husit, ettünk mindenfélét. 

Olyan jó volt!

Az elmúlt héten a gyerekek unokatestvéreikkel együtt a szüleimnél voltak. Már hagyományosnak mondható, hogy drága szüleim minden évben indiános hetet tartanak az unokáiknak (lehet, hogy majd erről is írunk...), és azalatt a szülők kapnak egy kis szabadságot. Idén végre (egyébként Emil kérésére, mert engem nagyon feszít ez a nemhaladó disszertáció) tényleg kettesben töltöttük a hetet, és nagyon-nagyon-nagyon jó volt! Legutóbb a nászutunkon, 11 éve voltunk több napot csak kettesben.
Az én vágyamra elmentünk a Magas-Tátrába egy igazán nagyot kirándulni, majd Emil vágyára itthon, pihenéssel töltöttük a hét további részét. (A Tátrában amúgy úgy elfáradtunk, hogy két napig mást nem is igen tudtunk volna csinálni.)
A Tátrában első este felmentünk a Téry-menedékházhoz, majd végülis nem töltöttük kint az éjszakát, mert minden ruhámat magamra véve is vacogtam, és jobbnak láttuk behúzódni a házba, ahol meglepve, de kedvesen fogadtak, adtak szobát, egészen olcsón. Elég nehezen melegedtem fel, kabátban, hálózsákban, két takaróban vacsoráztam. De megérte a csillagok látványa a hegyek fölött.

Nagyon jót aludtunk, és amikor reggel négykor kinéztem az ablakon, ott volt két zerge a tavakból kifolyó vízesésnél! A háziak kikészítettek nekünk reggelit és forró teát, mert megbeszéltük, hogy előbb távozunk, mint a hivatalos reggeli kezdete. Így aztán a napfelkelte már úton ért minket. Gyönyörű volt az öt tó, azt egyik kedvenc helyem, majd a Vöröstorony-hágó, a másik kedvenc helyem. A csend. A sziklák, a növények, a vízcseppek, a férjem, a mindenség és az ura...
Láttunk út közben zergéket és mormotákat, minden nagy vágyam teljesült: láttam zergegidát, egymással játszó két mormotát, sőt hófolton átrohanó mormotát is. Amikor az egyik kanyarban befordultunk, ott volt egy zerge egészen közel, a másik kövön meg egy mormota. Csodálatos élmény volt.
Játszottunk a hófoltokon, hógolyóztunk, megcsodáltuk a zergepata-nyomot a hóban, és a leszakadásokat, meg a hófoltokból kialakuló tavacskákat, zuhogó vízeséseket.
A Vöröstorony-hágó után átmentünk a Rovátkára, na, ott egy kicsit megijedtem, de Emil segítségével gond nélkül leereszkedtem. Onnan irány a Lengyel-nyereg, majd a Kis-Viszoka. A hátizsák is elég nehéz volt, eredetileg nem terveztünk kint alvást, és ezért csak egy nagy és egy kicsi zsákunk volt. A nagyot majdnem végig Emil cipelte, de néha átadta nekem, hogy kifújja magát, meg hogy örüljek neki. A Sziléziai háztól leereszkedve azért már fáradtak voltunk, de végigmentünk még az úton Ótátrafüredig. Arra is jutott egy kis idő, hogy csak üljek, és nézzem a hegyeket.
A végén elég lassan haladtunk már. Szerintem még soha nem kirándultam ilyen nagyot a Tátrában. Az, hogy jól kifáradjak, teljes mértékben megvalósult. Ezen a képen az látható, hogy leültem egy kicsit pihenni. De valahogy az lett a vége, hogy eldőltem. A lábam felfelé, kicsit fejembe szállt a vér, de legalább a lábam könnyebbedett. Utána azért összeszedtem magam, de aki ismer, tudja, hogy ez... Itthon kiszámoltam: a teljes mérleg 25 km táv, 2600 m szint, 15 óra menetidő.
Emil még emberfeletti erővel hazavezetett, másnap egy hatalmasat pihentünk, sétáltunk, aztán még volt a héten mozizás, ruhanézegetés, Emil születésnap rántottával, végül pedig egy bulihajóra mentünk, és nagyon jót táncoltunk.
Jaj, annyira jó volt ez a hét!
Ugyanakkor a gyerekeket is jó volt viszonlátni, látszott, hogy élvezték, mindenki mosolygós, mesélős, örömteli volt, Mamácsékat is beleértve :-).
DG!

Néhány kép a közelmúltból

Szép ez az élet jeligére
A képeket köszönjük Rékának? vagy Eszternek? és Skublics Gergőnek

Házbúcsúztató buli volt májusban a Kuruclesi úti házban, Eszter, Réka, Vince, Tamás szervezésében. Mi Emillel csak haszonélvezők voltunk, de ezt a vállalásunkat maradéktalanul teljesítettük, annyira jót táncoltunk, nagyon jó volt az egész. A társaságban is jól éreztük magunkat. Kicsit sikamlós helyzet volt, hogy az ezen a napon először felvett vállatlan ruhám finoman szólva nem bírta a tánc közbeni hevesebb mozdulatokat. Rékától kölcsön kaptam a fenti képen látható menyecskeruháját, amibe már az esküvői buliján beleszerettem, úgyhogy nagyon boldog voltam. Vele.

Kedves bérmalányom, Orsi férjhez ment - NAGYON GRATULÁLOK! A gyönyörű esküvő után készült a fenti kép.

Zenehallgatás ebéd közben

A mai nap véget ért az óvoda, összevont csoportok vannak. Ennek a valóságával csak akkor szembesültem, amikor megérkeztünk, és a gyerekeket különböző csoportokba kezdték szétosztani. Akkor inkább hazajöttünk. Pedig kár, mert Ibolya most először érkezett tervekkel az oviba, hogy kivel mit fog játszani, hogy fogja megmutatni az óvónőknek stb. Ha még két hétig tartott volna az ovi, sokkal jobb lett volna.

Itthon viszont végre hozzájutottam mindenféle elmaradt teendők pótlásához, nagyon jólesett!

Ebéd közben Tika öntudatosan Emil helyére ült.
- Tika, ülj át egy másik székre, az a Papa helye!
- De most én vagyok a rangidős férfi!
Egyébként tényleg, Gábor is oda szokott ülni, amikor Emil nincs itthon.
Ibolya pedig zenét kért az ebéd mellé, valami magyar rockot :) A youtube lejátszási listán előjött a Gyöngyhajú lány is. Ekkor már vége felé közeledett az ebéd, és inkább az eredeti videoklip érdekelte, mint az utolsó falatok:
- Miért van ennek a néninek férfihangja?
- De ők sokan már tényleg nénik! Miért van férfihangjuk?
- És miért énekelnek pizsamában?

...

Mért sirattok,  miért sirattok?

Úgy élek, hogy majdnem belehalok...