Az életem néha... olyan sírva röhögős

Zajlik az egyházközségi tábor. Volt bennem némi aggodalom, hogy Almával hogyan tudjuk megoldani, mert a naptól sajnos rögtön kiütéses lesz, de azért ilyen radikális megoldásra nem számítottam: itthon kellett maradni, mert megbetegedtek a gyerekek. Szerencsére csak a nagyok, így arra gondoltam, hogy legalább elviszem állatorvoshoz a fogászatra szoruló degunkat, aki egyre fogy. Útnak is indultam Almával és Árnikával, meg persze Szellővel, az öregségében is virgonc, kedves degumatrónával.
Megyünk, megyünk az autópályán, mindkét kislány alszik. Hm, sajnos baleset volt, torlódás várható. Hát, én nem vártam olyan nagyon, de persze csak belekerültünk, szerencsére bár mocorogtak, de nem ébredtek fel a gyerekek, mert sztereóban üvöltő két fáradt leánykával összezárva lenni nem vicces. Na jó, ezt megúsztuk. Igaz, 15 perc késéssel, de már közel járunk. Árnika pont felébredt magától, nyújtózkodik, érdeklődik, és ... leveri a degu hordozóját. Rögtön elérte, felvette, de addigra a fürge Szellő már kiugrott. Két sarokra voltunk kb., így nem álltam meg azonnal. Persze közben a degu elbújt valahová, csendben füleltünk, hogy hol lehet. Óriási szerencsére rizslapocska darabok és kiflicsücskök voltak itt-ott elhelyezve, úgyhogy hamar felhangzott a rágcsálás.
Aggodalommal és óvatosan nyitottam ki az ajtót, mert Szellő itthon is az ajtónál áll sorba, hogy kiszaladhasson, és nehéz lett volna a szabad téren elkapni. Na most így sem volt könnyű. Először felszívódott az autó földjén lévő tárgyak között. Nosza, takarítás. Összeszedtem a szemetet, csoportosítottam a vackokat. Degu sehol. Újabb fülelés. Aha, a hátsó üléssor alatt van. Félig térdelve, félig hason fekve pislogtam befelé, és valóban, visszapislogott rám két kis fekete szemecske. De amint benyúltam, már át is szaladt a túloldalra. Gyorsan én is átmentem. Akkor vettem észre, hogy Alma is ébren van, és nézegeti, hogy itt meg mi történik... Igyekezni kéne.
Degu elől, a vezetőülés lábánál. Próbálom elkapni, elszalad. Túloldal. Vissza. Az autó elég szűk (Suzuki Splash, nagyon szeretem), de nem lehet benne egy felnőttnek kényelmesen mozogni. A kezemet nehéz benyújtani a résekbe, a kitekeredett testhelyzetek sem hoznak eredményt. Többször megérintem a bundáját, de az egyetlen könnyen elkapható része a farka lenne, ami azonban leszakadna, ha megfognám. Degu ide-oda, néha megáll pihenni egy teljesen láthatatlan helyen a hátsó üléssor alatt.
Benézek a csomagtartóba is, az legalább jól le van zárva, oda nem fog bejutni.
Közben Árnika folyamatosan karattyol, választ vár, magyaráz, csicsereg, hozzáfűz és leszögez. Másra sem vágyom, mint egy DEGURA vagy legalább némi csendre, hogy halljam, merre van éppen. Hát, se csend, se degu, se idő - egyre jobban sajnálom szegény doktornőt, teljesen felborul az időbeosztása.
De azért fárad a jószág, látszik, többször egészen közel jön hozzám, nem érti, hogy mi van. Már legszívesebben feladnám, kész, nem érdekel, hazamegyek! De nem merem, mert otthon is csak el kéne kapni, és ráadásul egyszer már vesztettem el így cicát, szóval inkább folytatom a reménytelennek tűnő harcot az ajtókkal, a zugokkal és az egyre rutinosabb deguval.
Betömöm a réseket is, törölközőkkel meg ilyenekkel, de hiába, mert valahogy arra az oldalra keveredik, ahol a tömések csak zavarnak, és az ő malmára hajtják a vizet. Na jó... Kicibálom a tömőanyagot, és azt látom, hogy a barna démon bemászott a kesztyűtartó alá. Hátha most! Kicsit magasabban van, mint eddig bármikor, ezzel nyertem pár centit! És valóban. Elkaptam!!!

Csak illusztráció

Ficánkol persze, de nincs menekvés Árni nyitja a hordozót, és már bent is van. Röpke 35 percet fogócskáztunk. De nagyon nem lennék ragadozó.
Vizsgálat, gyógykezelés, eseménytelen hazaút, és most már újra a többiekkel együtt van a kis Szellő, frissen felújított fogakkal. Huh.

Ha nem az én kislányom lenne, el sem hinném

Alma Virág egészen különleges kis ember.
Először is, már Árnikánál hallottam az EC pelenka nélküli babahigieniáról, de ott már késő volt ahhoz, hogy tényleg belevágjunk, mert már másfél éves volt a kisasszony. Most azonban egy kedves évfolyamtársam is bíztatott, így még több kedvem volt hozzá, és megpróbáltuk.
Ez arról szól, hogy a baba ösztönösen jelzi, ha pisilnie, kakilnia kell, csak oda kell figyelni, és valami fölé odatartani a manót, ahova nyugodtan engedheti (nálunk ez jelenleg a fürdőszobai mosdó, mert a WC nagyon alacsonyan van nekem.) El tudtam képzelni, hogy van benne valami, mert a kiscicáink se pisiltek maguk alá, hanem jelezték az anyjuknak, hogy egy kis popsinyalogatásra lenne szükség, és a félig-hanti gyermekét hanti módra nevelő barátnőm mesélte, hogy ott egy speciális fütyülgetés van, ha pisil a gyerek, és így gyorsan megtanulja a baba, hogy olyankor pisiljen, ha ezt hallja.
Mégis megdöbbentő számomra, hogy Almababa tényleg szól, jelzi, kibírja, örömmel elengedi magát, illetve nyom... Csak ámulok, hogy mennyi mindent tud egy ilyen kicsi lény, amire nem is gondoltam eddig. Minden nap új csoda... Jó, olyan nap még nem volt, hogy minden egyes pisilésnél sikerült volna, és ha megyünk valahová, akkor kap a szépséges mosipelusokból, de akkor is, folyamatosan csak csodálom.
A másik, hogy átalussza az éjszakát. Három éjjelt egymás után átaludt! Ez nálunk egyedülálló, inkább az a jellemző, hogy két és fél éves korig többször ébrednek, minden éjjel. Szóval, hihetetlen!

Ezen kívül mosolyog, bűbájos, szépen növekedik. Mindenkinek szeme fénye. 

Eperlekváros elegem van

Amióta Almababa megszületett. valaki mindig beteg volt. Már nagyon belefáradtam. Éppen ezért igencsak vártam a hagyományos, pünkösdi ordacsehi tartózkodást. Ilyenkor összejön a Dyekiss oldal, Emil testvérei, a családjuk és persze a nagyszülők. Elképzeltem, amit a hűvös, még tavaszias arcát mutató Balatonban gázolok, vagy békésen megeszem az Anyósom által főzött ebédet, hiszen a gyerekekre igy vigyáz közben, vagy éppen sétálok egy félórát a férjemmel. Nagyon rámfért volna. Nem írtam egy szót sem a tavalyi nyárról (még mindig tervben van), de annyi bizonyos, hogy nem a kikapcsolódásról szólt, és azóta sem volt pár nap, amikor máshol lettünk volna, holott engem a legjobban ez tölt fel. Na, most sem így alakult.

Az indulás előtti éjjel Árnika és Matyi belázasodott. Készülődött ez már egész héten, de nagyon reméltem, hogy Árnika kilábal, Matyi pedig bele sem kezd. Így persze nem utaztam el, vigyázunk egymásra a családban. Otthon maradtam a három kicsivel, akik közül kettő nyűgös, beteg Mamakell, egy pedig héthetes, hivatalból Mamakell. Azt a bizonyos indulás előtti napot (péntek este indultak) kb végigsírtam, hol kifelé is látszott, hol csak befelé. Annyira vágytam a kikapcsolódásra, a törődésre, a közösségre.

Szombatra beletörődtem, hogy ez a helyzet, és nem más, ebből kéne valami jót kihozni. A kisebb-nagyobb kiruccanásokon kívül azt is nagyon szeretem, ha valami elkészül, valamit megcsinálok. Ezzel próbálkoztam hát örömet szerezni magunknak. Matyi egész nap aludt a láztól, így mi Árnikával és Almával elszaladtunk bevásárolni (Közben a szomszéd nagylány vigyázott Matyi álmára). Aztán átrendeztük a patkányketrecet, lett még strandjuk is, nagyon aranyosak, és örültem neki, hogy most már patkányhoz méltó helyük van.

Utána megint zöldültünk egy kicsit: mosószert főztünk, ami nagyon bevált, mindenkinek ajánlom, itt a recept. Fel is avattam egy jó kis pelenkamosással, tényleg működik. Este samponszappannal mostam hajat, és örültem az újabb flakonmegtakarításnak.

Piros pünkösd napján szép piros eperlekvárt főztünk be. A gyerekek is sokat segítettek, már Matyi is sokkal jobban volt. Délután átjött egy régen látott kedves barátnőm, így kalács is készült. Sajnos véletlenül rossz utasítást adtam Matyinak, hogy merre tekerje a sütőgombot, így mire a külseje szép piros lett, a belseje szép nyúlós maradt, maga meg szép lapos. De ennek ellenére elfogyott. A szentmisén Matyi kidőlt, Árnika folyamatosan az ölemben akart lenni, így egy társam dajkálta Almácskát elképesztően profin: egész végig jól érezte magát a karjában az időpont szerint már amúgy korgó gyomrú kisember. Este folytattam a maradék eper befőzését, de sajnos a botmixer megadta magát. Végülis igaza van, így 16 év után... 

Így aztán kedden vettem új botmixert, ráadásul vágófejeset (sőt, tornázni is elmentem, szóval egy hős vagyok). Befőztem a maradék epret, a gyerekek gyógyulóban voltak, minden szép és jó. Igen ám, de Almavirág arca valami botrányosan kiütéses lett. Mintha a koszmó az egész homlokát,. fél arcát beborította volna. Gyors konzultáció szoptatási tanácsadó barátnőmmel, majd este anyukámmal, és most kb semmit nem ehetek, de legalább a baba arca döbbenetes hirtelenséggel megtisztult. Na jó, nem kell félteni, nem halok éhen, de vicces, hogy az első alkalommal, amikor nem zavar a várandóssággal megváltozott testem, kapok egy radikális diétát :-) . Ami pedig pláne kegyelem, hogy bírom is, ha nem is olyan magától értetődően könnyen, pedig amikor eddig próbáltam valamit diétázni a korábbi gyerekek mellett karcsúsodási céllal, pár nap értelmetlen idegeskedés után feladtam.

Csak erős idegzetűeknek...
délutánra sárga kéreg lett rajta.

Három nap diéta után

Szóval most újra teljes szépségében csodálhatjuk a gyönyörű AlmaVirágot. aki immár vissza is mosolyog, iszonyú cukin beszélget, és naponta tízszer veszi le a lábáról a család ámuló tagjait.

Most csipog a tűzhely: kész a házi felvágott. Erről nem is írtam, pedig ezért döntöttem a vágófejes mixer mellett. Most csak annyit, hogy itt a recept, nagyon egyszerű, az van benne, amit beletettem, éééés mindenkinek ízlett! Kicsinek és nagynak... Csak én nem kóstolhattam meg. De ami késik, ugyebár.

Mosható

Sokszor felmerül bennem a kérdés, hogy milyen felelősségem van a világ sorsa iránt. Tudok-e valamit tenni a nagy, globális problémák megoldása érdekében? Van, amire törekszem, például a szemetelés csökkentése, különböző dolgok újrahasznosítása, vagy eleve a használt választása. Van, amire egyelőre nem találtam választ (szegénység, éhezés, szürke víz újrahasznosítása), és bizony van, amin kényelmi okokból nem változtattam egyelőre (autóhasználat).

De van, aminek kimondottan örülök! Egyszeri beszerzést jelent, és folyamatosan örömet szerez nekem. Ezek a moshatóink :-)

Almababa popsiját újra kényelmes mosható pelusba bugyoláljuk. Ibolya után elkényelmesedtem, és csak alkalomszerűen használtunk mosható pelenkát. Rózsa pelusainak egy része még használható így 15 év után is, de ki kellett egészíteni a készletet. Norka itt lakik tőlünk nem olyan messze, így az utaztatás sem volt külön nehézség, és érdemes is támogatni, mert gyönyörű és minőségi pelusokat készít! Almának csónakos pelenkákat és külsőket vettem. Azóta nem kell naponta legalább egyszer átöltöztetni a kis hölgyet kisebb-nagyobb balesetek miatt, nagyon jól zár a comboknál. Ráadásul annyira szépek! Árnika komolyan számon tartott feladata, hogy ő választhatja ki pelenkázáskor, hogy melyik külső legyen, a madaras, az őzikés, a királylányos, az ALMÁS vagy az állatos. Jól megfontolt döntések születnek ilyenkor, és a legmegfelelőbb pelenka kerül fel, az biztos! Éjszakára dupla tetrát teszek belülre, és még egyszer sem volt probléma.

Régi vágyam teljesült a hálós textilzacsikkal is. Persze sok ideig reménykedtem, hogy majd én megvarrom, de be kellett látnom, hogy nem szánom rá magam. Különösen örültem neki, hogy annyira jó kezdeményezésből származnak a zacsik: gödi nénik varrják, méteráru gyárban maradt végmaradékokból. Nálunk remekül beváltak, és örömmel nem hozom haza a nejlonzacskókat. Sajnos még nem teljesen van a rutinomban, hogy be is kell tenni őket a táskámba, de biztos belejövök nemsokára.

És végül a már öt éve használt mosható betéteim. Ezek Gagnes munkái, tartósak, szépségesek. Egészen más érzés, mint az eldobható betét. Nem csípi ki a bőröm, nem lesz kellemetlen szaga, kényelmes viselet. Ráadásul sokat bír... a PhD védésem sokkal hosszabb lett, mint ahogy terveztem, és persze hogy éppen megvolt, mert mikor máskor. Közben nem jutott eszembe szerencsére (mondom, hogy kényelmes ;-) ), de utólag eléggé rohantam a mosdóba, hogy a csinos kis kosztümömet lehetőleg megmentsem a foltoktól. Nem kellett volna aggódnom, öt óráig is bírta. A gyermekágyas napokat is kiszolgálta, és ugyanolyan tiszta és nedvszívó - nedvtartó, mint újkorában.

Vége az újszülöttkornak - az elmúlt hat hét

Összességében gyönyörű hat hét áll mögöttünk. Szépséges és drágaságos Alma Virágunk növekszik, fejlődik. Tegnapelőtt elkezdett visszamosolyogni, először Emil csodálhatta meg a vigyorgását. Cuki kis hangocskákkal válaszolgat időnként, ha szólunk hozzá. Hatalmas baba, és szépen hízik is: most már 68-as ruhákat hord, pedig nem hat hónapos, hanem hat hetes.
A testvérei nagy örömmel fogadták, mindenki ölelgeti, szeretgeti, ha teheti. Matyin és Árnikán azért látszik, hogy még keresik a helyüket az új felállásban, de szerintem ez is hamar ki fog alakulni. Szerencsére a feszültség inkább ellenem irányul, Almát ők is csak ringatják, simogatják.
Az éjszakáink egészen tűrhetőek, Alma kétszer ébred, és jó esetben a nagyobbak egyszer sem, ami azért meglepő, mert a baba születéséig minden éjjel fent voltak.
Én is gyorsan regenerálódom, ami köszönhető a komatál hozóknak - az egész gyermekágy ideje alatt kapunk komatálat! Emil is itthon tudott maradni talán majdnem három hétig, és sikerült is pihenésre használni ezt az időt. (Most viszont elszaladok, mert ma én viszek komatálat, és teljesen elfelejtettem. Szerencsére időben kiderült, de most sietős a dolog...)

Mama, szerintem te tarts ÁGYI POLOSKÁT!

Az úgy volt, hogy Árnika hátán ismeretlen eredetű csípések jelentek meg. Sőt, aztán Matyi hátán is, és én sem menekültem meg tőlük. Mi hárman eléggé egy kupacban alszunk a szülői hálóban (papamamában), a nagy ágy mellett több összetolt matracon. Logikusnak tűnt, hogy alvás közben csipked minekt össze valami.
De mi?
Törtük a fejünket, de nem jutottunk sokra, majd rovarász sógorom és drága Eszter húgom segített, hogy valószínűleg ágyi poloskánk van a tünetek alapján, és ezek a dögök rohamosan szaporodnak, mindenhol elrejtőznek, gyakorlatilag felfedezhetetlenek, akár három évig is elvannak kaja nélkül (Tamás kipróbálta), csak szakember tudja őket véglegesen kiirtani, az esetlegesen fertőzött tárgyakat pedig ki kell dobni.
KIDOBNI... Sok-sok amúgy használható tárgyat. Mindezt a 38. terhességi héten. Testileg és lelkileg nagyon megerőltető, sőt szinte kivitelezhetetlen ötletnek tűnt. Ehhez én hozzá nem látok! Majd ha látunk egy igazi, élő, mászó poloskát...
És lőn. Árnika hajából előbújt egy számunkra addig ismeretlen rovar, melyet az enyhén homályos fénykép alapján poloskának azonosítottak a hozzáértő ismerősök.
Ezen a ponton eléggé kétségbeestem.
Körülnéztem a lakásban és kb egymillió tárgyat láttam, ami ezek szerint mind potenciális poloskaraktár, és ki kell tenni. Elpanaszoltam a dolgot egy barátnőmnek, aki Árnikára és Matyira vigyáz hetente egy délelőttöt, és ő rögtön felajánlotta a segítségét. Elgondolkoztam, és írtam néhány barátnőmnek, hogy mi a helyzet, és ha tudnak, kérem szépen, jöjjenek segíteni. Mindezt pénteken, és túlnyomórészt kisgyerekes anyukákról van szó.
És jöttek. Nagyon sokan. Másnap összesen 16-an fordultak meg nálunk, és még vasárnap is eljöttek többen. Volt, aki ebéddel, finomságokkal kedveskedett, volt, aki férjével együtt érkezett, várva várt lelki töltődés helyett választva a nálunk való takarítást. Emil elvitte a két manót, így zavartalanul dolgoztunk egész nap. Megtelt egy három köbméteres konténer... két kisbusz... olyan dolgokkal, amik végképp biztonságosnak tűntek, és annyira vétek lett volna kidobni.
A maradós tárgyakat a könyvek kivételével erős szemeteszsákokba gyűjtöttük, és kitettük a teraszra, majd az irtás után mindent kimostunk 60 fokon, és csak így kerülhettek vissza a szekrénybe.
Volt, aki terápiásnak érezte a folyamatot - végre kidobni mindent! Volt, aki úgy érezte, terápiára szorulna, ha neki kéne ezt tennie a tárgyaival. Én csak a folyamatra összpontosítottam, és imádkoztam, hogy testileg-lelkileg legyen erőm végigcsinálni.
Kedden jött a hivatásos irtó, nagyon meg voltunk vele elégedve, mindent lefújt. Azonban a felmérés során nem talált poloskára utaló jelet. Valami más okozhatta a rengeteg csípést, mert a poloska kevesebbet csíp, vagy ha ilyen sok a csípés, akkor nagy kolónia kéne, hogy legyen, és annak nyoma lenne. A képen szerinte is poloska volt, így nem éreztük magunkat teljesen hülyének, de furcsa volt az egész.
Sajnos közben a kedvenc degunk megbetegedett, nem is sikerült megmenteni az életét. Az egyik gyógykezelésnél vettem észre, hogy a bundájában apró állatkák mozognak. ATKA! Az állatorvos cseppentős gyógyszerével hamar lekezeltem mindenkit, valószínűleg fertőzött volt a szénájuk. A rám átmászott atkák persze pont olyan csípést hagytak, mint amit korábban poloskacsípésnek véltünk. A beteg degut Árni és Matyi is sokat szeretgette.

Örülök, hogy rengeteg tárggyal könnyebbek lettünk. Sokkal könnyebb rendben tartani a lakást, és annyira nehéz rászánni magam a szortírozásra, még-jó-lehet-valamire tárgyak kirakására.
Nagyon megható nekem a sok segítség, elképesztő, hogy ennyi emberre számíthatok, akár utolsó pillanatban is, és még jöttek volna mások is, ha szóltam volna.
Ugyanakkor nem tudom elfelejteni azt a sok mindent, ami még jó lehetett volna valakinek, de így kidobásra került. Bocsánat, tárgyak...

Azért itt megálltam egy pillanatra.
Annyit imádkoztam, hogy sikerüljön rendben tartani a lakást. Most ez sokkal könnyebben megy. Persze, hogy nem így képzeltem...

És a cím? Sokszor emlegetem, hogy a kis axolotljaim a legjobb állatok, mert csak 2-3 naponta kell etetni őket. Rózsa hozzáfűzése: Mama, szerintem tarts ágyi poloskát. Azokat elég háromévente etetni.

Vár a siroki vár

Már nagyon mehetnékem volt.

Alig vártam, hogy ne legyenek csúszósak az utak, egészségesek legyenek a gyerekek, legyen olyan idő, ami kicsit hosszabb kinti programot is lehetővé tesz. (Januárban voltunk Visegrádon a Palotában, meg mászkálni a Malomárokban, de mindenki nagyon fázott,)
 És végre megérkezett! Hála Istennek pont jó napom volt, mert képes voltam egymás után rakosgatni a lábaimat, és megfelelő mennyiségű oxigént juttatni a szervezetembe, így minden készen állt egy remek túrához. A Siroki várra esett a választásunk, amit Tibor már régebben kinézett egy magyarországi várakat bemutató kötetben. Rózsa sajnos nem volt itthon, Ibolya pedig beteg volt (aha, ennyit az egészséges gyerekekről). Emil is itthon maradt, hogy pihenjen egy napot. Gábor általában nem lelkes az ilyen kiruccanásoktól, de most volt kedve eljönni - éltem a gyanúperrel, hogy főleg azért, hogy a segítségemre legyen majd, ha kell.
Az utazás két és fél órája többnek tűnt, mint ahogyan elképzeltem, de végig énekeltünk, játszottunk. Különösen is megdobbant a szívem, amikor számomra váratlanul átkeltünk Kisterenyén, végig a vasútállomás mellett, ahova többször érkeztünk gyerekkoromban. Ott volt a kastélykert, a kistemplom, sok helyszín, amiről régi történetek jutnak az eszembe.


A várban én most voltam először. Hallottam olyan véleményeket, hogy túlságosan ki lett építve - mivel nem volt összehasonlítási alapom, ez nem zavart. Csodálatos volt az épület falai és a kőszikla egysége, a leírás szerint az "élő kőből" kivájt barlangrendszer, ami olyan, mintha most fedeznénk fel először. Nagyon jó kis kiállítás van, színvonalasan elkészített ismertetőfilm, kultúrált mosdók. Én most értettem meg, hogy a végvárban, ahova csak bátor várvédő magyar vitézeket képzeltem eddig, 150 török család élt nyolcvan éven át. A fiúk ide-oda szaladgáltak, mászkáltak,  Árnika is nagyon igyekezett lépést tartani a többiekkel - több sikerrel, mint én.

Szép időnk volt, csak a végére lett kicsit szeles, ami viszont már nem is volt baj, mert így nem volt olyan nehéz elindítani a csapatot. Lefelé mindenki (!) a saját lábán jött, bár Árnika már kezdett kidőlni egy kicsit, egy pihenőhelynél ledőlt a padra, hogy ő itt alszik egyet. Lefelé azért már elhangzott néhány "Mama, te komolyan ilyen lassan fogsz jönni?" kérdés is. :-)  Elfogyasztottuk az év első tölcséres fagyiját. Hazafelé Gáboron kívül minden gyerek elaludt, nagyot beszélgettünk a  társadalmi igazságtalanságokról.

Gyönyörű nap volt.