Aki nagyon vájfülű ( pl. Réka húgom :) ), az eltűnésemből azért észrevette, hogy valószínűleg történik valami :).
Most sem szeretnék ebbe belemenni mélyebben, de elmesélem egy mai élményemet. Tikával kettesben vagyunk itthon, mert a család elment a Regnum-csoportunk, a Csirkék évi táborába. Mi is mentünk volna persze, de az indulás reggelén Tika hőemelkedéssel ébredt, és így itthon kellett maradnom vele. Szerencsére éppen eléggé elfogadó hangulatban voltam, vsz a reggeli zsolozsma miatt - (szeretem-szeretném úgy élni az életemet, hogy a nem változtatható véletleneket, változásokat Isten ajándékaként, lehetőségként, kalandként éljem meg), így nem bánkódtam nagyon rajta, pedig régen vártam. Ma már egészen jól volt a legényke, úgyhogy lementünk a Duna partra. Sokan voltak, így egészen a kezdődő erdőig elmentünk, ahol viszont elég mély agyag volt, nekem kb. vádliig ért. Tika hamar agyagbevonatot kapott, (én meg azon töprengtem, hogy miért is hozom magunk folyton ilyen mások számára fura helyzetekbe,) vizeztünk, hullámokat csodáltunk, Tika agyagozott.
Elkezdtem nézegetni az agyagos partot. Itt-ott kis szökőkutak törtek elő. Egy helyen valami pirosas kukac tekergett az agyagba vájt mélyedésében. Aztán odaröppent egy fürkészdarázs, kecses, karcsú, és ivott egy jót az egyik kis pocsolyából. Ahogy azt néztem, hirtelen észrevettem egy szitakötőt, ami az agyagon állt, majd egy idő után elrepült. Kicsit jobbra egy másik szitakötő is volt, de annak csak a feje látszott ki az agyagból. Azt hittem, nem él, mert teljesen mozdulatlan volt. Megmutattam őket Tikának, majd egy kis bottal megpiszkáltam az agyaggal fedett szitakötőt, hogy lehet-e még segíteni neki vagy teljesen halott. Kiderült, hogy él, sőt, éppen a lárvából bújik elő! Szegény kicsit rákapcsolt a piszkálás hatására, de aztán megnyugodott megint. Lassan előhúzta a hosszú, vékony potrohát a szürkésbarna lárvatestből, és még a lárvára támaszkodva, valamilyen fehér szálacskákkal ahhoz kapcsolódva csak ült, és lélegzett. A szárnya egészen rövidke volt, szinte csak mintha egy váll lett volna. Lassan-lassan megnőtt a szárnya, de még mindig vaskos volt és zöldszínű. Ahogy sütött a nap és telt az idő, fokozatosan átlátszó lett, és egészen hosszú, a potrohánál is hosszabb. Lassan, óvatosan próbálgatta kicsit mozgatni.
Tika ekkor már nehezen bírta, hogy én csak a szitakötőt nézem, kis drágám, olyan sokáig türelemmel várt! Nem tudom, mennyi idő volt az egész folyamat, de nem öt perc. Így rá is kellett figyelnem, de a szitakötő megvárta a felreppenéssel azt, hogy újra ránézzek. Láttam, hogy már sikerült a szárnyát kitárnia, és egy hirtelen mozdulattal elszakad a lárvától, és felrepül egy nyárfaágra. Ott ragyogó, kitárt szárnyakkal megült, és tovább szárítkozott a napfényben.
Egy egészen újfajta, számára korábban elképzelhetetlen életforma. Víz helyett levegő. Mászás helyett repülés. Kékeszöld fények helyett ragyogó napfény.
Új élet.
Isten áldjon, Szitakötő!
Sajnos a fényképezőgép a táborban van, ezért a kép csak illusztráció. De pont ilyen zöldes szitakötő volt. Creative Commons, R. Funnel http://audilab.bmed.mcgill.ca/~funnell/photos/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése