Olyan jó volt!

Az elmúlt héten a gyerekek unokatestvéreikkel együtt a szüleimnél voltak. Már hagyományosnak mondható, hogy drága szüleim minden évben indiános hetet tartanak az unokáiknak (lehet, hogy majd erről is írunk...), és azalatt a szülők kapnak egy kis szabadságot. Idén végre (egyébként Emil kérésére, mert engem nagyon feszít ez a nemhaladó disszertáció) tényleg kettesben töltöttük a hetet, és nagyon-nagyon-nagyon jó volt! Legutóbb a nászutunkon, 11 éve voltunk több napot csak kettesben.
Az én vágyamra elmentünk a Magas-Tátrába egy igazán nagyot kirándulni, majd Emil vágyára itthon, pihenéssel töltöttük a hét további részét. (A Tátrában amúgy úgy elfáradtunk, hogy két napig mást nem is igen tudtunk volna csinálni.)
A Tátrában első este felmentünk a Téry-menedékházhoz, majd végülis nem töltöttük kint az éjszakát, mert minden ruhámat magamra véve is vacogtam, és jobbnak láttuk behúzódni a házba, ahol meglepve, de kedvesen fogadtak, adtak szobát, egészen olcsón. Elég nehezen melegedtem fel, kabátban, hálózsákban, két takaróban vacsoráztam. De megérte a csillagok látványa a hegyek fölött.

Nagyon jót aludtunk, és amikor reggel négykor kinéztem az ablakon, ott volt két zerge a tavakból kifolyó vízesésnél! A háziak kikészítettek nekünk reggelit és forró teát, mert megbeszéltük, hogy előbb távozunk, mint a hivatalos reggeli kezdete. Így aztán a napfelkelte már úton ért minket. Gyönyörű volt az öt tó, azt egyik kedvenc helyem, majd a Vöröstorony-hágó, a másik kedvenc helyem. A csend. A sziklák, a növények, a vízcseppek, a férjem, a mindenség és az ura...
Láttunk út közben zergéket és mormotákat, minden nagy vágyam teljesült: láttam zergegidát, egymással játszó két mormotát, sőt hófolton átrohanó mormotát is. Amikor az egyik kanyarban befordultunk, ott volt egy zerge egészen közel, a másik kövön meg egy mormota. Csodálatos élmény volt.
Játszottunk a hófoltokon, hógolyóztunk, megcsodáltuk a zergepata-nyomot a hóban, és a leszakadásokat, meg a hófoltokból kialakuló tavacskákat, zuhogó vízeséseket.
A Vöröstorony-hágó után átmentünk a Rovátkára, na, ott egy kicsit megijedtem, de Emil segítségével gond nélkül leereszkedtem. Onnan irány a Lengyel-nyereg, majd a Kis-Viszoka. A hátizsák is elég nehéz volt, eredetileg nem terveztünk kint alvást, és ezért csak egy nagy és egy kicsi zsákunk volt. A nagyot majdnem végig Emil cipelte, de néha átadta nekem, hogy kifújja magát, meg hogy örüljek neki. A Sziléziai háztól leereszkedve azért már fáradtak voltunk, de végigmentünk még az úton Ótátrafüredig. Arra is jutott egy kis idő, hogy csak üljek, és nézzem a hegyeket.
A végén elég lassan haladtunk már. Szerintem még soha nem kirándultam ilyen nagyot a Tátrában. Az, hogy jól kifáradjak, teljes mértékben megvalósult. Ezen a képen az látható, hogy leültem egy kicsit pihenni. De valahogy az lett a vége, hogy eldőltem. A lábam felfelé, kicsit fejembe szállt a vér, de legalább a lábam könnyebbedett. Utána azért összeszedtem magam, de aki ismer, tudja, hogy ez... Itthon kiszámoltam: a teljes mérleg 25 km táv, 2600 m szint, 15 óra menetidő.
Emil még emberfeletti erővel hazavezetett, másnap egy hatalmasat pihentünk, sétáltunk, aztán még volt a héten mozizás, ruhanézegetés, Emil születésnap rántottával, végül pedig egy bulihajóra mentünk, és nagyon jót táncoltunk.
Jaj, annyira jó volt ez a hét!
Ugyanakkor a gyerekeket is jó volt viszonlátni, látszott, hogy élvezték, mindenki mosolygós, mesélős, örömteli volt, Mamácsékat is beleértve :-).
DG!