2016. augusztus 17., szerda

Várakozás

Várjuk, csak várjuk pici lányunkat, aki egyelőre a műszerek szerint is igen jól érzi magát odabent, legfeljebb kedves édesanyja érzelmi hullámait érzi meg. Nem könnyű ez a bizonytalanság, a várakozás. Nem könnyű nem tervezni, elfogadni azt, hogy megindul a vajúdás, aztán megint abbamarad, hol húsz óra után, hol egy intenzív tíz óra után... hogy nem ismerem fel a saját testem jelzését, hanem újra és újra bedőlök neki. Nehezen bírom a bezártságot is, ugyanis az autónk még mindig nem megbízható, és a járás már komoly kihívás (na jó, legyünk őszinték: legfeljebb negyedóráig tudok egyhuzamban járni, aztán kb. fél óra pihenő kell).
Óriási ajándék számomra, hogy olyan szakemberek állnak mellettem (Lukács Judit és társai), akik tudják, hogy mi egészséges, és mivel kell már esetleg törődni, akik el tudják magyarázni nekem, hogy ezzel nincs semmi gond, egyszerűen a sokadik babák már így csinálják, sok az oxitocinreceptor a méhen, ezért gyakori, hogy nekiindul és megáll újra. És hogy nem ciki, hogy nem ismerem fel, mert nem is lehet, hiszen pontosan ugyanaz történik, mint az "igazi" korai vajúdásnál.
Olyan jó, hogy dúlabarátnőm, aki a gyerekeket kíséri majd, teljesen megnyugtatott, hogy nem zavarja, hogy már másodszor rángatom el távoli otthonából hozzánk, végülis feleslegesen, és nem kell pironkodnom előtte, amikor hajnalban közlöm, hogy ne haragudj, megint leállt, bocsánat.
Mindenki nagyon intenzíven várakozik, gyerekek és felnőttek egyaránt. Úgy érzem, hogy nekem tegnap sikerült elengednem a magammal és a szülés időpontjával kapcsolatos elvárásaimat és elképzeléseimet. Nehezen ment. A ráhagyatkozás is, pedig ez különösen fontos most. Igyekeztem nem rágörcsölni ezekre, engedni magamnak, hogy igen, feszült vagyok, és nem megy az elengedés. Most már második napja jól vagyok megint magammal, Istennel és a babával (a családdal eddig sem volt baj :-) ). Örülök neki.
Köszönöm a sok ránk gondolást.

Örsy László jezsuita atya biztató szavai a számomra: Kereszténynek lenni annyit jelent, mint várakozásban élni.

Szóval, gyakorolunk.


2016. július 9., szombat

Izgalmas kihívások

Néhány hete még úgy éreztem, hogy autó nélkül én már nem szeretnék sehova se menni. Hamar elfáradok a mászkálásban, a vonat szétrázza a derekamat, a város meleg és büdös... Minek is mennék tömegközlekedéssel? Egyáltalán - minek is mennék bárhova, ha nem muszáj? No, ezek máshogyan alakultak, sőt saját elhatározásomból egy héten háromszor is izgalmas utakra indultam. Jó, az autómentességben benne volt az is, hogy szerelőhöz került a kocsi, de pssszt! Azért olyan jó kalandok voltak!
Kedden Matyit vittem kontrollra, meg bekukkantottam a munkahelyemre is. Képzeljétek, legközelebb csak egy év múlva kell mennünk!!! Minden rendben van, az egyetlen, de nagy vese szépen elvégzi a dolgát, nem romlott semmit az elmúlt két évben. Hála és dicsőség Istennek! Annyira örülök neki! És annak is, hogy ilyen gondos, türelmes orvos kezébe került a sorsa, aki odafigyelve, folyamatos kontrollok alatt várakozott, hogy mi lesz a kimenetele a dolognak, és nem rögtön műtött, pedig az elején azt mondta, hogy 90 % az esélye az értékek alapján annak, hogy műtétre kerül a sor.
Pénteken ismét felkerekedtünk délután, és Rózsával mentünk Paddy and the Rats koncertre. Izgalmas élmény, ahogyan növekedő gyermekeink mellett lassan máshogyan kell és lehet ott állni, más jellegű dolgokban igénylik a kísérést, meghallgatást, törődést. Pl. Rózsa esetében itt van ez a zene-kérdés. Én nemigen hallgatok zenét (na jó, legyünk őszinték: gyakorlatilag nem hallgatok zenét). A zene engem teljesen leköt, eltölt, és erre nem szánom rá az időt. Háttérzene számomra nem létezik. Vagy hallgatom vagy nem. Mostanában inkább nem, mert a kevés szabadidőmben inkább más dolgokat csinálok. De Emil meg éppen zenében tud a legjobban dolgozni. Rózsa is így van vele. Ráadásul a zene jó kis téma az iskolában is, amihez szívesen hozzá is szól (ha már nincs itthon tévénk, tehát ez a téma kiesik). Nos, így került be a családba a Paddy and the Rats, és bár az ő zenéjük kicsit azért durva, nekem is tetszik (a klipek azonban tiltólistásak, amit a gyerekek teljesen tiszteletben tartanak). Szeretem a kelta zenét, és azt is, ahogyan ötvözik a ... punk stílussal (azt hiszem, mert mondom, ehhez kb, nem értek). Így aztán amikor kiderült, hogy lesz koncertjük Budapesten, elhatároztuk, hogy elmegyünk rá. Pont jókor is volt, mert egy hónap múlva már nem tudtam volna elkísérni a leányzót. Izgalmas estét töltöttünk a Budapest Parkban. Én életemben először voltam punk koncerten. Rózsa elől szeretett volna állni, így a 3.-4. sorban helyezkedtünk el, nem pont a közepén, ami elég szerencsésnek bizonyult, mert közeptájon sokat lökdösődtek, dőltek, mint a dominó, és ennek csak a széle ért el hozzánk. A zene így élőben is jó volt, a zenekar szimpatikusan viselkedett, és tulajdonképpen az emberek is rokonszenvesek voltak, többen gratuláltak a pocakhoz, vigyáztak is rám. Rózsát kétszer leöntötték sörrel, de hamar megszáradt. Jó volt látni, ahogy a koncert vége felé kicsit felenged, énekel, tapsol - jó, azért nem csápolt. Az elején kicsit aggódtam, hogy erős neki ez az élmény, de a fáradtság ellenére lelkesen jött haza. És én is egész jól bírtam.
Ma pedig meglátogattuk Nammát, a legrégebben látott nagyszülőmet. (Annyira szégyellem, de a Pátyon élő nagyszüleimet sem látogattuk meg hónapok óta. Amint lesz újra autónk, ők következnek... Vagy vállaljam be kocsi nélkül? Ezt még meg kell fontolnom.) Namma fantasztikusan finom ebéddel és dúsan termő málnabokrokkal, szaladgáló gyíkokkal és sok szeretettel várt minket, mindenki nagyon jól érezte magát. Matyi különösen is bizalmas volt Vele, labdáztak, beszélgettek. Örültem, hogy ott voltunk, nagyon jó volt újra látni egymást. Hazafelé Emil elment a nagyokkal Mamácsékhoz, hogy az egyik autójukat kölcsönkapjuk, de mivel úgysem férünk be egy ötszemélyes kocsiba, Matyival mi ketten hazafelé vettük az irányt. A Széll Kálmán téren a kislegényt lenyűgözte a szökőkút, nézegette, simogatta a vizet, sikongatva ugrott hátra, amikor felfröcskölt egész magasra. Nem kellett sietni, ő a vízben gyönyörködött, én meg benne. Aztán amikor pára kezdett jönni, magától indult a villamos felé. A vonaton természetesen elaludt, hozzám bújva. Olyan mélyen aludt, hogy nem volt szívem felkelteni a leszállással, és a kalauz engedélyével elmentünk egészen Vácig, majd onnan vissza. Kipihente magát, mosolyogva, érdeklődően ébredt.
Aztán az állomáson összefutottam két utcabeli barátnőmmel. (Bónusz történet egyikőjükkel kapcsolatban lentebb :-) )

Bensőséges, egységben lévő pillanatok, élmények ezek. Más-más jellegűek, de valahogy mégis középpontban maradósak. Köszönöm.


És a bónusz: Drága Anyósom elvitte pénteken a kicsiket a strandra, de jaj! Ott derült ki, hogy nem vitt magával fürdőruhát, így pedig a gyerekek csak a babavízben pancsolhattak. Találkoztak a barátnőmékkel, és Anyósom megkérdezte, nincs-e egy pót-fürdőruhája. Sajnos nem volt, de felajánlotta, hogy mivel épp indulnak haza, szívesen kölcsönadja az övét. Így is történt. Megmenekült a strandolás. Mindketten olyan drágák, bevállalósak, annyira egyedi emberek. <3 <3 <3

2016. július 1., péntek

Brrr Hiny-hany

Most éppen családi nyaralásunk van. Gondolkoztunk, hogy hova lehetne menni, ahol mindenki jól érezheti magát = van víz, van tágas tér, olcsó, enni is lehet szerezni, és nem kell mászkálni. Gyomára gondoltunk, ahol egyszer Emil nélkül teleltünk. Akkor vonattal mentünk, így nem jutottunk el Gyulára, a várba és az élményfürdőbe, és nem néztük meg a túzokokat sem, sőt a Köröst sem találtuk meg. Szóval lett volna nézelődni, tapasztalni való bőven. Igen ám, de ehhez a sok mókához feltétlenül autó kell, mert ezzel a nyolchónapos tündérlánnyal a hasamban már nemigen megy a gyaloglás. Az autó pedig ismételten rendetlenkedik, ezúttal a váltójával szórakoztat minket, nehogy túl unalmas legyen az életünk. Nem mertünk olyan messzire menni, sőt egészen itt maradtunk a közelben, azaz itthon.


Itthon, de azért szigorúan nyaralósra vettük a figurát, minden napra kitaláltunk valami jó kis programot, ami máskor nem szokott beleférni (hiszen milyen olcsón megoldottuk a szállást és az utazást ;-) ), finomakat eszünk, és későn fekszünk le aludni, a szülők végig jelen vannak a gyerekek között, és egyáltalán: együtt vagyunk.




Első nap Tiborkánk névnapja volt (becsapós, ugye? Péter napon ünnepeljük.) Tika elképesztő ügyesen mászik falra, a nappaliban, ahol van egy boltíves rész. Így jó ötletnek tűnt, hogy elmenjünk Csillebércre, a kalandparkba. Nos, itt is nagyon ügyes volt. Matyi is élvezte a dolgot, pedig végig csak bóklásztunk a fák tövében. A nagyokat alig láttuk, rögtön nekivágtak egy bemelegítő pálya után a legnehezebbnek. Ibolyával Emil mászott, majd amikor minden közös pályájukon átjutottak, elváltak útjaik. Az utolsó félórában már csak csúszkáltak, végül mindenki vidáman tért haza. Vidáman, és nagyon fáradtan.


Másnapra, Rózsa kérésére pihenőnapot tartottunk, szépen punnyadtunk itthon, egyedül Tika ment el egy biciklikörre Emillel. Sokat olvastunk, a gyerekek jót homokoztak, vizeztek a kerti slaggal. Este pedig filmet néztünk.


Most péntek van, és a Csodák Palotájába ruccantunk ki.Végül a régi CsoPa mellett döntöttünk, a Camponába mentünk, ahol még nem is jártunk. Kicsit azért szűkösebb, mint amire a Millenáris Parkból emlékeztünk, de azért simán elrepült a nap. Mindenki feltalálta magát, én sokat üldögéltem, és gyönyörködtem az okos, ügyes gyerekeinkben. Segítették egymást, ügyesen játszottak együtt, az előadásokon Gábor igyekezett minden kérdést megválaszolni, Ibolya is ki mert menni, hogy a haját égnek meresszék. Sőt, Tika is jelentkezett egy feladatnál, ahol olyan embert kerestek, aki bírja a fájdalmat... Matyi egész nap pörgött, ide-oda szaladgált, sok mindent kipróbált, de a fő kedvence a hatszögletű forgó szoba volt, amiben egy labdát kellett gurítani egymásnak. Ide sokszor beszállt, jóval többször, mint amennyit pl. az én felnőtt gyomrom bírt. Sőt, megalkotta élete első összetett szavát, hogy jobban értsük, hogy hova szeretne eljutni megint és újra: a körhintába, azaz Brrr (ez a pörgés jele) Hiny-hany (hinta, azaz hinta-palinta). Kicsim, még az esti pelenkázásnál is azt magyarázta, hogy most rögtön menjünk oda vissza.
Szép nap volt. Holnap alighanem újra pihenünk egy sort.







Bónusz kép: Matyi a nagyok indiános hetének végén, a záró szentmise után. (Lehet, hogy még írok erről, de ki tudja...)

2016. május 4., szerda

Kis lakók a bejáratunknál

Hurrá, kis rozsdafarkú fiókákat költött ki egy elszánt és bátor szülőpár a bejáratunknál!
Amikor ideköltöztünk, eltávolítottam a művirágokat, és a bejárati gerendánál egy elhagyott kis fészket találtam a műborostyán mélyén. Azt meghagytam, visszatettem a gerendára. Ennek már négy éve. Egy hónapja vettem észre, hogy egy rozsafarkú mohát, tollat szállít a fészekbe, de még nem is gondoltam, hogy komolyan gondolja, hiszen sok mozgás van a bejárati ajtó környékén.
Aztán azt láttuk, hogy lelkesen ülnek a fészken, de egy óvatlan pillanatban bekukucskálva meglestük, hogy öt kis tojás van a fészekben. Végül az egyik tojást a fészektől néhány méterre, kidobva találtuk. Szerintem észlelték a szülők, hogy abban nincs kismadár, mert tényleg úgy tűnt, hogy nem fejlődik benne semmi.
Néhány napja pedig kikeltek a kicsik! Felszereltünk egy webkamerát, amin nézegethetjük a növekedésüket. Emil beállította, hogy online is elérhető legyen, itt meg tudja nézni, akit érdekel:

2016. április 18., hétfő

Tényleg kereste

Az idei volt az első olyan Húsvét, amikor be kellett látnom, hogy a „kicsi” és a „nagyok” igényei és lehetőségei annyira különbözőek, hogy nem tudjuk egységesíteni. A vártnál könnyebben léptem meg ezt a számomra nagy lépést, és úgy tűnik, hogy nem okozott törést más családtagokban sem.
A tavaszi szünet Nagycsütörtökön kezdődött, ami engem mindig nagyon elkeserít, úgy érzem, hogy csak beleesünk a Szent Háromnapba, és nem tudunk rákészülni, kifújni magunkat. Mindegy, ehhez alkalmazkodtunk.
"Kérdezd meg, hogy ki árulja el!"
Reggel átrendeztem a nagyböjti hangulatú asztalkánkat, kavicsokkal jelenítettem meg az Utolsó Vacsorát. A gyerekek nagyon várták az esti családi szertartásunkat, a nem-kicsit átalakított lakomát, aminek a keretében eljátsszuk az eseményeket, Emil megmossa a lábunkat, felelevenítjük a zsidó kivonulást, párhuzamban a nagycsütörtöki történésekkel. Minden évben viccelődnek arról, hogy ki lesz Júdás, de aztán a végén senki sem, csak egy baba helyettesíti. Idén külön színt vitt az egészbe, hogy Rózsa hittanórán sokat tanult a széder-estéről, amit el is mesélt nekünk. Nagyon érdekes volt, és a hittan tankönyve is szuper, Székely János püspök írta, mindenkinek nagyon ajánlom. Ezt olvasgattam utána a szabadidőmben. Este a nagyok elmentek Dobogókőre, a lábmosós misére, én pedig Matyival a saját plébániatemplomunkba, a babaszobába. Nehéz volt ott átélni a szertartást, vágytam a többiekhez, és kritikus voltam a lezajlott szentmise iránt. Mire hazaértek a többiek, újra megjelenítettem a nagypénteki dolgokat az asztalkán.
Este fennmaradhattak a gyerekek tovább, ez az ő „estjük”, virrasztásuk. Eddig azonban minden évben lefeküdtek előbb-utóbb, most pedig igyekeztek fennmaradni reggelig. Nagyon mérges lettem rájuk. Persze egész nap fáradtak voltak, és előre tudtam, hogy a Húsvét amúgy is kimerítő (hosszú nagyszombati liturgia, locsolkodás a fiúknak, óraátállítás), és nagyon nem akartam, hogy a nyűgösködésről szóljanak a napok.
Finom ez a tejszínhab! - készül a húsvéti reggeli
Este megpróbáltunk együtt menni a csonka misére Dobogókőre, de Matyi hamar jelezte, hogy szopizni szeretne. Ilyenkor meg szoktam vele beszélni, hogy majd később, meg otthon, de ez eltart egy darabig. Gyorsan kimentünk, de ott meg észrevette, hogy remekül visszhangzik a folyosó, és trappolt, kurjongatott. Nagy nehezen találtam egy helyet két emelettel lejjebb, ahova elbújtunk. (Ez már tavaly is nehéz volt: Matyival egyszerűen nem lehetett bent maradni a szertartáson., és nagyon csalódott voltam.) Egy idő múlva Emil bukkant fel, átvette a kislegényt, én pedig felmehettem, vissza. A gyerekek ministráltak, megható volt számomra látni őket együtt, az oltár körül, az Oltáriszentséget kísérve. Éjjel felállítottam a Szent Sírt, ami számomra egyre inkább annyira „kelléke” a Húsvétnak, mint a Karácsonynak a fenyő. Idén Gábor rajzolta a benne fekvő Krisztust.
Szombaton főleg a tojásírásról szólt a nap, a leánykák szebbnél szebb tojásokat készítettek a kb. 40 locsolónak, a fiúk játszottak, bicikliztek. Este egyértelműnek tűnt, hogy én megint a plébániára megyek, és belül elhatároztam, hogy örülök annak, ami az enyém, és próbálom átadni magam az eseményeknek, nem gondolkodom azon, hogy milyen jó lenne Dobogókőn. Megmelengetett az is, hogy Matyi minden alkalommal hangosan énekelte, hogy Amen, és ragaszkodott hozzá, hogy a babaszoba többi lakójával kezet fogjon a Miatyánk után. Nagyjából sikerült is. Mire hazaértem, a csapat még otthon volt, hiszen én hatra mentem, nekik viszont csak 10-kor kezdődött a szertartás. Pont belecsöppentem a zaklatott indulás közepébe, a mibe öltözzem, milyen a hajam, hol a cipőm stb. felfordulásba, és nem tudtam kivonni magam. Mire végre elmentek, minden magasztos érzésem elmúlt, és csapnivaló anyának éreztem magam. Még annyit megtettem, hogy kivettem Jézust a sírból, és elmentem aludni.
Reggel Matyival korán keltünk, még mindenki aludt, naná, hiszen három óra körül értek haza. Lementünk a nagyszobába, Matyi első útja a Szent Sírhoz vezetett, kereste Jézust, akit előző nap elég sokat dajkált, és mindig visszafektetett a sírba. De nem találta. Tanácstalanul fordult hozzám: Jézu hol? (nem is tudtam, hogy tudja ezt a szót...). Magyaráztam, hogy:
Nincs itt, feltámadt.

Valóban feltámadt.




2016. március 3., csütörtök

Homérosz, kalács, nagycsalád stb.

Talán túl vagyunk a szokásos, elhúzódó téli betegségünkön. Egészen enyhére sikerült, kis hőemelkedés, torokfájás, nyűglődő gyerekek, semmi másra nincs erőm anyuka.
Jól is van ez így.
Még így sokadszorra is furcsán nehéz megtapasztalni, hogy milyen jól összejön a csapat egy-egy itthon, közösen töltött hét után. És olyan fájdalmas újra iskolába küldeni őket, és tudni, hogy ez az egység, a megkezdődött játékok, a kialakult kapcsolatok megakadnak, máshogy alakulnak tovább. Jó, tudom én, hogy nehezen engedem el a dolgokat... de ez az én blogom, aki olvasgatja, az kénytelen elfogadni, hogy most elsősorban az én szemüvegemen át nézheti az eseményeket :-).
Jó volt hirtelen sok időt tölteni Ibolyával, akinek antibiotikumot kellett szednie középfülgyulladás miatt, és így rájöhettem, hogy ennek a leánykának pillanatnyilag nem a hetente betervezett mamaórák esnek jól (amit a többiek nagyon várnak, előre készülnek rá), hanem a békésen, egymás mellett eltöltött délelőttök, tehát viszonylag sok, strukturálatlan idő. Töröm a fejem, mit lehet ezzel kezdeni, mert ezt sokkal nehezebb biztosítani, mint a rendszeres, tervezhető órákat.
Gábor pillanatnyilag utálkozik, nem akar iskolába menni, jól érezte magát itthon. Pedig nagyon jó az osztálya, szeret oda járni, megvan a helye a közösségben. Csak hát otthon sokkal jobb. Beköltözött hozzánk egy hüllőkiállításról megmentett, Tigris nevezetű patkány, akinek Gábor a felelőse, ő eteti és szeretgeti, bár Tika talán még egy picit bátrabban nyúl hozzá. Tika minden aggodalom nélkül kiveszi a kis állatot, elengedi a nappaliban, és meg is fogja, simogatja, szeretgeti: nagyon fontos neki.
Azért nem kell Gábort félteni, nemrég a suliból papírmaséház készítés ötletét hozta haza, most pedig gyöngyállatokat tervez és fűzöget nagy lelkesen. Szereti skandálni a Spártai hősök sírfeliratát, és néhány napja megtanultuk, hogyan is kell jelölni ezeket a szótagokat, hogyan alakulnak ki a verslábak, hogy épül fel egy hexameter és pentameter sor. Kicsit könnybe lábadt a szemem, amikor eszembe jutott, de annyira élesen Papácskám hangja, amint a Gyűlölöm azt... kezdetű Anakreón- epigrammán mutatja nekem ugyanezt... és mesélt a fordítóról, Radnótiról, a világháborúról, és az élet nagy dolgairól... Radnótihoz mi is hűek maradtunk, az Éjszaka c. versen próbálgattuk a verslábak keresését, sőt megnéztük, hogy mekkora nagy mester volt az író, hiszen a vers időmértékesen és ütemhangsúlyosan (rímesen) is értelmezhető, tehát egyszerre két verselési rendszerben, szimultán is megállja a helyét. Gábort teljesen elbűvölte, amikor megtudta, hogy az általa amúgy is nagyon kedvelt Odüsszeusz-történet végig hexameterben van. El is kezdte olvasni a telefonomon, az előhangot végigritmizálta, aztán csak olvasgatta, és ekkor hangzott el a következő mondat: Cukorkát eszegetni és közben Homéroszt olvasni a legjobb dolog a világon!
Matyi próbálja egyre jobban kifejezni magát, bár a beszéddel még csak egy-egy szó vagy szótöredék erejéig kísérletezik, de mindent ért, és próbál elmagyarázni. Nemrég egy boltban vásárolgattunk, amikor egyszercsak elkezdte jelezni, hogy szeretné elmondani a Töröm, töröm a mákot... kezdetű mondókát. Eltartott egy darabig, mire megértettem, hogy a jelentőségteljes pillantással kísért ökölbe szorított kis kéz mit jelent. Aztán csak elmondtuk, s amikor odaértünk, hogy "sütök neked kalácsot", elkezdett mutogatni a hátunk mögé. Azért kellett neki az egész mondóka, hogy elhangozzon a kalács szó, és megmutathassa, hogy hol látott ő kalácsot.
És hogy honnan lett olyan jelentős a kis okosnak a kalács? Nálunk ünnepek alkalmával Emil által készített kakaó (nyamm!!!) és kalács dukál. Most volt Rózsa nagylány 13. születésnapja! Döbbenetes! Igazi kis hölgy már. Emlékszem, hogy én milyen nagynak éreztem magam ennyi idősen, és most látom, hogy teljesen igazam is volt ;-). Tényleg nagy, felelősségteljes és bölcs, ugyanakkor persze kicsi lány is. Isten éltesse sokáig.
A születésnapját egy nappal előbb ünnepeltük, mert kedves Szüleimnél házszentelő ünnepség volt pont a napján. Jó volt találkozni a családdal, még Tihanyból is eljöttek Roniék, ott volt a 9. hónapban járó Réka is, az egész családjával. Eszterék Angliából szintén bekapcsolódtak, hála a Skype-nak. Náluk megszületett, sőt már lassan a két hetet is betölti a kis Ádám. Jó volt együtt.