Következett Huszár. Nos, ő elég rutinosan behúzott a fészer mögé, ami teljesen be volt nőve szőlővel meg pókhálóval, és a másik irányban pedig kacsák számára zsákutca - odatettek egy fémlapot, hogy ne tudjanak átmenni arra. No, nekem azért sikerült átverekednem magam az akadályon, és hangosan tapsolva meg egy bottal hadonászva kizavartam onnan a hangosan hápogó kacsát, aki rohanvást elindult előre, az utca irányába. Utánaszaladtunk, ő meg erre megkerülte a házat, és vissza a fészer mögé. Aztán meglapult a fügefa alatt. Aztán bebújt a veteményesbe, ahova nem mertük követni, hogy legalább a zöldségek megússzák. Persze nem hagyta ki a ribizlibokrokat, és remek búvóhelynek bizonyult a rózsabokor is. Amikor minden kötél szakadt, mindig megtalálta a módját, hogy visszabújjon a fészer mögé, ahol egy pár perc nyugalmat találhatott amíg átmásztam a fémlemezen. A szomszéd lány egyszer megfogta (erre én nem vállalkoztam), de a jószág több szép toll hátrahagyásával kitépte magát, és rohant tovább. Gyorsabbak voltunk nála egy kicsit, de ő sokkal jobban ismerte a kertet, amit bizonyít az is, hogy a szürkületben többször is nagyot estünk a kifeszített szőlődrótokban, és ez alatt ő egérutat nyert.
Majd egyszercsak eltűnt. Se hápogás, se mozgás, semmi. Sehol. Próbálkoztunk a bottal, kiabáltunk, tapsoltunk, minden lehető helyet megpiszkáltunk, Huszár sehol. Hm... Már teljesen sötét volt, úgyhogy nem is látszott.
Kint hagyni persze nem szabad...
Végül eszembe jutott a mentőötlet: engedjük ki Csokit is, hátha megtalálja Huszárt. Fájó szívvel kinyitottuk a nagy nehezen becsukott kacsaólat, és a méltatlankodó, álmos madarat a bottal kitereltük. Persze egy percen belül megtalálta a társát, és együtt szépen befutottak az ólba.
Azért el kell ismernem: itt Huszár győzött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése